„szabad csak az,
akit Szó nem butít, fény nem vakít”

Számháborúznak az iskolások. 1956, 10, 23 – ezekből a számjegyekből annyi négyjegyű számot lehet kihozni és a játékosok homlokára kötni, amennyit csak akartok – az ötödik osztályos tanulókat tanáruk e szavakkal igazítja el. Az új fiú 1956-ot kötözi a homlokára… Vidéki gyerekek és felnőttek 56-os emlékeit idézi meg az a 2006-os magyar játékfilm, amelynek szóról szóra hiteles története Kovács Istvánnak A gyermekkor tündöklete című önéletrajzi regényéből vétetett. Azok, akik a Budakeszi srácok című történelmi filmet a forradalom ötvenedik évfordulójára összehozták, a tizenéveseket szerették volna felvilágosítani, lázba hozni. Hogy valóra vált-e ez az elhatározás, nem tudom. Ám azt igen, hogy akik a filmbéli számháborúzókkal egyidősek, akik a forradalmat vidéki tizenévesként élték meg, a Budakeszi srácok ihletésére a saját 56-os emlékeiket kezdték idézni, majd továbbörökíteni. A feledéstől menteni.

A Budakeszi srácok című film főszereplője, a tizenéves Istvánkát megjelenítő Veégh Szabolcs csak 2006-ban állt a kamerák elé. Az 56-os történet hősét, eredeti áldozatát, Márity Lászlót megszemélyesítő Huszár Zsolt (aki 2011-ben biciklizés közben egy halált hozó villamossal találkozott) élete végéig színészként dolgozott: filmezett, szinkronizált, fővárosi színtársulatok tagja

A vidéki Magyarország 56-os forradalmának meglepően nagy az irodalma s vészesen töredékes az üzenete. Pedig, amint az a fővárostól tízegynéhány kilométerre levő Budakeszi végre a valóságnak megfelelően megismerhető, ötvenhatos történetéből is nyilvánvaló, a kisebb közösségekben forrongó indulatok olykor még az államigazgatás központjában zajló eseményeknél is többet (és talán fontosabbat, jellegzetesebbet) mondhatnak a megfélemlített kollektívákat szertefeszítő indulatokról, egyes emberek bátor helytállásáról, mások óvatosságáról, segítőkészségéről, megfutamodásáról. A drámai helyzetről, amelyet utólag – váltakozó előjelek kíséretében – történelmi fordulatként szokás elemezni.

Istvánka (azaz az 1945-ös évjáratú Kovács István történész, műfordító, polonista) a zöld rétek, szántóföldek, kis falusi porták vidékéről érkezik a kisvárosba, melynek országos hírű kórházában édesanyja a telefonközpont-kezelő.

Mindentől viszolyog, ami e kényszerű váltás után körülveszi.

Az is, hogy a gyógyszerraktárként működtetett templom sekrestyéje az otthonuk. Hogy mindenegyes szavára vigyáznia kell…

Hogy az anyja körül készségeskedő Ede bácsi oly’ igen gyakran meglátogatja őket…

Hogy az iskolában „kollektív körmösöket” osztogatnak…

Idővel azonban nyomasztó félárvaságát feledtető ismerősökre lel.

A falábú portástól is kap néhány jó tanácsot, Márity Lacitól többet is… Az ő nyomába szegődik akkor is, amikor a forradalmi hangulat Budakeszi lakóit feltüzesíti s többen is a köztük élő – s közutálatnak örvendő – főelvtárs fegyvereit szeretnék begyűjteni…

Erdőss Pál, a Budakeszi srácok rendezője következetesen ragaszkodott hozzá, hogy 105 perces munkájának mindenegyes (másod)perce azt a világot mutassa, amelyet a gyermek Kovács István is láthatott.

Kritikusai keményen támadták emiatt. Azt hánytorgatták föl neki, hogy a történet tragikus tetőfokát nem hollywood-i minták szerint hozta össze.

A vér sem patakzik, velőtrázó sikolyok sem riogatják a népet, amikor Szikszai elvtárs szorongatott helyzetében lövöldözni kezd.

Szerintem meg éppen az a Budakeszi srácok című film komoly érdeme az oly’ igen vajnásan felturbózott történelmi filmekkel szemben, hogy mindvégig megmaradt annál a vállalhatóan szubjektív nézőpontnál, amelyet az irodalmi alapmű előírt neki. Annak a tizenéves fiúnak az emlékképekké rögzült élményeit közvetíti 105 percen át, akinek voltaképpen egyedül kellett megbirkóznia azzal a tapasztalt felnőttek számára is irtózatosan nehezen feldolgozható bizonyossággal, hogy mi mindenre képes az önhitt hatalom, és miféle halált termő kockázatokkal jár minden lázadás.

Hogy a fantasztikus szuperprodukciókon oskolázott, mai tizenévesek mit kezdenek azzal a képi világgal, amelyet nagyszüleik, dédszüleik nemzedéke még igazán hatásosnak vélt, nem tudom. Ám azt megátalkodottan remélem, hogy az az adott kort igen hűen megidéző hangulat, amely a Budakeszi srácokat a főcím megjelenésétől a Vége feliratig átlengi, megérinti a nézőket. Többségüket – talán – fogva is tartja. Korhatár nélkül…

Amúgy – amint kortársaimtól hallom – a Budakeszi srácok legtöbb nézőjének mostanában az 1956. április 4-én megtartott ünnepséget mutató jelenet ragadja meg leginkább a figyelmét. Amikor Istvánka telefonközpontos édesanyja a vörösbe vont ünnepi pulpitusra kiállva, Heltai Jenő Szabadság című versét kezdi mondani: „Tudd meg: szabad csak az, akit/ Szó nem butít, fény nem vakít”.

Az előadó az 1945 (!) május 3-án írt költemény közepénél tart, amikor az asztalfőn trónoló Szikszai elvtárs nagy dühösen feláll, és rettenetes zajt csapva kicsörtet a teremből. Ő már, szegény, nem ismerheti meg a vers utolsó három sorát: „Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,/ Te sem vagy még szabad, te is csak…/ Gyáva rab vagy.”

2019. október 22.

vissza >>