Hatvanhárom éve történt

Tizenhárom évvel ezelőtt, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján a Budakeszi srácok című játékfilm ihletésére a vétlenül meghurcolt, szabadságuktól hosszú időre megfosztott szemtanúkat faggattam: mi történt 1956 október 26-án Budakeszi főutcáján. Ki a gyilkos? Ki az áldozat? Fehér István, Farkas Gyula, Straub János, Gárdonyi József, valamint Riskó Tibor professzor, a Fodor-szanatórium nyugalmazott igazgató főorvosa készségesen válaszolt a kérdéseimre. A Magyar Nemzetben október 21-én és 28-án megjelent írásomat volt, aki elismeréssel fogadta, volt, aki rosszallta. Most, hogy a forradalom hatvanharmadik évfordulóján az M5 jóvoltából emlékműsor lett a Kovács István regénye alapján forgatott játékfilmből, megkerestem azt a munkámat, aminek a tényeit 2006-ban Budakeszi főutcáján nehéz sorsú férfiak gyűrűjében, könyvtárakban, levéltárakban, telefonbeszélgetések alapján gyűjthettem össze. Újraolvasása közben folyton folyvást azt kérdezgettem magamtól, mindazzal, ami hatvanhárom évvel ezelőtt Budakeszin történt, érdemes az internet népét terhelni? Aztán Márity László mosolygós arcképe meggyőzött róla, bizony, érdemes! Mondhatni: muszáj!

A Lövések a főutcán, valamint Ítélet a semmiből címen két egymást követő szombati számban megjelent írás legmegrázóbb információit a nagy múltú település főutcáján álló ház előtt gyűjtöttem össze. Informátoraim talán még nálam is nehezebben viselték ezt a különös helyszíni szemlét

A gyermekkor tündöklete című regényben, „a lengyeles” Kovács István írásában mindössze pár sor foglalkozik a fiatalemberrel, akit mindenkinél nagyobb hősnek látott kisfiú korában Budakeszin a szerző. A könyvéből készülő film – a Budakeszi srácok – már hosszabban részletezi a történetét. Alighanem izgalmas része lesz az ötvenedik évfordulóra szánt filmnek az a titkokkal, gyilkosokkal és áldozatokkal zsúfolt jelenet, amely a valóságban 1956. október 26-án játszódott le, délelőtt tíz óra tájban Budakeszi főutcáján.

A filmváltozatban álneveket viselnek a történet szereplői, de a környéken mindenki tudja, s talán távolabb is, sokan, hogy kiket rejtenek a költött elnevezések. A fiatalember – a golyó által halálra sebzett Márity László. Aki megölte, s nem is csak őt, hanem a szemtanúk szerint az apósát, majd önmagát is – Sziklai Sándor. 1956. november 4-től Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc aláírásával nyomatékosított hirdetmény intézkedett róla, hogy ezt az embert mártírnak tekintsék. Többek között az ő halálával indokolták az elvtársak mindazt, ami november 4-e után hazánkban történt. A ház falán, ahol azon az ötven évvel ezelőtti, októberi napon a mind a mai napig nem tisztázott szörnyűségek megestek, emléktábla őrizte Sziklai Sándor nevét. Ma üres fehér négyszöget talál a vándor az emléktábla helyén. Utcája sincs már Sziklai ezredesnek Budakeszin. De van Szegeden, Dorogon, Békéscsabán, a 2006-os önkormányzati választások interneten elérhető listái legalábbis ezt tanúsítják.

Nem a szépíró Kovács István foglalkozott először az ötven évvel ezelőtti történettel, nem is a filmrendező Erdőss Pál. A rendszerváltozás utáni első őszön cikksorozatban idézte fel a Sziklai-ügyet a Pest Megyei Hírlap. A két újságíró, Fazekas Eszter és Móza Katalin következetes tényfeltáró munkájának köszönhetően a sötét históriának számos fontos részlete napvilágra került, ám, mivel oly sok más politikai, történelmi s közéleti sötétséget kellett akkoriban megismerniük az embereknek, munkájuk feledésbe merült. Ha a mozikban vetíteni kezdik Erdőss Pál filmjét, talán felerősödik honfitársainkban a kíváncsiság, vajon kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok Budakeszin 1956. október 26-án. A már megjelent dokumentumok, a mostanában nyilvánosságra hozott levéltári iratok és kutatási anyagok felhasználásával, Budakeszi egykori és mai lakóinak az elbeszélése alapján állt össze a kép, amely nemcsak a Sziklai-ügyet ábrázolja, de talán azokra az erkölcsi viszonyokra is rá tudja irányítani a figyelmet, amelyeknek a mai napig örökösei és elszenvedői vagyunk. A teljesség kedvéért szerettük volna megszólaltatni Sziklai Sándor özvegyét, aki azonban elzárkózott a személyes találkozástól, a telefonbeszélgetésünk alkalmával kapott, az 1984-ben megjelent Lobogó élet című könyvében olvasható állításaival lényegében egyező információk nyilvánosságra hozatalához pedig nem járult hozzá. Kívánságát tiszteletben tartjuk.

Sziklai Sándor hatvanegy esztendős volt 1956-ban. Volt hadifogoly, vöröskatona, agitátor, tanult és tanított a Szverdlov egyetemen, harcolt a spanyol polgárháborúban. Amikor visszatért a Szovjetunióba, a magyar partizániskola tanára lett. Rákosiék nem kedvelték, és ez eleve meghatározta 1945 utáni magyarországi előmenetelét. És nem is csak a spanyolos múltja miatt lett Sziklai Sándor kellemetlen elvtárs, de föltehetőleg azért is, mert egy ideig – Rainer M. János tanulmányában olvasható ­– az MKP moszkvai képviselőjeként, két másik társával ő továbbította a szovjet párt külpolitikai bizottságának Rákosi Mátyás havi írásos jelentéseit országunkról. Nem is kapott fontos megbízatást Sziklai, amikor hazatért. Először a kommunista párt hadifogoly-irodájának lett a vezetője, később a Hadtörténeti (eredetileg: Hadtörténelmi) Intézet parancsnokává nevezték ki. Beosztottainak visszaemlékezései szerint az intézetben nem Sziklai, hanem Maléter Pál ezredes, a vezérkari főnökség szabályzatszerkesztő csoportfőnökségének vezetője játszotta a legjelentősebb szerepet. (Külön fejezetet érdemelne, hogy milyen tarka képet mutatott az intézet személyi állománya 1954 és 1956 között. Volt ott első és második világháborús nyugalmazott tábornok és főtiszt, de tábori püspök is, akinek a nyakában függő keresztet Farkas Mihály honvédelmi miniszter ajándékozta, hogy – párttag lévén – „megfelelően képviselje a hadseregben az állam és az egyház harmonikus együttműködését”.) Sziklai Sándor feladata inkább csak a reprezentáció lehetett, ünnepi előadásokat tartott a hadtörténetírás feladatairól az MDP III. kongresszusának tükrében a Magyar Országos Levéltár kétszázadik születésnapján. Voltaképpen minden alkalommal ugyanazt hirdette: a hadtörténetírás legfőbb feladata a politikai nevelés, a marxizmus-leninizmus tanainak az addigiaknál hatásosabb terjesztése.

Intézetében 1956. október 23-án járt bent utoljára. Nem akart vagy nem mert bemenni a forradalmi lázban égő fővárosba, ki tudja. Budakeszin egyébként is gondjai támadtak, és nem is csak a közhangulat változása miatt. Megjelent a házuknál egy asszony – a periratok, amikor még foglalkoztak vele, Warjaski Milánné néven említették –, a 23-a után hirtelen megnyílt jugoszláv-magyar határon kelt át, hogy Sziklaiékat felkeresse. A falubeliek suttogva továbbadott információi szerint az ezredes másik (előző?) felesége, fiának édesanyja volt ez az idegen. Akik Sziklait ma is az ellenforradalom mártírjának tekintik, ezzel szemben azt állítják, a Szabadkáról elszármazott após, anyós régi ismerőse volt az állítólag ugyancsak Szabadkáról való középkorú nő, aki korban valóban jobban illett a hatodik X-en túli Sziklaihoz, mint a nála harminc évvel fiatalabb feleség, az 1956-ban tízéves Júliának és a két és fél éves Zójának az édesanyja. Sziklainak – állítólag – még a Szovjetunióban volt egy rég lezárt házassága, melyből fia is született, a fiú azonban a Vörös Hadsereg katonájaként elesett. Budakeszin viszont tudni vélik, hogy a 70-es évek derekán fölbukkant a faluban egy férfi, aki az apja, Sziklai Sándor emlékét kereste. Azt tanácsolták neki a falubeliek, hogy messzire kerülje el e környéket, sem az apja halála után igaztalanul meghurcolt budakesziek, sem Sziklai családtagjai nem örvendenének a jelenlétének. A férfi szót fogadott, eltűnt.

Ezek a mendemondák. Az viszont tény, hogy Sziklai az asszonyokat, feleségét és anyósát, valamint a gyermekeket elküldte otthonról. (Sógornője, a huszonegy éves Kiss Györgyi külföldön tanult.) A házban csak a két férfi, az após, Kiss Lajos és Sziklai, meg a titokzatos idegen asszony tartózkodott a 25-ről 26-ra virradó éjszakán és a következő napon. Akkor is, amikor a község fiataljai, a munkáshatalom kárvallott szegénylegényei a házuk elé értek, hogy begyűjtsék az ezredes fegyvereit. A csapatot a család jó ismerőse vezette, a tizenkilenc éves Fehér István budapesti gimnáziumi tanuló. Egyedül ő nem tartozott az ágrólszakadtak közé, az édesapja a Hadtörténelmi Intézet munkatársa volt, Sziklai parancsnoksága alatt. A bátyja a néphadsereg katonatisztje. Ez a diák, tisztelője Kiss Lajosnak, rajongó híve Kiss Györgyinek, a szemébe nevetett volna annak, aki azt mondja neki útban a Sziklai-ház felé, hogy elsőrendű vádlottja lesz annak a monstruózus pernek, amelynek az alapját a hiányos és – mondhatni – igen improvizativ Sziklai-dosszié képezte.

Odahaza meg sem fordult a fejünkben rendszerellenes gondolat – így kezdi visszaemlékezését az októberi évfordulóra Ausztráliából hazaérkező Fehér István nyomdamérnök Budakeszi főutcáján. – Amikor 23-án a rádiónál lőttek a fegyvertelen tömegbe, az fordította meg a kommunista államhatalomról vallott addigi véleményemet, ha volt egyáltalán. A Szemere utcai gimnáziumba jártam, a tüntetésekbe szinte véletlenül kerültem bele, gyerekfejjel. Csak azt láttam, hogy százezrek vonulnak lelkesen, és a katonák letépik a sapkájukról a vörös csillagot. Valaki egyszer csak azt mondta, menjünk a rádióhoz, vigyük a követeléseinket, olvastassuk be velük. A kilencedik sorban állhattam, amikor közénk lőttek. Engem nem találtak el, de a lányt, aki mellettem állt, agyonlőtték. A rádió épületével szemben álló házba menekültünk, egy fogorvosi rendelőbe. Oda járok vissza emlékezni, mióta tehetem. Valahonnan fegyvert hoztak, azzal válaszoltunk a rádió épületéből tüzelő ávósoknak. Minden gyerek értett akkor a fegyverekhez, ha semmi másra, erre jól megtanítottak bennünket az iskolában. Gyakran elgondolom, hogy ha 23-án nem oltanak ki ártatlan, fiatal életeket, talán nem is tört volna ki a forradalom. De az, hogy velünk egykorú lányokat, fiúkat lőttek le mellettük, mérhetetlenül feldúlta az embereket. Engem is. A lányt, aki mellettem állt, hiába vonszoltam be magammal egy védett zugba, egy téglarakás mögé, hiába próbáltam elállítani a kiömlő vérét, a nadrágszíjammal rögtönöztem szorítókötést szegényre, mire a segítség megérkezett, nem volt benne élet. A tűzharcban, amelyet a 24-re virradó éjszakán a rádió épületét bitorló ávósokkal vívtunk, és amelynek egy magyar tank megjelenése vetett véget, sokan elestek közülünk is. Azt a kislányt is eltalálták, aki szőlőt meg perecet hozott nekünk. Azóta is a sírás fojtogat, ha valahol pereccel kínálnak.

Másnap, eldobva véres ballonom, elindultam hazafelé.

Amikor odahaza elmentem a tanácsházához – folytatja Fehér István –, már-már összeállt a forradalmi bizottság. A rendteremtés érdekében. A nemzetőrséget is azért szervezték, hogy begyűjtsék a fegyvereket, véletlenül se legyen vérontás. A tanácsházi vezetőség pontosan tudta, kiknél kell keresni harci eszközöket. Például Sziklai Sándor házában. Bejáratos voltam abba a házba, jelentkeztem hát, hogy a nyugalom megőrzése érdekében vezetem a fegyverbegyűjtők fegyvertelen csapatát Sziklaiékhoz. Márity László, Tóth Miklós, Tóth Lajos, Schrőder Mária tartott velem. Amikor a házhoz értünk, bekiabáltam: Kiss bácsi, én vagyok itt, a Putyi! Engem csak így ismert mindenki a faluban. Erre kiszólt egy hang, nem ismertem meg, hogy kié, de nem is tűnődtem rajta: Gyere hátulról, fiam! Elindultam hát a hátsó bejárat felé, de hallom ám, hogy Márity bekiabál: Nyissa ki az ablakot, különben betöröm! Aztán lövés dördült, és visszafordulva láttam, hogy Márityt leterítette a belülről érkező golyó. Rettenetesen megrémültem, gyorsan elbújtam egy fa mögött. Mi lesz velünk, fegyvertelen fiúkkal, futott át az agyamon, védekezni sem tudunk! Aztán még egy lövést hallottam, bentről, majd néma csönd. Kisvártatva kinyílt a konyhaajtó, kijött egy idősebb asszony, nem volt falunk-béli, nem láttam azelőtt soha. A feje kendővel bekötve, s azt mondogatta: mindennek vége van… Átvágott a kerten, és eltűnt a szemem elől. A félig nyitva hagyott konyhaajtón belestem a házba. Kiss bácsit láttam ott feküdni, arccal a kövezeten. Körülötte vértócsa, mellette balta, arrébb egy vasalódeszka, levettem róla a pokrócot, azzal takartam be szegény öreg tetemét. A szobában Sziklai feküdt, mellette a pisztolya. Dermedten álltam, és csak akkor ocsúdtam fel, amikor a tömeg betörte az első ajtót és betódult a házba. A lövések zajára, Márity László megsebesülésének a hírére rengetegen jöttek Sziklaék háza elé. Törni, zúzni kezdtek, erre én kimentem az épületből, azt gondoltam, hogy talán még Márity Lacin lehet segíteni. Deszkaajtóra fektettük, úgy vittük föl a Fodor-szanatóriuma. Vért adtam neki, mert, mint kiderült, a sok jelentkező közül egyedül az én vérem volt alkalmas. Hogy aztán a Sziklai-háznál a továbbiakban mi történt, nem tudom. Amikor a szanatóriumból lefelé jöttünk, már senkit nem láttunk a tragédia színhelyén.

Farkas Gyula látta, hogy mi történt. Kihúzták Sziklai tetemét a ház elé, valaki lerántotta róla a fél csizmáját, és feldobta a diófa tetejére, hónapok múltán is ott lógott, nem mert hozzányúlni senki sem. Valaki karóval ütötte, ezeknek az ütéseknek a hatására olyan fizikai folyamatok játszódtak le a hatalmas tetemen, amelyek egyes emberekben azt a képzetet keltették, hogy még él a szerencsétlen, noha a fején látható, lőtt seb nyilvánvalóvá tette, hogy amikor a házból kivonszolták, nem lehetett benne élet.

Azt gondolná az ember, hogy a hagyományos erkölcsi rend szerint élő falusi emberek még akkor sem vetemednek kegyeletsértő cselekedetekre, ha a halott a személyes ellenségük! Vajon mi a magyarázata annak a rettenetes népharagnak, amely Sziklai Sándor ellen holtában is megnyilvánult?

Tartottak tőle az emberek – mondják az egykori szemtanúk. – A puszta jelenléte demoralizálta a községet, a magas fizetése, az előjogai… Benne látták megtestesülni mindazt a hatalmi gőgöt és igazságtalanságot, amelyet az ország 1949 és 1956 között elszenvedett. Az apósát és az anyósát, Kiss Lajost és feleségét kedvelték a budakesziek, pedig, állítólag ők is ős-kommunisták voltak. De ők minden élethelyzetben, mindenkivel szemben emberségesnek mutatkoztak.

Straub János tizenöt évet ült börtönben, mert a lövéseket hallván odafutott a Sziklai-házhoz azon a napfényes októberi délelőttön. Így emlékezik:

Huszonegy éves voltam. Szeptember 4-én szabadultam, tiltott határátlépési kísérlet miatt zártak börtönbe 1955-ben. A börtönben Király Bélával dolgoztunk együtt, a gyűjtőfogház háta mögött építettük a smasszeroknak a lakásokat, ott trógeroltunk. Október 26-án reggel a két szanatóriumi épület között vágtuk ki a fákat, úttorlaszt akartunk építeni, ott hallottuk meg a lövést, szaladtunk lefelé, s láttuk, hogy szegény Márityval mi történt. Együtt bokszoltunk, fociztunk, szomorú voltam nagyon. Egy darabon segítettem az elszállításában, aztán visszamentem a házhoz. Mire visszaértem, Sziklai testét kihúzták a ház elé. Mindenki betódult, mentem velük én is, akkor láttam Kiss bácsit a konyhában, az ablak alatt. Körülötte alvadt vér, kicsapódott vérsavó. Sajnáltam nagyon, többször is találkoztam vele a Prékóban, így hívták azt a prés- és kovácsoltáru-gyárat a falu határában, amely a környéken sok embernek munkát adott, de többen is azt állították róla, hogy lőszert gyártanak benne. Amikor az öreget megláttam a konyha kövezetén, kijöttem a Sziklaiék házából, nem néztem én se jobbra, se balra, azt kerestem, hol lehet beállni nemzetőrnek.

Ahhoz képest, hogy ujjával sem érintette Sziklai Sándor tetemét, hol életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, hol „csak” tizennyolc évre, végül tizenöt esztendeig fosztották meg a szabadságától. Vajon miért?

Többrend-béli gyilkossági kísérlet és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel bűntette miatt. Mint a társaimat – válaszolja Straub János. – Összesen hatvan évnyi börtönbüntetést róttak ki a Sziklai-perben azokra, akiket életben hagytak, és nem életfogytiglani szabadságvesztésről szólt az ítéletük. Akiket tanúként szerettünk volna a perben megszólaltatni, nem engedték beidézni. Minek, mondták a rokonoknak, akik megkeresték azokat az ávósokat, akiknek mi, nemzetőrök mentettük meg az életét. A falubeli régi ismerősök ellenünk vallottak. De ők sem a kihallgatások során, csak miután az ügyész ismertette a vádiratot. Gondolom, megfélemlíthették őket.

A Hadtörténeti Múzeum kisnyomtatvány gyűjteményében több olyan 1956-os röplap is található – Rákóczy Rozália munkájának köszönhetően könyv alakban is –, amelyek durva, vastag papíron, november 4-i dátummal az „ellenforradalmi veszélyről, a munkásmozgalom régi harcosainak a meggyilkolásáról szólnak. Ezzel indokolják, hogy Kádáréknak nem volt más választásuk, mint a Nagy Imre-kormányból (titokban) kiválva, a szovjet haderővel a hátuk mögött új kormányt alakítani, A kutatói feltételezések szerint a Romániában nyomtatott hirdetmények több változatban készültek az áldozatok névsora és az aláíróké azonban mindegyiken azonos. Az áldozatok között Mező Imrének, a nagy-budapesti pártbizottság titkárának, Kalamár elvtársnak, a munkásmozgalom régi csepeli harcosának és Sziklai Sándornak, a Hadtörténelmi Intézet igazgatójának a neve olvasható, az aláírók között Apró Antalé, Kádár Jánosé és Münnich Ferencé. Aki ezeket a röplapokat a Sziklai-dosszié mellé helyezi, villámcsapásként éri a felismerés: Budakeszi sorsát és mindazoknak az életét, akik október 26-án délelőtt tíz és fél tizenegy között a Sziklai-ház körül voltak, már ezek a 23,5-szer 18 centiméteres nyomtatványok megpecsételték. Sziklai Sándor halála – önkezével vetett véget az életének, vagy egy gránátdarab végzett vele, a kádári „nagypolitika” eszköztárába sorolva voltaképpen oly lényegtelen – hivatkozási alap lett. Adu, a tényektől függetlenül. Nagyágyú, ha arra gondoltak az elvtársak, hogy egy olyan kis településen, mint Budakeszi, tetteseket, vádlottakat is könnyebben találni egy nagyszabású perhez, mint Budapesten vagy Csepelen. Nyugodtan alhattak az új kormány tagjai, már november első napjaiban sínen volt a Sziklai-ügy.

Straub Jánost elsőként tartóztatták le a Sziklai-per vádlottjai közül.

November hetedikén a budai Vörös Csillag Szállóban találkoztam Király Bélával – meséli –, onnan együtt mentünk le a Nagykovácsiban levő ávós tiszti laktanyába, ahonnan rendszeres rádióadások mentek ki a nagyvilágba. Senki nem ellenőrizte, hogy mit adnak. Nagykovácsiból Béla terve szerint a Sas-hegyre kellett volna valahogy feljutnom, hogy szóljak a híradósok parancsnokának, fejezzék be az adást, találkozzunk a Nagyszénáson, s induljunk nyugatra. Nagykovácsiból való kiskatona volt a sofőr, mondtam neki, senkinek ne álljon meg, úgy haladjunk a Sas-hegy irányába. De ő mégis megállt az első piros-fehér-zöld karszalagos civil társaságnak. Az egyik útitársunk, Oláh Vilmos, hogy tisztázza a helyzetet, kiszólt neki: Nem ismertek meg? Király Béla szárnysegédje vagyok. Azonnal nekünk estek, a karszalagos civilek ávósok voltak, kifejezetten Oláh Vilmost keresték. Nagykovácsiból adhatták le nekik a drótot, hogy melyik úton, merre indulunk…

Később kivittek a davajokhoz – folytatja Straub János rabságának történetét –, ott voltam egy hónapig. Záhonyban állt a vonatunk, a vagonnal szembeni, nagy épületen a hangszóró azt harsogta: Rágalom, amit a külföldi rádiók híresztelnek, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok a magyar fiatalokat a Szovjetunióba viszik… Egy hónapig tartottak kinn bennünket, akkor az a Cs. István jött ki értünk, akinek a bátyja a recski tábornak volt a parancsnoka. A Fő utcában, amikor kénytelenségből én is ott időztem, három Cs. is dolgozott, valamennyien budakesziek. A volt recski parancsnokból lett a Fő utcai műintézet parancsnoka, István hozott vissza bennünket a Szovjetunióból, Sándor pedig smasszer volt, ő szokott fölvezetni a kihallgatásokra. Egyszer odasúgta, hogy itt járt az édesanyám, de letagadták előtte, hogy a Fő utcában vagyok. Akkor én arra kértem, a felesége révén értesítsék a szüleimet, hogy itt vagyok. Ha letagadnak és beletörődik a családom, hogy nem tudja, hol raboskodom, biztos, hogy el fognak tüntetni. Tapasztalatból tudtam már akkor is, ezeknek semmi egy-egy szálat elvarrni, elszakítani. Rendes volt Cs. Sándor, megtette, amit kértem tőle. Velem csak Cs. István viselkedett tetű módon. Minden kihallgatásomon megjelent, és mindig „kiigazította” a vallomásomat. Volt, amikor még a vizsgálótiszt is rendesebb volt nála. Az egyik például, Nagy Lászlónak hívták, egyszer figyelmeztetett, képtelenség azt remélni, hogy megússzuk a Sziklai-ügyet, annyira fölfújták „odafönt”. Soha nem fogom elfelejteni azt sem, ahogyan Dömény László ügyvédje meg a fogalmazónő az ítélethirdetés előtt két nappal a kandallónak dőlve beszélgetett. Én nem tudom, hogyan lesz ebből ítélet, mondta a fogalmazónő, semmi sincs hozzá. És az ügyvéd azt válaszolta neki:

Pedig lesz!

Igazat szólt a fogalmazónő, semmi nem állt a bíróság rendelkezésére, hogy a hol tizennégy, hol tizenhét, hol pedig tizennyolc vádlott ügyében ítéletet hozhasson. De az ügyvéd is pontosan látta a jövőt: a semmiből is lett ítélet. Ügyészségi óvás nyomán született meg, harmadjára, 1958. november 4-én. Az ügyészségi óvás utáni tárgyalás anyagából tűnt el véglegesen a jugoszláviai asszony, előtte szerbül írt, aláírás nélküli levéllel zsonglőrködtek a jog bajnokai. Ennek a hiteles magyar fordítással iktatott írásnak az alapján hivatkoztak arra, hogy Sziklait a Márity László megsebesítése után felbőszült tömeg által bedobott gránát szorítógyűrűje sebesítette meg halálosan. Kiss Lajos halálának okát – hogy Sziklai ölte meg, vagy valóban önkezével vetett véget életének, ahogyan az aláírás nélküli szerb levél állította, és, hogy mikor halt meg, órákkal azelőtt, hogy a budakeszi srácok a ház elé értek, és ahogyan a szemtanúk, szakértők és laikusok vallották – a későbbiekben szintén nem kutatták. Az öregember, akit a falu népe emberségéért becsülni tudott, nem volt a koncepció része.

Straub János tizenöt évet ült egy olyan koncepciós per vádlottjaként, ahol még a koncepció sem állt meg a lábán. Hogyan őrizte meg a vidámságát, józanságát, megbocsátó emberségét e hosszú rabság alatt?

Segített a remény, hogy lesz ez még másképp. Hogy hoz a busz Budakeszire, jövök hazafelé, megállok a Korányinál, előttem a völgyben az egész falu, s elkiáltom magamat: Vörösök, kifelé! Valamikor a nyolcvanas évek elején találkoztam Sziklai özvegyével, jól megjegyeztem a címét a tárgyalások során, ahol, mint tanúnak be kellett diktálnia. Először zavarban voltam, alig mertem megszólítani. Aztán mégis kiböktem, amit akartam. Csak annyit szeretnék kérni, hogy exhumáltassa a két holttestet, az apjáét és a férjéét, mondtam. Abban a pillanatban otthagyott.

Hogy mit lehetne megtudni, ha hiteles orvos-szakértők vizsgálnák meg az elhunytak maradványait? A halál igazi okát mind a két esetben.

Fazekas Eszter kutatási anyagában azonban olyan részletekre találok, amelyek a maradék reményt is szétmorzsolják, hogy a Sziklai-ügyben valaha is napvilágra kerülhet a teljes igazság. A bizonyítékokkal foglalkozó peranyagban vannak azok a pokoli bekezdések, amelyek az elhunytak tetemüktől különválasztott, preparált koponyáiról és e preparátumok alapján az ügybe frissiben bevont szakértők által írt véleményekről tudósítanak. Meg arról, hogy Sziklai Sándort és Kiss Lajost így temették el, fejetlenül.

Budakeszi község halotti anyakönyvébe egyébként a 45. sorszám alatt jegyezték be Sziklai Sándor halálát. Az október 30-i bejegyzés szerint a halálok: „lövésre koponyán elvérzés”. 1959. november 4-én a budai járási anyakönyvvezető átjavította: „kézigránát robbanásából és ütlegelésből származó sérülés”.

A 46. sorszám alatt bejegyzett halálesetet, Kiss Lajos halálának okát 1956. október 30-án így rögzítették: „fejszével fejbe verték, olyan agysérülés, amely azonnali halált okozott”. 1959. november 4-én – mint Sziklai Sándor esetében, ezúttal is a BM 8/ált/1957. számú utasításra hivatkozva – az anyakönyvvezető itt is módosította a halál okát: „önkezű lövés”.

Gárdonyi József húszéves volt 1956-ban, lakatos. Számomra az ő visszaemlékezése hitelesíti az ötven évvel ezelőtti történetnek azt a fontos valóságdarabját, amelyet mind a mai napig vitatnak egyesek: fegyvertelenül mentek a Fő utca 8. elé október 26-án a falu fiataljai, vagy volt a zsebükben kézigránát, a kabátjuk alatt puska, pisztoly?

Október 25-én elmentünk a Szabadságharcos Szövetségbe – meséli Gárdonyi József –, hogy elhozzuk onnan a fegyvereket. Azt mondták, már átvitték őket a pártházba. Átmentünk hát a pártházba, s el is hoztunk onnan öt darab kispuskát és öt gyakorló kézigránátot, eldugtuk valamennyit fönt, az erdőben. Másnap, amikor értük mentünk, már nem voltak ott. Máig nem tudjuk, kik vihették el. Annyi szent, hogy nem a barátaink. Közben hallottuk a hírt, hogy Budakeszin át akarnak elszökni az ávósok a fővárosból. Hogy megnehezítsük a dolgukat, hatalmas fenyőfával torlaszoltuk el az utat. Amikor a nagy munka közben a falu felől lövéseket hallottam, rohanni kezdtem lefelé. Amire odaértem, két nálam jóval idősebb ember húzta ki a házból Sziklait. Valaki kihozott egy Sztálin-képet is, rátettem az ezredesre, aztán odébbálltam. Ennyi az én történetem, se több, se kevesebb. A Sztálin-képes dolog se derült ki rólam odabent, csak a rendszerváltás után mertem beszélni róla. Ki is tettek a munkahelyemről azon nyomban. Azóta vagyok vállalkozó. Első fokon négy évre ítéltek, de törvényességi óvást nyújtottak be, hogy enyhék a büntetések, és akkor mindnyájunk „tettét” szigorúbban ítélték meg. Akkor mondtak halált Takács Kálmánra és Bokor Jánosra, a 13. és a 16. rendű vádlottra. Az ítéletet 1958. november 6-án végre is hajtották. Akkor emelték fel Straub János büntetését, az enyémet, mindnyájunkét. A halálra ítélt elsőrendű vádlottal nem tudtak mit kezdeni. Fehér István akkor már rég külföldön tartózkodott.

Az egykori budakeszi srácokat, a Sziklai-ügy vádlottjait máig nem hagyja nyugodni az a feltételezés, hogy az aránytalanul szigorú ítéleteket Sziklai Sándor özvegye, egyetemi docens, a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem tanára járta ki nekik. Nem szeretnék prókátora lenni a ma nyolcvanegy esztendős asszonynak, de a rendelkezésre álló dokumentumok alapján feltételezhető, hogy a fiatal özvegynél fontosabb emberek jelölték ki s irányították a Sziklai-ügy menetét. Azok az MSZMP központi vezető szerveinek a tanácskozásairól készült jegyzőkönyvek ugyanis, amelyek Sziklai Sándornéval foglalkoznak, személyével, vagy a beadványaival, a férjével kapcsolatos akciókkal – a Magyar Országos Levéltárban megtekinthető valamennyi –, inkább azt sejtetik, hogy a kádári konszolidációnak terhére volt Sziklai özvegye. Ha nem került többe, csak egy fejbólintásba, vagy egy tollvonásba Sziklainénak igent mondani, készségesnek mutatkoztak az elvtársak. Párttagságának keltét akarja módosítani, méghozzá „kizárólag politikai, erkölcsi okokból”? Ám legyen. Ha fontos emberek tüsténkednek Sziklai emléke körül, mondjuk Köpeczi Béla miniszterként azzal áll elő, hogy két általános iskola és egy középiskolai kollégium után nevezzenek el Sziklai Sándorról egy harmadik általános iskolát is a Május 1 úton, abba is gyorsan beleegyeznek. De, ha pénzt kellett volna áldozni mártírjuk özvegyére, szűkszavú s határozott elutasítást fogalmaztak meg. Ez történt 1959 nyarán is, amikor a Régi Párttagok Bizottsága azzal a kéréssel fordult az MSZMP PB titkárságához, hogy engedélyezzék a súlyos májműtéten átesett Sziklainé utókezelését a Szovjetunióban, egy kaukázusi fürdőhelyen, az üdülési és kezelési költségek vállalásával. Korábban, írták, e költségeket a szovjet elvtársak fedezték. Szigorú nem a válasz, Sziklainé elvtársnő további gyógykezeléséről Magyarországon gondoskodjanak. (Jelen vannak: Fock Jenő, Kállai Gyula, Kiss károly.)

Számítás, szocialista erkölcs, hamisság és könyörtelenség az egyik oldalon, az egyéniséget gúzsba kötő félelem és lélek-sorvasztó szenvedés a másikon, nehezen lel nyugalomra, aki a Sziklai-dossziét tanulmányozza. Legfeljebb, ha felkeresi azt az orvost, aki a Sziklai által halálra sebzett fiatalembert kezelte.

Márity Lászlót elég jól ismertem – meséli Riskó Tibor professzor, a Fodor József tbc-gyógyintézet egykori igazgató főorvosa. – Az édesanyja az általam 1952 óta vezetett szanatóriumban dolgozott. Gyakran megfordult nálunk, eleven észjárású, mozgékony fiatalember volt, eredeti egyéniség. 1956. október 26-án Sziklai Sándor házánál szemből hasba lőtték. Szétlőtték a beleit, ellőtték a gerincét, a gerincvelőjét is. Nem én operáltam, nem voltam idehaza, de a kollégáim mindent megtettek érte, amit csak tudtak. Már a műtét során látni lehetett, hogy menthetetlen. Az édesanyja állandóan mellette volt, etetgette, dédelgette, a súlyos állapotban levő gyermek kínjain ez sokat enyhített. Amikor november 4-e után új helyzet alakult ki az országban, Márity Lászlót el akarták vinni a rabkórházba. Megjelent két géppisztolyos alak, mutatták a parancsot, hogy az osztályomon fekvő beteget magukkal kell vinniük. Erre azt mondtam nekik: ez a fiatalember jelenleg bénult, meg fog halni, sehova nem tud már elmenni. De nekik parancsba adták, erősködött az egyik géppisztolyos. Rendőr volt, vagy karhatalmista, nem is tudom. Elvtárs, válaszoltam neki, ebben az intézetben én parancsolok, és én ezt a beteget nem engedem elvinni. Ez nagyon meglepte őket, kimentek, elkezdtek telefonálgatni, s amikor visszajöttek, azt mondták, ha el nem vihetik, akkor őrizni akarják Márity Lászlót. Egy ideig ott is ültek az ágya mellett, aztán belátták, semmi értelme nincs az egészek. Pár héttel azután meg is halt szegény Laci. Nekem 1956-ban is az volt az álláspontom, most is ezt vallom, az orvos nem szelektálhat. Nem nézheti, ki a bűnös, ki az áldozat, aki segítségre szorul, azt el kell látnia, a beteg embert meg kell próbálnia meggyógyítani. Később se kérte számon tőlem senki, hogy miért nem szolgáltattam ki a fegyvereseknek ezt a gyereket. Csak az édesanyja emlegette sokáig, milyen hálás érte, hogy az utolsó pillanatig a fia mellett lehetett.

Vajon miben lehetett reménykedni 1956 októberében abban a zárt világban, mint amilyen Budakeszin a Riskó professzor által vezetett szanatórium volt, ahol a halálra sebzett fiút szinte családtagként próbálták menteni?

Mint korábban is, ’56 októberében a Hortobágy környékén időztem a rokonaimnál – emlékezik Riskó Tibor. – Onnan hívtak vissza a váratlan események miatt. Útban hazafelé láttam, hogyan özönlenek végeláthatatlan sorokban a szovjet tankok. Miközben a fővárosban mindenki azt hitte, győzött a forradalom, én már tudtam, ezt a küzdelmet nem tudjuk megnyerni a szovjet hadsereggel szemben. Ennek tudatában számomra nem létezett más kötelesség, mint a rám bízott emberek, az intézményünkben kezelt négyszáz beteg és a körülbelül kétszáz alkalmazott biztonságát megteremteni. Hogy legyen mit enniük, hogy ne érje őket semmilyen bántódás. Csodálatos, hősies és végtelenül tragikus történet a mi 1956-os forradalmunk. Senki nem segített rajtunk, ahogyan 1526-ban és 1848-ban sem. Hiába volt világtörténelmi jelentősége, hogy egy kis nép föllázadt a nagy szovjet birodalom ellen, mi áldozatok lettünk mindahányan.

2019. október 26.

vissza >>