Virágnyelven (2.)

A hetvenes években a New York-palota második emeletén szerkesztett Magyar Nemzet a polgári újságírás menedékháza volt. Búsképű lovagok, szelíd mosolyú bölcsek, két lábon járó lexikonok, történelmi nevet viselő matrónák, a sajtó nagymesterei írták és szerkesztették, az ifjabb pályatársak  pedig életre szóló leckét kaptak arról, hogy mire kötelezi az embert a leírt szó.

A Magyar Nemzet 50. születésnapján a lap legelső, Aradi utcai szerkesztőségét márványba vésett felirattal és sokatmondó közlekedési táblával jelölték meg a szerkesztők

Mátrai Betegh Bélának, aki tragikomikus meghasonlottságát tartotta leglényegesebb jellemvonásának (Ruffy Péter szeretett barátját XX. századi búsképű lovagnak nevezte), óriási szerepe volt abban, hogy a hetvenes években a Magyar Nemzet ismét kivirágzott. Ez a nehezen barátkozó, véleményéhez konokul ragaszkodó, az élet minden területén, még a hírlapírásban és -szerkesztésben is a tökéletest ostromló férfiú lehetőleg olyan kéziratokat küldött a nyomdába, amelyeknek minden egyes sorát kőbe lehetett volna vésni. Kulturális rovatvezetőként a „muszájdolgozatok” gondozását – nemzeti ünnepek, forradalmi s „ellenforradalmi” évfordulók előtt tucatszám kerültek az asztalára – rendszerint a helyetteseire bízta. Ha nem volt hadra fogható embere, ő maga birkózott velük, olykor napokon át. Rossz jelzőkkel, képzavarokkal és hamisságokkal tűzdelt mondatokat nemigen engedett ki a kezei közül. Soha nem egyezkedett, nem is hunyászkodott meg. Tehette, tiszta volt a lelkiismerete, s a tiszta lelkiismeretnél hatásosabb ellenszérumot nem ismert, nem is alkalmazott a kor társadalompolitikai nyavalyái ellen. Hiú ábrándját azonban, hogy tudniillik az egyenes jellemet nem érheti bántás, az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején egyre gyakrabban cáfolták meg a mindennapok. Olykor úgy tűnt, Mátrai Betegh Béla nem is igen bánta, ha vihar támadt egyik-másik írása vagy szerkesztői döntése körül. A – szerintem – legemlékezetesebb forgószél Péchy Blanka nyelvvédő írása körül kavarodott. A baloldali érzelmű színésznő – miután a férjét és a fiát is elvette tőle a szovjethatalom – érett éveiben a nyelvőrködést tekintette élete elsőrendű feladatának. Beszélni nehéz című rádióműsorának sikerén felbuzdulva, olvasóink örömére a Magyar Nemzetben is írt anyanyelvápoló cikksorozatot. Az egyikben azt a jelenséget ostorozta, amelyet éppen a hivatásos politikus-szónokok népszerűsítettek akkortájt. Hosszú ú-t ejtenek akkor is, amikor rövid u-t kellene – írta többek között Péchy Blanka, s a szemléltető példát Mátrai Betegh Béla nem irtotta ki a szövegéből: Szovjetúnió, únom, útálom, mondják, noha helyesen rövid magánhangzóval kellene ejteni (ahogyan írjuk is): Szovjetunió, unom, utálom…

Szinte az egész ország kacagott e hasonlatsoron. Páran, akik azt is tudták, hogy a cikk szerzőjének minden oka megvolt arra, hogy unja s utálja – természetesen rövid u-val – a nevezetes uniót, elégedetten nyugtázták a „törlesztésnek” ezt a női leleménnyel összehozott formáját. A Magyar Nemzetet ellenben a legszívesebben Szibériába száműzték volna a szovjetbarát országnagyok. Azokat a szerkesztőket a leghamarább, akiknek szerepük volt a kifogásolt szöveg megjelentetésében. Mátrai Betegh Béla szerkesztőségi napjait ez a kis közjáték ugyancsak felbolygatta, egyesek szerint a pályáját is ez pecsételte meg. Ő azonban nemigen mentegetőzött, tárcáiban tette közzé – virágnyelven fogalmazva –, hogy mit gondol a történtekről. Amikor pedig néhány nappal a nagy port kavart cikk megjelenését követően Péchy Blanka a pénztártól való távozás után végigtipegett a szerkesztőségben, és sírós hangon így méltatlankodott: Kedveseim, ezért az írásért igazán több tiszteletdíjat utalhattatok volna – mintha remekül időzített vígjátéki jelenet nézője volna, Mátrai Betegh Béla finoman mosolygott.

Vele derültek a munkatársai is. És miközben személyesen sosem ismert, de ismeretlenül is nagyra tartott kollégánktól, Szabó Zoltántól vett idézetet mormoltunk arról, hogy a szabadság minálunk „a hatalom szabadsága, a kevesek szabadsága, a nagyok szabadsága, a szabadság biztosítása nélküli szabadság”, megpróbáltuk azt játszani, hogy a polgári újságírás örökösei s továbbörökítői vagyunk. De más játékok is folytak a hetvenes években a New York-palota második emeletén. Az egyik, ma már talán torznak tűnő „mulatságunk” – szakmai vetélkedőnk – azt mérte-kutatta, hogy ki tud közülünk gyorsabban és körültekintőbben búcsúztatót írni a hirtelen eltávozó jeles személyekről. Nem a halállal incselkedtünk, a lehetőségeinkkel és az idővel gyürkőztünk. Akkoriban ugyanis a pillanatnyi politikai széljárástól függött, hogy a Magyar Nemzetben kiről volt szabad nekrológot írni, s kit kellett holtában is feledni. Egy saját kútfőből, fürgén megfogalmazott búcsúztatónak, amely esetleg többet és lényegesebbet tudott elmondani a megboldogultról az olvasóknak, mint a távirati iroda gyorshíre, nagyobb volt az esélye, hogy bekerül a lapba, mint a hosszan érlelt, könyvtári kutatómunkával összehozott méltatásnak, amelynek a megfúrására, a megcsonkítására is jutott elegendő idő. Az olyan jeles személyiségek búcsúztatására persze, mint amilyen Illyés Gyula volt, a Magyar Nemzet a tájékoztatási hivataltól (vagy az agitprop osztálytól?) kapott engedélyt. Odafönt szabták meg azt is, hogy kik méltathatják a megboldogultat, és kik bizonyosan nem. A Magyar Nemzethez oly viszontagságos hűséggel kötődő Illyés Gyula 1983. április 15-én bekövetkezett halála után a pártfőnökök az irodalomtörténész Sőtér Istvánra osztották a szomorú feladatot. A „spenótnak” becézett hatkötetes magyar irodalomtörténet főszerkesztőjeként Sőtér István olyan érdemeket szerzett az állampárt központi testületeinél, hogy ezt a fölöttébb „kényes” munkát, az öt évvel korábban éppen a Magyar Nemzetben megjelent írása miatt kiátkozott költő méltatását is rá merték bízni. És a professzor okosan, diplomatikusan teljesített.

A nekrológírás szerkesztőségi nagymestere egyébként Antal Gábor volt. Mindenkit ismert, minden adatot a fejében tartott, fél óra sem kellett hozzá, s nyomdakész szöveggel rukkolt elő, bárki volt is az elköltözött. (Egyetlenegyszer mégis „leköröztem”: a katolikus költő, Mécs László méltatását 1978. november 9-én tíz perccel a lapzárta előtt írtam meg. Volt nagy csodálkozás, senki sem gondolta volna, hogy aki 1945-ben született, az is tudhat egy keveset a börtönviselt pap-költőről.) Mátrai Betegh Béla búcsúztatójának azonban Antal Gábor nem akart – nem mert? – egyedül nekifogni. Szomorú megtiszteltetésként e sorok íróját kérte meg, hogy segítsen neki. A legnehezebb újságírói feladatot rótta ki rám, még azt sem dolgoztam fel 1981. május 15-én, ami az utóbbi hetekben-hónapokban a Magyar Nemzetnél történt.

Mátrai Betegh Bélát az 1980-as évtized kezdetén, komisz és megalázó vesszőfutások után, nyugdíjazták. Kézbesítővel küldték utána – az egyik szerkesztőségi irodából a másikba – a főnöki verdiktet: nyugdíjasként nem lépheti át a szerkesztőség küszöbét, mert „a jelenléte zavarja a szerkesztőségi munkát”. Mátrai Betegh Béla, színész ősök méltó utódja, mindig pontosan tudta, mit ír elő számára pillanatnyi szerepe. Nyugodtnak mutatkozott akkor is, amikor a kézbesítőkönyvet alá kellett írnia. Csak a keze reszketett fékezhetetlenül. Akik körülötte álltunk, azt kértük tőle, ne törődjön a főnöki tilalommal. Látogasson meg bennünket, legyen a mi vendégünk, kávézzon velünk szerdánként délután négy és hat között. Rajtunk segít, ha elfogadja ezt a megállapodást. Az első szerdai találkozóra még mosolygósan érkezett. A másodikra törődötten, betegen. A harmadik előtt lekaszabolta a halál. A férfiú, akit, mint Ruffy Péter írta, minden korban meg-megfosztottak az írás szabadságától, a hírlapírás lehetőségétől, ezt az utolsó kisemmizést nem élte túl. A Magyar Nemzet halottja lett, a lap második virágkorát dühödten figyelő hatalom első áldozata.

Tizenöt hónappal később a helyettes főszerkesztő, Rajcsányi Károly követte. Rajcsányi Károlynak nem volt más élete a Magyar Nemzeten kívül, stílszerűen a végzetes szívroham is szerkesztőségi szobájában taglózta le. Akkorra már csaknem minden szinten pártmegbízottak szerkesztették a lapot, lapátra tették azokat is, akik Mátrai Betegh Bélát kitiltották a szerkesztőségből. A nélkülözhetetlen szakembert, a szerkesztés nagymesterét, aki reggeltől estig, estétől reggelig a Magyar Nemzet fölött őrködött, persze maguk mellett tartották. Rajcsányi Károly érdemeit a saját számlájukra könyveltették, ha viszont homokszem került a gépezetbe, őt kárhoztatták. Azon a napon, amikor halálos kimenetelű szívgyengesége jelentkezett, „szocdem múltját” hánytorgatta fel neki az egyik semmirekellő. Igen, szocdem voltam, soha nem is tagadtam, mondta Rajcsányi Károly, és erősen fújtatott. Nyomdába küldte a magyarországi pálos szerzetesek által hatszáz éve alapított czestohowai kolostorról írt cikkemet, amelynek nemcsak egyházi vonatkozásai miatt nem jósoltam nagy jövőt, de a „rebellis” lengyelekkel rokonszenvező mondatai miatt sem. Majd pedig e bátor és nemes gesztus után Rajcsányi Károly szuszogva, futólépésben közelítette meg fátumát. Időt sem hagyott, hogy megköszönhessem neki, amit értem tett. És nem is csak e bánatos augusztusi napon, de évekkel azelőtt, amikor a Magyar Nemzet szerkesztőinek a figyelmébe ajánlott.

Antal Gábor Mátrai Betegh Béla virágmeghatározójában Tömött fejű városkövi pukkancs néven szerepelt – latinul a Complex neurolitteratus gravis titulus illette meg. Az elnevezés elképesztő lexikális tudására, urbánus nézeteire és hirtelen indulatkitöréseire utalt. Ez utóbbi tulajdonságából a hetvenes években ifjabb kollégái már nem sokat láttak, kortársai pedig ismerték a módját, hogyan lehet lehűteni az általában okkal-joggal mérges Antal Gábort: a papírkosarat tartották elé, ha telefonját készült az ablakon kihajítani. Erről aztán eszébe jutott a kínos eset, amikor csakugyan kiröpítette a New York-palota második emeletéről Bell találmányát, egyenesen a nagykörúti forgalomba. Balesetet szerencsére nem okozott, a rémült és felháborodott járókelők megnyugtatása érdekében azonban meg kellett ígérniük a cég vezetőinek, hogy a „meggondolatlan magatartást tanúsító” újságírót eltávolítják a New York-palotából. Így aztán Antal Gábor rövid ideig más szerkesztőségekben, más lapoknak dolgozott. Ám, amikor a híres afférra már csak egy szólás emlékeztetett – alacsonyan szállnak a nagykörúton a telefonok, mondogatták egymásnak a New York-palotában az újságírók, ha már-már elviselhetetlenül feszült volt a légkör körülöttük –, visszatérhetett a Magyar Nemzethez.

Antal Gábor után pár karcsú kötet maradt, versek, irodalomtörténeti tanulmányok, cikkgyűjtemények. Egyéniségét azonban sem ezek, sem az a többmázsányi újságlap nem tudná megidézni, amelyen az írása s a neve szerepel. Pályatársának, az 1909-es (?) születésű Fedor Ágnesnek testesebb a szépirodalmi hagyatéka, talán a hírlapírói is. Írásai alapján tévéjátékok, mozifilmek is készültek, sziporkázóan szellemes egyéniségét azonban ezek csak részben adják vissza. Fedor Ágnesnek is az újságírás volt az élete, 1963-tól a Magyar Nemzetnél dolgozott. Erdélytől Kanadáig voltak barátai. Tisztelői is, akik tálcán kínálták neki az érdekesebbnél érdekesebb megírandó témákat, és az árvízi hajós unokájának a hitvese hetvenen túl is elment egy-egy riport kedvéért a világ végére is. Idehaza a hangadók nemigen szerették. Az elvtársnők főrangú férje miatt fújtak rá – s közben a legjobb történeteit orozták el tőle, vagy társultak be önhatalmúlag a filmes vállalkozásaiba. A magukat arisztokratának maszkírozó delnők lesajnálták, mert „csak” egy orosházi kereskedőcsalád sarja volt. A főnemesi családok fiai s leányai, az erdélyi Bánffyk, Wesselényik, a börtönből szabadult grófok és hercegek viszont becsülték egyenes jellemét, szerették segítőkész, jó természetét. Írásaiba – ha csak tehette – mind belevette e sokszínű, különös kompániát. Amit nem lehetett megírni róluk, azt élőszóban mondta el. Máig bánom, hogy magnó nélkül hallgattam végig Fedor Ágnes elbeszéléseit. Mátrai Betegh Béla virágoskertjében Fedor Ágnes Hübelle donnaként szerepelt, magyar virágneve Hetethavasi zürmó volt. Az ál-latin virágnév, amely Hübele Balázzsal, A délibábok hősével, Arany László teremtményével hozta kapcsolatba, elhamarkodott cselekedeteire utalt, a magyar változat arra a sajátos, a szerkesztőket őrületbe kergető szokására, hogy – mert ritkán, egyre ritkábban publikálhatott – alkalmanként hetet-havat összehordott, „elírásaival” pedig rémesen zűrös helyzeteket teremtett. A hetvenes években mégis Fedor Ágnes írásai adtak hírt a Magyar Nemzet olvasóinak azokról a tengerentúli írókról, nyugat-európai képzőművészeti csoportokról, művészetpártoló egyesületekről, amelyekről másutt hallgattak. És ő lopta vissza a Magyar Nemzet hasábjaira azokat az 1930–40-es években népszerű művészeket – névvel vagy sokatmondó névnélküliséggel akár –, akiket a korabeli kultúrpolitika mindenáron el akart feledtetni. Ha Hollywoodban él, akár filmstúdiót működtethettek volna Fedor Ágnes ötletei alapján. A mai Budapesten több bulvárlapot is ellátna olvasnivalóval. De ő a Hazafias Népfront „oltalmát” élvező Magyar Nemzet munkatársa volt, írásainak erősen megszerkesztett-megkurtított változatai csak hosszú és körülményes egyeztetések után jelenhettek meg nyomtatásban. Az ünnepi kiadásokban szinte sohasem, és ez Fedor Ágnesnek rettenetes lelki kínokat okozott.

A „vasárnapi szám”, a hét végi kiadás persze mindnyájunk szívügye volt. De Mátrai Betegh Bélától azt is meg lehetett tanulni, hogy nem az a fontos, melyik napon jelenik meg az írásunk, hanem az, hogy kiknek a társaságában. 1978-ban vasárnapra esett december 24., a karácsonyi Magyar Nemzetet ünnepi számként lehetett megjelentetni. Ritka nagy lehetőség volt ez, ki-ki a legjobb tudása szerint próbált élni vele. A 17. oldalt Ruffy Péterrel ketten töltöttük meg, ő a III. évezred újságjáról írt, én a jövő televíziójáról. Mindketten a mostani korról, a jelenünkről. Az én jövendölésem kételyekkel volt tele, Ruffy Péteré reménnyel, biztatással. „Annak az értesülésáradatnak, amely a világ emberére zúdul, három eszköze lesz, az újság, a rádió és a televízió… Az eljövendő tájékoztatásban a hírközlés primátusa a televízióé lesz. Ha ez bekövetkezik, a napilap, az újság félelmetes, egész lényét érintő átalakuláson megy keresztül… A jövő újságja kritikusabb, igényesebb, mélyebb és művészibb lesz, mint a mai. Mert nincs más útja… Korántsem temetek. Az újságnak alig behozható előnye lesz a jövőben is… A mondanivalót nemcsak a sorok hordozzák, hanem olykor a sorközök is… Az újságot vissza lehet lapozni, az emlékezetes cikkeket újra elő lehet venni, lehet tűnődni felettük, továbbgondolni a mondandójukat… A leírt szavaknak összehasonlíthatatlanul más, mélyebb a hatásuk, mint az elmondott szövegnek, vagy az ezzel egy időben láttatott eseményeknek… feltéve, ha ezek a leírt szavak figyelemre méltók és érdemesek. Az újságírók – a Szentlélek lovagjai – eljövendő sorsát az dönti el, hogy tudnak-e ilyen figyelemre méltó és érdemes sorokat leírni, élni – és nem visszaélni – az írás szépségével, szentségével, vonzásával, egyedülvalóságával, igazságával, az egyetlen olyan eszköztárral, amely a sajtót más korszerű tájékoztatási eszközök versenytársává teszi a talán gyönyörű, talán gyötrelmes XXI. században… Ne féljenek a Szentlélek lovagjai, a fiatal és eljövendő pályatársak. Csak készüljenek föl.”

Hogy ki hogyan készült-készül fel az egyelőre inkább gyötrelmesnek, mint gyönyörűnek tűnő XXI. századra, nem tudom. De azt igen, hogy napjainkból igen-igen hiányoznak a Ruffy Péteréihez hasonló bátorító szavak. A New York-palota is hiányzik, módfelett.

A felejtésre ítélt múlt és a megközelíthetetlen jelen

2015. február 5.

vissza >>