Az öregek és a gyerekek akármelyik (arany)tónál egymásra találhatnak

Alkalmi közvélemény-kutatásaim szerint „csak” az érzelmesen értelmes emberek kedvelik Az aranytó című amerikai filmet. A kőszívűek – meg a vaskalaposok – általában felületes produkcióként kezelik. Történetét ócsárolják, párbeszédeit szapulják… A többséget azonban ez csöppet sem zavarja, harmincnyolc éve a nézők kedvence az a Katharine Hepburn és Henry Fonda által megszemélyesített, idős pár, akiknél (tán) utolsó szép nyarukon – mint egy kézbesíthetetlen postai küldeményt – ott hagynak egy zűrös kiskamaszt. Viseljék el egymást, ahogy’ tudják… Nem is tudom, gőzerővel kell-e ajánlgatni, hogy a Duna Televízióban szeptember 22-én, vasárnap este 21.20-tól lesz látható Az aranytó. A legtöbb érzelmesen értelmes ember úgyis rátalál!

Henry Fondának a hattyúdala volt Az aranytó. (Meg óriási lehetőség, hogy lányával, Jane-nel a kamerák vigyázó tekintete előtt megbékéljen.) A nála két évvel fiatalabb Katharine Hepburn Az aranytó után még öt (!) játékfilmben és két dokumentumfilmben vállalt szerepet. Az 1966-os születésű Doug McKeown, az apja által az aranytónál hagyott vendéggyerek megformálója, noha felnőttként a filmiparban tevékenykedett, soha nem szerzett akkora hírnevet, mint amekkora 1981-es játszótársait övezte…

Ernest Thompson, aki a történetet kitalálta, majd az Oscar-díjjal jutalmazott forgatókönyvet is megírta, „ráérzett”, mire van leginkább szüksége az ezeregy külső ellentéttől, belső válságtól tépázott nemzedékeknek. Hát mindnyájuknak megmutatta, kitől, mitől lehet segítséget várniuk.

Az elmúlástól félő öregeknek a felnőtt lét felé araszoló ifjúságtól, a bizonytalan családi háttér előtt tengődő gyermekeknek az élettapasztalataik bástyái mögül nehézkesen kimozduló, idős emberektől.

Két-két egymástól éveik számát, ismeretanyagukat és életstílusukat tekintve is jócskán távoli nemzedék között – ha már a több generációt egybegyűjtő nagycsaládi életforma kiment a divatból – gyakran a kíváncsiság, a kalandvágy a kapocs, amely összetartja őket.

A mesésen szép aranytó partján: a természet világa.

A megkeseredett, vén egyetemi tanár – miután a saját ifjúkori olvasmányélményeivel, könyveivel kudarcot vall, horgászni viszi a nagyvárosi vendéggyereket…

Pecázás közben szinte észrevétlenül telepszik melléjük a barátság, a kölcsönös felelősségérzet, a szeretet. Az a furcsa érzés, amit a Henry Fonda által megszemélyesített öreg az édes gyermekétől, a Doug McKeown által megformált Bill gyerek a szülőanyjától sem kapott meg sohasem.

Míg a vöcsköket figyelik, az óriáspisztrángot keresik, sziklazátonyokat kerülgetnek, ügyesen, ügyetlenül, életre szóló érzelmi töltéssel gyarapodnak. (Az öregember visszamenőleg is.)

Szeptember harmadik hetében még mindnyájunkban elevenen él a nyári vakáció élménye. Az alkalmas időben hétvégi tévéműsorként elénk terített ’81-es film a szülőt, a gyermeket, a nagyszülőt is arra készteti, hogy a nemrég megélt szabad napok hozadékán tűnődjön. Folyó mentén, tó partján üldögélve, erdőt járva, sátorozva, gyalogolva, kerekezve vagy evezve, mit kapott és mit adott. Mi mindennel töltekezett, és mit szalasztott el.

Az aranytó zárójelenete nem hagy kétséget a felől, milyen hatalmas ajándéka a sorsnak, ha idős emberek utolsó fordulóik alkalmával is az ifjúságot segíthetik.

Ki horgászbottal a kezében, ki folyton folyvást szövegelve… Ki-ki természete szerint.

2019. szeptember 17.

vissza >>