Szaffi

Annak a sok évszázados keresztény ünnepnek a közelében, amikor elhunyt szeretteinkről szokás megemlékezni (pontosabban: a halottak napját követő vasárnapon), az élet értelméről mesélő rajzfilmet illeszt műsorába a TV2. Az 1984-es Szaffi – Dargay Attila külföldön is, idehaza is általános elismeréssel fogadott rendezése – a 17. századba visz vissza, de irtóztatóan modern világunkban is képesek vagyunk gyönyörködni benne. Okosodhatunk is általa – négy évestől kilencvennégy évesig!

Az utolsó temesvári pasa leánykája, Sophie, azaz: Szaffi, valamint egy magyar várúr fia, a cigánybárónak titulált Jónás – felmenőik állítása szerint – mesés kincsek örökösei. Amikor azonban ezeregy megpróbáltatás után ők, ketten egymásra találnak, mesés örökségüknél jóval nagyobb kincset találnak. Belátják, hogy minden aranynál, ékességnél többet ér a mindennapi boldogság

Akár hiszik, akár nem, a Szaffi című egészestés rajzfilmnek az előtörténete legalább olyan érdekes, mint a nézői figyelmet hetvenöt percen át fogva tartó meséje.

Akik Dargay Attila produkcióját méltatni szokták, általában ekként kezdik a mondandójukat: „Jókai Mór kisregényének rajzfilmváltozata”…

Aki viszont az 1885-ben megjelent írásművet, a nagy magyar mesemondó 132. regényét, A cigánybárót és az 1984-es mozgóképes produkciót összeveti (mondjuk: átlapozza a regényt, ismételten megtekinti az immár különleges eljárással felújított és megóvott filmet), igencsak elképed a tömérdek különbözés láttán. Olyanról is hallottam, aki kétségbe vonja Jókai szerzőségét, majd, hogy az „igazi” szerzőt megtalálja, az irodalomtörténeti, filmtörténeti események történelmi kitérőit igyekszik felkutatni.

Azt, persze, A cigánybáró fogadatlan prókátorának rögvest be kell látnia, hogy Jókait nem lehet, nem is szabad Szaffi történetéből senkinek sem száműznie. S nem is csak azért, mert a fénykorán, bizony, már igencsak túljutó szerző „találmánya” a Szaffi (bece)név csakúgy, mint a vándorcigányok által felnevelt főúri csemete páratlanul érdekes és értékes jellemképletére utaló megjelölés, a „cigánybáró”.

Jókainak ugyanis, aki ez idő tájt Rudolf trónörökössel közösen tervezte – s tán már szerkesztette is – azt az ismeretterjesztő könyvsorozatot, amely az Osztrák-Magyar Monarchiát írásban és képben hitelesen próbálta bemutatni, mindeközben arra is gondja volt, hogy képbe hozza azokat a 48-asokat, akik száműzöttként, menekültként, hosszú időn át messzi idegenben ezer nyomorúsággal küzdöttek. Ám, amikor végre hazatérhettek, az itthon maradt, „császárhű elemek” fondorkodásainak köszönhetően javaikat nem birtokolhatták; a harácsoló újdondászokkal (a késedelmesen kialakuló magyar kapitalizmus jellegzetes figuráival) szemben jogos örökségükért szinte reménytelenül küzdhettek.

Jókai Mór, hogy az udvarhű író a 48-asok képviselőjével szembe ne kerüljön, olyan történelmi példához menekült, amely azt próbálta elhitetni, hogy idegen megszállók is lehetnek jótevői, sőt barátai a hazai lakosoknak, fölvirágoztatói országunk mezőgazdaságának, kereskedelmének…

A cigánybáró 17. századi tanmeséje az utolsó temesvári pasával meg az őt – negyvennyolc napig tartó harcok után – megadásra késztető Savoyai Jenővel gyöngéd vigaszként szolgált a kiegyezés után oly’ igen csalódott magyaroknak. Az 1880-as években káprázatosan korszerűsödő Temesvárral pedig azt lehetett „eladni” az olvasóknak, hogy ez a Duna – Körös – Maros – Tisza által határolt régió középpontjában fekvő, stratégiai fontosságú település régen is idegenek uralma idején növekedett, újabban is akként növekszik jelentős európai nagyvárossá.

(Amúgy 2021-ben Európa kulturális fővárosa lesz Temesvár – Timisoara – Temisvar – Timisvár.)

A számos kalandos elemmel, hangulatváltással, anekdotával, sőt cigányromantikával is hódítani akaró kisregény azonban nem lett igazán népszerű, még Jókai rajongói körében sem. Ha Johann Strauss érdeklődése nem fordul feléje, ma már talán nem is beszélhetnénk róla.

Johann Strausst viszont Liszt Ferenc bíztatta, hogy írjon magyar témájú színpadi művet, és hogy ehhez éppen Jókaitól kérjen „nyersanyagot”. És Strauss, aki „nem jelentéktelen hódolattal viseltetett Liszt Ferenc iránt”, elment Jókaihoz, aki Szaffi történetét ajánlotta föl neki.

A „valcerkirály”, persze, első blikkre látta, tudta, hogy a regényből csak ügyes színházi szakember képes hatásos librettót szerkeszteni. És Ignaz Schmitzler valóban jó munkát végzett. A cigánybáró világszerte ismert és szeretett történetét ő állította össze. Jókai Mór után – szabadon.

Schmitzleri alapokon építkeztek a Szaffi című egészestés rajzfilm forgatókönyvírói is: Dargay Attila, Romhányi József, Nepp József.

És, mert tudták, hogy más korban élnek, mint amilyenben a kisregény és a nevezetes daljáték világra jött, az 1980-as években uralkodó életérzésekhez, gondokhoz és reményekhez igazították a schmitzleri és a straussi „nyersanyagot”. (Igen,a sraussit is, a rajzfilm kísérőzenéje ugyanis a daljáték legismertebb dallamaiból vétetett.)

1984-85 óta szülőként, nagyszülőként is láthattam, miként fogadta, fogadja a gyermeknép a Szaffi rajzfilmes változatát. Sőt azt is, a felnőtteknek mit jelent ez a hetvenöt perc.

Voltaképpen ugyanazt, mint a négy-, a hatéveseknek, a kiskamaszoknak: bíztatást, reményt, hogy a szeretetteles családi élet a legnagyobb kincs.

Ráadásul ennek az örökségnek a megkaparintása, a visszaperlése, kiharcolása – válságmentes övezetben – a kincskeresőkön múlik, senki máson. És „válságmentes övezetet” teremteni is a hétköznapi emberek feladata, lehetősége, Szaffiké és Jónásoké, ifjú anyáké és apáké, boszorkányos képességekkel felvértezett nagymamáké, cigányos mesterkedésekkel békét teremtő nagyapáké…

Késlekedés nélkül…

2019. október 29.

vissza >>