Amerikai anzix – avagy a korlátok közé szorított szabadság lehetőségei

Október 6-án, az 1849-es – aradi – vértanúk emléknapján a (mozgó)képbe zárt hazátlanság filmje tekinthető meg a Duna Televízió esti műsorán. Bódy Gábor európai visszhangot keltő diplomamunkája, az Amerikai anzix 1975-ben a korlátok közé szorított szabadság lehetőségeit sorakoztatta fel. Azt a világot, amelyikben nincsenek nagyszerű kihívások, jó vagy rossz választások. Csak képtelennél képtelenebb helyzetek. Mannheimben az 1961 óta megrendezett, nemzetközi filmfesztiválon nagydíjjal jutalmazták e kilencvenöt percet. Ennek következtében idehaza sem lehetett elfeledtetni. Idővel, persze, mégis feledtük. Mostanság azonban ideje ismét felfedezni. A szárnya szegett szabadságról ugyanis, figyelemre méltó mozgóképsorokat másutt nemigen láthatunk…

A Csutorás Sándor, Fekete András és Cserhalmi György által megszemélyesített magyar menekültek Észak-Karolinában, az amerikai polgárháború katonáiként is otthoni esélyeikről tanakodnak: szeretnének végre valahol és valamiképpen hazatalálni

Az első diplomája szerint történész Bódy Gábor a Színház és Filmművészeti Főiskolán folytatott tanulmányait olyan munkával akarta lezárni, amelyik a historikusnak is teret ád. Hogy Amerikai anzix címen közreadott diplomafilmjének forgatókönyvét megírhassa, számos – fő hivatású kutatók által tán nem is igen bolygatott – kortörténeti forrást tanulmányozott. Az 1848-49-es szabadságharc azon résztvevőinek a naplóit, leveleit, akik a honi küzdelem eltiprása után külföldön próbáltak szerencsét. Az 1850-es évek kezdetén a krími háborúban, aztán az olasz függetlenségi harcokban, majd az amerikai polgárháborúban…

Fiala János, Árvay László, Kuné Gyula följegyzései révén Bódy Gábor saját korának problémáival akart foglalkozni. Amiként tragikusan korai halála után kedves cimborája és munkatársa, Cserhalmi György a fölötte mondott, különös gyászbeszédben közreadta, a sematikus filmeken nevelkedett, az „elközömbösült” nézőkre szeretett volna hatni.

Hát „fényvágással” sebzett világot tárt eléjük.

Elénk.

Kilátástalanul töredezett valóságot, amelyben a szabadság elemi vágyával ütköznek a jobbról, balról és föntről is jó előre meghatározott irányok.

Tizenhat éve világgá futó magyarok – miközben idegen földeken, idegen érdekszövetségek ellen (vagy mellett) csatáznak – Görgeiről dadogva vitáznak, Bem aleppói napjairól mesélnek. Azt próbálják eldönteni, ki görcsös akarnoksággal, ki higgadtan, csendesen, „merőben értelmetlen vállalkozás volt-e az egész háború”.

Aztán új európai háború esélyeit latolgatják…

Közkegyelemre várnak…

Talajukat vesztett, gyógyíthatatlanul magányos emberek mindahányan.

Boldogh őrnagy (a valóban élt Kuné Gyula játékfilmes hasonmása?) azt hajtogatja, „nincs halálos érv a maradásra… Meghalni csak otthon érdemes... Teljesen elszakadni nem lehet”.

Fiala ezredes (aki eredeti nevét Bódy Gábor filmjében is „megőrizhette”), miközben a csapataikkal szemben álló haderő állásait térképezi föl, gyakorlatias ember lévén, csöndes céltudatossággal alkalmazkodik. Geodéziai mérőműszerét – jobbjánál is jobban féltett teodolitját – a vállára emelve, elindul, hogy az 1863 óta egyre ígéretesebb vasútépítő társaság, a Pacific Centrál szolgálatába álljon.

A magyar száműzöttek harmadik jellegzetes típusa a boldogtalanul fatalista Boldogh-hoz, a gyakorlatias Fialához szótlanul csatlakozó fiatalember. A Cserhalmi György által feledhetetlenül „képbe hozott” Vereczky, aki nagyszerű lehetőségek, rendkívüli kihívások híján féktelenkedésre „szakosodik”.

Az önfelszámolásig – akár.

Egy óriásfára ötven méteres kötéllel fölfüggesztett hintán leng, egyre följebb, följebb. Mindenkinél magasabbról látja a környező világot. Mindhalálig.

Amikor az Amerikai anzixot először látni lehetett, a legtöbben erre a hintás jelenetre összpontosították a figyelmüket. Szinte csak erről beszéltek az emberek. Ötvenhatos emlékeik is erre késztethették őket, az 1970-es évek öngyilkossági hulláma is. A minden mindegy logikája…

(Cserhalmi György 1985-ös mozgóképes búcsúztatójában hosszan részletezte, miről tanakodtak Bódy Gáborral gyakorta. Az volt a nagy, megválaszolandó kérdés kettőjük között, hogy mi az, amit mi, magyarok a legjobban tudunk? Meghalni – hosszan tartó kutakodás után végül ebben egyeztek meg. „Egyik haláleset szomorúbb, mint a másik. Egyik tanulságosabb, mint a másik. S ez az ország képtelen ezekből tanulni.”)

Napjainkban – hogy, hogy nem – Bódy Gábor első filmje láttán a magyar menekültek (száműzöttek) két másik típusára is figyelni kell. A sorsát megadóan vállalóra, az óvatosan igazodóra…

Azaz: a saját honukba mindenáron hazavágyó hősök drámájára, a tétlenségre kárhoztatott tevékenyek szomorújátékára…

Hogy minderre éppen annak a káprázatosan tehetséges embernek az első filmje ébreszti rá a mai nézőt, akit már 27 évesen száműzött a tisztesség honából, a független alkotói munka vidékéről, a titkosszolgálati mesterkedésektől mentes európaiság horizontjáról a dicsőnek aligha nevezhető, kelet-közép-európai politikai élet?

Édes Istenem! Mindez már egy új magyar játékfilm témája lehetne! Feltéve, hogy volna olyan merész filmes, aki a már 1973-ban – Pesti fedőnéven beszervezett – Bódy Gábor történetét megrendezné…

És olyan vállalkozó, aki ezt a filmtervet támogatná?

Lehet, hogy bátorság és kockázatvállalás dolgában a mai alkotók – forgatókönyvírók, rendezők, producerek – 70-es, 80-as évekbeli elődeiknél ezerszer óvatosabbak?

Az Amerikai anzix huszonegyedik századi változatát napjainkban nem hozná össze senki sem?

2019. október 1.

vissza >>