A sosem látott kollégát Dávid Mátyásnak hívták

Hét évvel ezelőtt, amikor a Magyar Nemzet hetvenedik születésnapját virágnyelven írt, kétrészes visszaemlékezésben ünnepeltem, még nem jelent meg Szőnyei Tamásnak az állambiztonsági szolgálat 1956 és 1990 közötti „irodalmi életét” dokumentáló munkája, a már terjedelmével is meghökkentő Titkos írás. Most azonban, hogy – honlapom látogatóinak köszönhetően – a világhálón ismét olvasható szeretett lapomnak az 1970-es, 80-as években megélt szomorú-víg története, kötelességem „lábjegyzetelni” 2008-ban közreadott mondataimat. Kiváltképpen az elnéző szeretettel megörökített kollégáról, Antal Gáborról írtakat. A politikai rendőrségnek 1957 februárjától 1964 májusáig Dávid Mátyás néven jelentő hírlapírót ugyanis, ámbár hosszú éveken át ugyanabban a szerkesztőségi szobában dolgoztunk, csak 2012 után ismertem meg.

Az ötven éves Magyar Nemzet jubileumi emlékkönyve 1988-ban igyekezett hiteles képet adni a lap zivataros fél évszázadáról

1955-ben kiállított kartonja szerint – amelyre háromkötetnyi munkadossziéjával együtt Szőnyei Tamás rátalált –, Antal Gábort 1946-ban, terhelő adatok alapján szervezte be Zoltán Imre államvédelmi főhadnagy. (Hogy milyen bűn rejtőzhetett a „terhelő adatok” kifejezés mögött, a Titkos írás szerzője nem tudta kideríteni.) Egy évvel az után, hogy a huszonéves fiatalember a világháború befejeztével újraindított Magyar Nemzetnek 1945. április 30-ától a munkatársa lett. E jeles napról a lap kerek évfordulóin szokta volt Antal Gábor az utókort „tudósítani”. Utoljára az ötvenediken, az 1988-ban megjelent, jubileumi emlékkönyvben. Írásának illusztrálására Mindszenty József hercegprímás esztergomi érsek „Antal Gábor úrnak, a Magyar Nemzet belső munkatárásnak” címzett levelét szánta a kiadvány szerkesztője, Martin József. Az Esztergom, 1945. október 10.-i keltezésű gépirat nem a címzettet minősíti, hanem a levélíró főpapot, aki arra bíztatta a hozzá forduló újságírót, hogy korábbi nyilatkozatai alapján ismerje meg az Egyház jelen feladataival és jogaival kapcsolatos álláspontját…

Dávid Mátyást egymást – úgy tűnik – elég sűrűn váltó tartótisztjei szorgalmas ügynöknek tartották. Kollégája a besúgásban, a még Antal-Dávidnál is igyekvőbb Meszlényi Károly (alias Dömötör László 1923-as születésű újságíró), közös „hivatali” feljebbvalóik számára árnyalt jellemzést is készített róla: „Antal Gábor a polgárság kultúrájának általa maradandónak és haladónak tartott értékeiből minél többet szeretne elfogadtatni.”

És csakugyan, a Titkos írásban feldolgozott, húsznál is több Antal-Dávid féle ügynöki jelentés legtöbbje értékmentő akciónak is tekinthető. Miközben barátait, kor- és pályatársait figyelte és a róluk szóló jelentéseit fogalmazta, voltaképpen arra kereste a választ, „melyik írót lehetne a szocializmus szolgálatába állítani, s miként”. A költő-író-műfordító Végh Györgyről azt jelentette, „hozzánk lehet kapcsolni”. Az eredeti hangvételű elbeszélőről, Mándy Ivánról szintén azt tartotta – noha „politikailag, világnézetileg nem markáns valaki: ugyanúgy nem volt és ma sem nevezhető antifasisztának, mint antikommunistának” –, „be lehet vonni egy irodalmi népfrontba”. Az esszéíró-szépíró Szentkuthy Miklósról szintúgy: „bonyolult nézetei ellenére volt köze az antifasizmushoz, bizonyos fejlődésen ment át, vele is számolni lehet az irodalmi népfrontban”. A költő-műfordító-irodalomtörténész Rába Györgyről pedig egyenesen azt jelentette az irodalmi népfront állambiztonsági megalapozásáról ábrándozó Dávid Mátyás, hogy „tisztességesebb sok állítólagos marxistánál”. A drámaíró-műfordító Hubay Miklósról meg azt, hogy bár „az ellenforradalom segítője volt mind a főiskolán, mind a Nemzeti Színház dramaturgiáján, előbb-utóbb szövetségesünkké lehet”.

Az író-költő-irodalomtörténész Keresztury Dezsőről már rigorózusabb jelentést küldött Antal Gábor-Dávid Mátyás. Azt állította róla, hogy „Illyés Gyulával együtt továbbra is borsot kívánnak törni a rendszer orra alá”. Hogy miféle borsot, nem „tételezte”. A Titkos írás azt sejteti, hogy Arany János „1956-ra utaló” verssoraira célzott, amelyekkel a költő száznegyvenedik születésnapja előtt tisztelgő emlékkiállításon lehetett (volna) találkozni: „a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve – forradalom”; „Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,/ Te dicső hajnalkor! Fényes napjaidra”... A Művelődésügyi Minisztérium azonban időben eltűntette e „durvább” idézeteket, Keresztury Dezsőről pedig megállapították: „nem fejt ki ellenséges tevékenységet”.

A jelentéseivel az urbánus irodalom újjászervezésén munkálkodó (naiv, vagy ál-naiv?) Antal Gábor-Dávid Mátyás, aki az 1957-ben másodfokon halálra ítélt Gáli József ügyében is latba vetette titokzatos kapcsolatait, úgy tűnik, „csak” azokról a kollégáiról gyártott a politikai rendőrség számára egyértelműen negatív tájékoztatásokat, akikkel 1956 előtt, vagy az 1970-es, 80-as években a Magyar Nemzet szerkesztőségében együtt dolgozott. Ember Mária „uszított és kommunistaellenes magatartást tanúsított” 1956-ban, és utána is „rendkívül veszélyes személy maradt” – írta egykori ifjú munkatársáról, majdani szerkesztőjéről 1957 márciusában Antal Gábor. A Németh László és Ortutay Gyula által is támogatott, tehetséges költőként és műfordítóként jelentkező, híres önsors-rontóról, Kiss Károlyról szinte sorozatban jelentett. „Zavaros, jobbra-balra csapongó, de kétségtelen tehetséggel rendelkező” emberként jellemezte, aki „az ellenforradalom alatt erősen gőzös fejű” kijelentéseket tett. Az állambiztonsági szolgálat iratanyagából úgy tűnik, volt, amikor azt is megakadályozta, hogy a Magyar Nemzethez a Hazafias Népfront főtitkára (!) Kiss Károlyt beprotezsálja. Az ’56 utáni, végzetesen zavaros politikai viszonyok figyelemre méltó epizódja, hogy miközben Antal-Dávid serényen küldözgette megfigyeléseit Kiss Károly viselt dolgairól, Szomszéd fedőnéven a 27 éves megfigyeltet is beszervezte a politikai rendőrség. „Természetesen” őt is terhelő adatok alapján. (Nem sokra mentek vele, ezért aztán az össze-vissza fecsegő besúgóból rövid időn belül gyanúsított, majd elítélt lett.)

Nem tudom, sejtették-e, ha a Magyar Nemzet szerkesztőségében összejöttek, hármójuk közül ki milyen titkokat rejteget. De arra ma is pontosan emlékszem, hogy találkozásaik alkalmával szikrázott körülöttük a levegő. Nagy balgán azt hittem, az elfektetett cikkek, a kihúzott vagy átírt mondatok, a szerénynél is szerényebb honoráriumok miatt. Eszembe sem jutott, hogy kis magyar históriánk maszatolta be jóvátehetetlenül szakmai-emberi kapcsolataikat.

Az még kevésbé, hogy a maszatolásnak soha nincs vége…

2015. február 6.

vissza >>