„Hová megyünk?”

Napjainkban is ismerős jelenetekre lel, aki november 8-án, pénteken a huszonöt éve forgatott, Törvénytelen című magyar bűnügyi filmet 21.50-től a Duna Televízióban megtekinti. Gátlástalanul pöffeszkedő urak és elvtársak minden gorombaságra kész testőreik gyűrűjében akciózgatnak benne; közelükben kárpótlás címén visszakapott vagyonkájuktól megfosztott öregek lakat alatt várják a megváltó halált. Utódaik, ha vannak, talán szabadlábon, vagy ideiglenes szabadságvesztésre kárhoztatva – a kilátástalan jövőt. Az elmúlt negyed században András Ferencnek ez a rendezése csak ritkán volt látható a mozikban, a televízióban. Nem is csak a filmforgalmazás gondoskodott róla, hogy a többség előtt ez a mozgóképesített példabeszéd (is) rejtve maradjon. A pártos kötődésű kritikusok is, akik szinte egy szólamban bizonygatták, hogy ez a 104 perc végtelenül unalmas, hamis és ostoba. Ennek ellenére egy-két ember ma is tudja róla: nyomasztó valóságunk tükrébe néz, aki a Törvénytelen című filmmel megismerkedik.

Ha csak tehette, András Ferenc rendszerint ugyanazzal a csapattal dolgozott: Cserhalmi Györggyel, Bács Ferenccel… Az 1994-es Törvénytelen forgatásakor az az idő tájt már méltán Európa-hírű Daniel Olbrychskit is szerződtette. Mint a korabeli magyar filmekben általában (Vérvonal, Szökés), a lengyel színész ezúttal is gyógyíthatatlanul gonosz fickót alakít: jogászt, akinek a kezében – gaztettek elkövetése közben – a törvény a leghatásosabb fegyver

András Ferenc, a Törvénytelen című film rendezője azon tehetséges emberek közé tartozott (tartozik), aki minden időben a mi sajnálatosan zűrös jelenünkről akar(t) pontos és közérthető látleletet készíteni. Emiatt azután, igen ritkán, sőt, egyre ritkábban jut(ott) munkához. Kénytelenségből szűkre szabott életművének mégis egyértelmű a mondandója: azokat, akik történelmi léptékű ábrándjaikat szeretnék megvalósítani, rendszerint „cserbenhagyja a történelem”.

Az András Ferenc által 1977-ben (Veri az ördög a feleségét), 1985-ben (A nagy generáció), 1991-ben (Az utolsó nyáron) is feltett kérdésre: „Hová megyünk?” azóta sem tud senki bátorító választ adni.

A többség az 1990-es évtized kezdetén hirtelen reánk zúduló szabadsággal sem tudott mit kezdeni. Vakon és bénán hagyta (hagytuk!), hogy e nagy eséllyel is a hétszer-hétpróbás „vámszedők” mesterkedjenek.

A Munkácsi Miklós írása alapján forgatott film, a 104 perces Törvénytelen őket hozza képbe. A Balaton partján gátlástalanul nyerészkedőket, a banditákkal bátran rokonítható elvtársakat, meg a vélük készségesen szövetkező, sima modorú urakat.

Valamint az áldozataikat: a szép emlékeik és tisztes erkölcsük kivételével mindenükből kiforgatott öregeket, a félelmetes bizonytalanságban vergődő ifjúságot…

Az idegenből hazatérő (Cserhalmi György által megszemélyesített) „hős” szinte senki szavát nem érti a szülőföldjén.

A rendszerváltás utáni, új magyar nyelvjáráshoz „szótárt” nem talál.

Azt azonban így is egy-kettőre felismeri, hogy csak az iszákos Madár úrtól (Bakodi József) várható, hogy az igazat mondja. Csakis az igazat.

Meg a Magyar Televízió ifjúsági műsorain nevelkedő tizenéves kiskamasztól (Németh Márta), akit még nem tudtak megrontani az újdonsült szabadság spekulánsai.

Akik a ’95-ös bemutató után András Ferenc filmjét a filmgyártási balesetek süllyesztőjében próbálták letétbe helyezni, többnyire az ezeregy törvénytelen akcióból összeálló történet megjelenítését becsmérelték, módfelett. (Felsőbb utasításra? Önérdekből? Egyre megy.)

Hogy nem olyan ez a 104 perc, mint az amerikai westernek.

Nincsenek benne revolverhősök. (Bács Ferenc olyan elegánsan teríti le pisztolyával három ellenlábasát, ahogyan az egy méregdrága és elegáns szeretetotthon jól öltözött igazgatójától elvárható. Cserhalminak pedig, aki az úgynevezett pozitív hőst hozza, a fordulatos történet nagyobbik részében nincs is fegyvere.)

Nem patakzik benne a vér, félelmetes autós-, motoros üldözést sem igen látni benne. (Ha mégis, magyar módra dübörögnek a járművek a jellegzetesen zötyögős közép-kelet-európai utakon.)

Sára Balázs, az operatőr olykor-olykor a festői szépségű balatoni tájat is látni engedi. (Ilyen „könnyelműséget” egy amerikai western kameramanja el nem követett volna! De egy olasz western operatőre sem, annyi szent!)

Most, hogy a november 8-i, televíziós újrajátszás kedvéért a Törvénytelen című filmet ismét megtekintettem, korábbi meglátásaimnál is erősebben azt vélelmezem, és ezt rögvest be is kell vallanom, hogy a fentebb felsorolt – hajdan volt pályatársaim által erősen kifogásolt – rendezői, operatőri fogások is a helyükön vannak András Ferenc 1994-es munkájában.

A történet jellegzetesen magyar ármánykodásaihoz más nem is igen illenék. Ahogyan a mi népünk szokta volt mondani: echt magyar bűntettekhez bénázó hazai gengszterek, kétbalkezes úri banditák, gyáva elvtársak kellenek. Mifelénk így kerek a világ!

Hogy a festő ecsetjére illő, csodálatos balatoni táj szolgáltatja a hátteret egyik-másik honfitársunk hitványságához? Annál jobb! Legalább megátalkodottan reménykedhetünk!

Széplelkű balfácánoktól némelykor azt hallani, a természeti szépség még a megtévedt embereket is helyreránthatja! Meg is gyógyíthatja!

2019. november 5.

vissza >>