Történelmi lecke kicsiknek és nagyoknak

Amint az a 133 nap című dokumentumfilmben is elhangzik, össznépi okulásunk érdekében a bolsevik mintára összehozott Magyar Tanácsköztársaság ideológiáktól mentes kibeszélésére készülnek a történészek. Kíváncsian várom – és bizakodásommal aligha maradok magamra –, hogy tudósaink mire jutnak a hosszú időn át félremagyarázott, vagy agyonhallgatott (hallgattatott) történelmi eseménnyel kapcsolatban. Érdeklődésemet az sem apasztja, hogy nagyszüleim – a maguk módján – már hatvan éve tudatosították bennem, milyen világot hagyott maga után a vörösök uralma. Gyermekként elraktározott ismereteimet Nagy Szabolcs munkája is hitelesíti. Sőt: a Muli püspök temet – Tanácsköztársaság Pápán című 2016-os kiadvány azt is tanúsítja, hogy a kommün olyan jelenségeket támogatott, amelyeknek a következményeit ma is megszenvedjük.

A híres dunántúli iskolavárosban már 1919 februárjában megalakult a Néptanács és megkezdődött a vörösök önkényeskedése. Március 15-én – miként az a Pápai Közlönyben olvasható – a Katolikus Kör ülésére „katonai ruhát viselő egyének” valóságos sortüzet zúdítottak…

Hatvan évvel ezelőtt, a III. számú Általános Iskola nyolcadik osztályos leánytanulói fizika órán azt a feladatot kapták szeretett tanáruktól, Bíró Margit nénitől (aki egyébként az iskola úttörőcsapatának a „főpajtása” is volt), kérdezzék meg nagyszüleiktől, 1919-ben kik voltak a városban kommunisták.

A kedvemre való feladatot haladéktalanul teljesíteni akartam. Sebes igyekvésemet két elgondolás is sarkallta: tókerti házacskájukban a szokásos családi összejöveteleken túl, végre egyedül látogathatom meg a nagyszüleimet, és számomra teljesen ismeretlen történelmi eseményekről faggathatom őket!

Nagyapámmal – nagy komolyan – a tornácon telepedtünk le. Kezemben papír, ceruza, az övében saját sodrású gyógy-cigarettája. Nagyanyám a konyhában sürgött-forgott, a nyitott konyhaajtón át, persze, fél szemét rajtunk tartotta.

Nem tétováztam, iskolai feladatommal rögvest előálltam. Mondaná el, kértem a nagyapámat, kik voltak 1919.-ben városunkban kommunisták?

Ahogy’ jövetelem célját kimondtam, azonnal tudtam, okosabb lett volna hallgatni. Nagyapám erős kelletlenséggel fogadta lányunokája kérdését. Nyakán az inak megfeszültek, mintha görcs rántotta volna össze az ajkait…

Kisvártatva mégis válaszolt: „Akiknek büdös volt a munka!”

Aztán fölállt, elindult a kertjébe. Bizonyára sürgős teendője adódott…

Nagyanyám – dea ex machina – jobbjában szép nagy tálcával penderült elém: – Almás lepény – mondta – neked sütöttem!

Aztán a második (vagy a harmadik?) porció eltűntetését látván, ő is emlékezni kezdett.

1919-re, kéretlenül:

Andor bátyám – mesélte nagyanyám – megunván a bencések gimnáziumát, beállt vörös katonának. Ott menetelt a főutcán masírozó „nagyok” csapatában, újsütetű önkéntesként, utolsónak. Talán még kurjongatott is, amikor iskolája előtt elvonult.

A kapuban az óriástermetű paptanár, Blazovich Jákó figyelte a menetet. Amikor a nagyobb rész elhaladt előtte, kilépett, megragadta az én Andor bátyámat – folytatta a történetét nagyanyám – és nagy hirtelen berántotta az épületbe. Jobbról, balról pofonvágta, a kaput meg kulcsra zárta. Aztán értesítette édesapánkat, a Te dédapádat, akinek a sírját a Kálvária-temetőben meg szoktuk látogatni, vigye haza a Somló hegyére s tartsa ott, míg a vörösök el nem takarodnak…

(Az 1886 és 1952 között élt Blazovits Jákó Fülöp, aki a tizenéves Németh Andort a vörösök közül kiragadta, 1911 és 24 között tanított a pápai bencés gimnáziumban. A Pápa és Vidéke című lapnak 1912-től volt a vezércikkírója. Nagyanyám után legközelebb 1989. decemberében a Pethő Sándor által alapított Magyar Nemzetnek nyilatkozó Habsburg Ottó által hallottam a legnagyobb elismeréssel emlegetni; Pápát ugyanis 1924-ben azért kellett Blazovits Jákónak elhagynia, hogy Spanyolországban a királyfi nevelője, tanulmányi felügyelője lehessen.)

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának századik évfordulója, 2019. március 21. óta az interneten könnyen, gyorsan elérhető ismeretterjesztő összeállítás, a 133 nap (rendezője Borsody István) számos mozgóképes kordokumentum és személyes hangvételű múltidézés segítségével igyekszik bemutatni, mit tud és mit tart a mai Magyarország népe a sorsunkat máig meghatározó eseményekről. A Népi Front (mert, bizony, mostanság efféle is működik mifelénk) ifjú elnöke „a dicsőséges 133 napra” emlékezik, hibái ellenére is. És nincs, aki megpróbálná meggyőzni róla, hogy az emberek különös kegyetlenséggel elkövetett ideológiai megtérítése több mint hiba! BŰN!

A mozgóképes történelmi ismeretterjesztés gyöngeségei láttán – és ez talán mindenki számára érthető – egyre türelmetlenebbül vártam a historikusok által beígért, ideológiáktól mentes, új műveket. Az első – és az egyetlen – amit kezembe vehettem, Nagy Szabolcs könyve volt. A pápai Jókai Mór Könyvtár 2016-os (!) kiadványa, amely elképesztő mennyiségű forrásanyagra támaszkodva mutatja be a Tanácsköztársaság pápai történetét. Többet is annál: a vidéki Magyarország 1919-es „mikrovilágát”.

Lelkiismeretesebb, megfontoltabb, józanabb művel, mint ez a 222 oldal, rég nem találkoztam. Távlatosabbal sem, amely voltaképpen minden sorával azt akarja olvasói tudomására hozni, hogy „a Tanácsköztársaság 133 napig tartó uralma volt szinte minden olyan társadalmi-politikai konfliktusunk eredője, melyek ma is táborokra osztják az ország közéletét.”

Mindeközben – ráadásként – azt is felméri, amiről száz év óta szót sem igen ejtett senki sem, hogy tudniillik a vidéki ember mit gondolt a kommünről. A „proletáregységről”, a kollektivizálásról, a szinte kötelezővé tett nagygyűlésekről, felvonulásokról, az egyre viszonylagosabbá váló társadalmi viszonyokról…

A gyökeresen megváltozott világról.

Ezen felül – miért is tagadnám – Nagy Szabolcs könyvében az is megragadott, hogy ez a múltat és jelent egymással erősen összekapcsoló ismeretterjesztő kiadvány olyan helyszíneket jelenít meg (Csóka, Griff, Szent Mór Katholikus Főgimnázium…) amelyeket eszmélődésem első pillanatától fogva ismerek; hogy olyan fő- és mellékszereplőkre hivatkozik (dr. Adorján Gyula, dr. Vathy Gábor, dr. Kluge Endre…), akiknek az utódai mindennapjaim társai voltak. Velük és általuk a história is személyes ismerősömmé válik, tárgyilagosan szólnom róla szinte lehetetlen. Így aztán Nagy Szabolcs nagy munkáját csak akkor szerettem volna a locsei.net olvasóinak bemutatni, amikor esetleg más – az 1919-es események ideológiáktól mentes kibeszélésére vállalkozó – komoly tanulmánnyal is foglalkozhatok.

A Tanácsköztársaság századik évfordulója azonban – ismereteim szerint – nem igazán mozgósította a történészeket. A vidéki Magyarország és a Tanácsköztársaság viszonyát a pápai kiadvány szerzőjének a kivételével nemigen próbálta hitelesen hírelni senki sem.

Szorongatott helyzetemben, hogy tudniillik a rettenetes centenárium kommentálását se mulasszam el, de a pápaias elfogultság látszatát is elkerüljem, olyan kerek évfordulóhoz igazítottam Nagy Szabolcs könyvének ismertetését, amely – talán – minden mély érzésű embert megindít:

Száz éve, 1919. november 9-én búcsúztatták el Devecserben azokat a május 6. és 14. között „a vörös rombolás áldozataiként vértanúhalált halt” férfiakat, akikről évtizedeken át hallani sem lehetett. (Baják Istvánt, Ferenczi Lajost, Krassovszky Gyulát a templom előtti téren akasztották fel, a járásbíróság előtt őrt álló Bőnyi Gyulát őrhelyén, Somogyi Józsefet a temetőben lőtték főbe. A forradalmi vésztörvényszéket, amely „ellenforradalmi magatartásuk” miatt nagy hirtelen ítélkezett fölöttük, a Budapestről érkező Szamuely László szervezte, a törvénytelenül rögtönzött ítéletek végrehajtásában a környékről hirtelen összeverődő vörösök segédkeztek.)

A devecseri illetőségű devecseri vértanúk sírkövén, amelyet csak a rendszerváltás után szabadott újra felállítani, Arany János 1860-ban írt versének utolsó sorai olvashatók:

Nem hal meg az, ki milliókra költi/ Dús élte kincsét, ámbár napja múl!”

A pápai illetőségű devecseri vértanúkra 1951-től a várkastély előtt felállított emlékmű emlékeztetett. Az igazságot azonban a devecseri Meggyes erdőben 1919. szeptember 26-án bírói ítélet nélkül kivégzett huszonhárom férfi végzetéről ezen impozáns monumentum árnyékában sem lehetett megsejteni. Nagy Szabolcs tiszteletre méltó kutatómunkájának is pár feltételes módban megfogalmazott feltevés az eredménye: „a kivégzett huszonhárom személy közül tizenöt részt vett Devecserben a munkáshatalom elleni támadás leverésében. Hat személy a pápai kommün kiemelt tisztségviselője volt. A többiek valamilyen kommunista erőszakszervezetben szolgáltak… Valószínűleg már sohasem tudjuk meg pontosan, mi, és miért történt Devecserben.”

Sem azt, hogy 1919-ben Pápán a három halálos áldozatot követelő március 15.-i lövöldözésnek kik voltak az elkövetői…

Hogy a Tanácsköztársaság Ideiglenes Alkotmánya miért zárta ki a választók köréből a kereskedőket, a munkanélküli segélyből élőket, a lelkészeket, a szerzeteseket

Hogy „a forradalom vívmányait veszélyeztető potenciális ellenséggel szemben” a békés kisváros kommünárjai miért túszejtéssel védekeztek…

Hogy a híresen hírhedt 133 napon miért lett „a korrupció általános jelenség”…

Hogy a kommün idején „felelőtlen elemek” miként kerülhettek vezető állásokba…

Hogy „a munkásmozgalom vezetői” hogyan vesztették el „a közvetlen kapcsolatot a munkássággal”…

Hogy kik ötlötték ki s írhatták le ezt az őrült mondatot: „az ellenforradalmi puccs a nők soraiból indul el”…

Ezekre a Tanácsköztársaság helyi történetének tanulmányozása közben felvetődő kérdésekre a Jókai Mór Városi Könyvtár kiadványa (melynek felelős kiadója az intézmény igazgatója, dr. Hermann István) állításait kellőképpen dokumentálva igyekszik válaszolni.

És minden másra is, ami Pápa 1919-es, 20-as eseményeivel kapcsolatba hozható. Az első fejezetben a város részletes, alapos és pontos ismertetésére vállalkozik, a „pápaiság” közösségkovácsoló (!) eszméjét is elemezve, a lakosság felekezeti megoszlását is nyilvánosságra hozva.

(Nagy Szabolcs nagy bátran a köztudatban a „kálvinista Pápáról”máig meglévő hiedelmet is cáfolja: „a 10 500 római katolikusra alig több mint 2000 református lakos jutott, akik csak az 1500 evangélikussal kiegészülve kerültek túlsúlyba a 3200 főt kitevő izraelitákkal szemben”.)

De az is megkülönböztetett figyelmet és tiszteletet érdemel, ahogyan Nagy Szabolcs a korabeli helyi sajtót bemutatja. Azt az öt politikai-közéleti lapot, amely 1919-ben minden vész és háborúskodás ellenére hetente – némelyik hetente kétszer, sőt háromszor is – megjelent. A semleges Pápai Hírlap, az apolitikus Pápai Lapok, de a polgári radikálisokhoz közelálló Pápai Közlöny, meg a keresztényszocialisták kiadványa, a Pápa és Vidéke, valamint az esztendő kezdetén indított, baloldali Munkás Újság is nélkülözhetetlen forrásnak bizonyult a tényleges helyzetet megismerni vágyó történész számára. S a kellő kritikával kezelt sajtótermékek kellőképpen el is igazították a kutatót abban a sarkaiból kifordult világban, amelyben az is megeshetett, hogy egy békés kisváros, Dunántúl Athénje nemtelen politikai küzdelmek színtere lett.

(Újságcikkből vétetett a könyv főcíme is: Muli püspök temet. A keresztényszocialisták lapja, a Pápa és Vidéke 1919. február 2.-án megjelenő számában a szociáldemokraták harcos ateizmusa fölött élcelődött. Muli József, a világi temetés szorgalmazója szociáldemokrata politikusokra bízta idős rokonának búcsúztatását. Az eseményről pengeéles iróniával hírt adó újságíró „csak” a szokatlan rítus befejezését nehezményezte: ”Isten veled agitátornő…” – szólt a szónok; tanácstalan hallgatóságának pedig fogalma sem volt róla, az istentelen funkcionárius kire gondolhatott…)

Nagy Szabolcs – legfeljebb mázsálóval mérhető – forrásanyagának birtokában a pápai Tanácsköztársaságnak azokat az ismertetőjegyeit is igazolni, majd tudatosítani tudta, amelyekről mindezidáig kevés szó esett.

Napjainkig ugyanis leginkább arról hallhattuk – pironkodva, vagy rettenetes büszkeséggel – nyilatkozni a visszaemlékezőket, a szemtanukat és az alkalmilag hősökké előléptetett gonosztevőket, hogy Pápán korábban – három gyilkossággal – kezdődött, és későbben – irtózatos fináléval – ért véget a vörös uralom. A Tanácsköztársaság 133 napját a pápai kommünárok – kerül, amibe kerül – hatvan nappal megtoldották.

A Tanácsköztársaság Pápán alcímet viselő kiadvány szerzője viszont arról is tudósítja a város lakóit, szülötteit, látogatóit és rajongóit, és természetesen mindazokat, akiket hazánk történelme szőröstül-bőröstül érdekel, hogy e dicsőnek nemigen nevezhető korszakban is akadtak a városnak olyan polgárai, akiknek a lakosság biztonsága mindennél fontosabb volt; megmentésük érdekében merész tettekre készen, saját testi épségüket is kockáztatták.

A polgármester például, Tenzlinger József, hogy a város lakóit legjobb tudása szerint szolgálhassa, az országos eseményektől függetlenül próbált „cikkcakkozni”. (Közigazgatási szakértelmét, rátermettségét olykor még a baloldali hangadók is méltányolták.)

Nagy Szabolcs kutatásai szerint a háború négy és fél éves pokla, a sok veszteség, a fegyvernyugvás óta is tovább élő ínség sem tette annyira fásulttá a pápaiakat, hogy hitüket, erkölcsi meggyőződésüket veszni hagyták volna. A hitoktatás mellett demonstráló pápaiak közt, „a hatalmas tömegben – hol a város lakosságának körülbelül a negyede jelent meg –, akadt postatiszt, iparos, tanár, mindenféle rendű és rangú ember,, mind a hitoktatás megtartását követelték”.

A Tanácsköztársaság bukása után elfogott kommunisták elleni vizsgálatokat Pápán egy Budapestről érkező hadbíró, majd a mellé rendelt királyi főügyész vezette. Az eljárások jogszerűségére dr. Cseh-Szombathy László orvos, Tóth István rendőrkapitány és Tenzlinger József polgármester felügyelt. A Nagy Szabolcs által tanulmányozott visszaemlékezések mind megemlítik, hogy amikor az „eljárásjogi fogyatékosságok” (fogolyverés, kínzás, méltatlan börtönkörülmények) a pápai elöljárók tudomására jutottak, ők, hárman minden eszközükkel felléptek a bosszú szülte túlkapások ellen.

Külön fejezetben tárgyalja a 2016-os pápai kiadvány a Tanácsköztársaságnak azokat az intézkedéseit, amelyeket „a munkáshatalom fenntartása érdekében” rendeltek el. Legtöbbjük a kor konzervatív társadalma számára is nyomasztó kérdésnek számított. Hogy az új rendszert népszerűsítsék, a Forradalmi Kormányzótanács frissiben alkotott törvényei szerint kezelték mindahányat.

A VII. számú rendelet például, a Nincs többé törvénytelen gyermek címet viselte, és megszüntette az addig házasságban, illetve azon kívül született gyermekek jogai közötti különbséget (névviselés, tartásra jogosultság…) az apaság hatósági megállapítása által.

A XCIX. számú rendelet pedig a korábbi szabályozáshoz képest jelentős mértékben megkönnyítette a házasfelek elválasztását.

A pápaiak pedig, e kedvükre való lehetőségekkel élve, tíz nap alatt huszonhárom házasság felbontását kérelmezték.

Apaságot ez idő alatt szintén huszonhárom esetben állapítottak meg.

Hogy ezek a „családjogi kedvezések” feledtették-e a pápaiakkal, hogy a kisiparosok tevékenységét kollektivizálták, hogy a város államosított nagyüzemeinek a termelési volumene nem érte el a korábbi szintet, nem tudom.

Az viszont Nagy Szabolcs munkájának köszönhetően száz évvel később is nyilvánvaló, hogy július közepén a Tanácsköztársaság által rabul ejtett város az általános fejetlenség állapotában leledzett. A Munkás Újság cikkírója a lakosság lelkesítésére e szavakkal vállalkozott: „Nézd, ott elől, ott mennek büszkén, harcosan, szilárdan a zászlóval Marx, Lenin. Ne félj, testvér!”

Kötetének Epilógusában a pápai Tanácsköztársaság kétszáz (?) napjának az eseményeit és azok következményeit ekként summázza a szerző: „A dualizmus boldog békeidejének végét a hátország számára… nem a háború eseményei tették nyilvánvalóvá, az azt követő kommün időszaka volt az, mely megmutatta, hogy… a korábbi rend felbomlott”…

Nagy Szabolcs tiszteletre méltó munkájának ez az egyetlen mondata, amelyet fenntartással fogadok. Szerintem ugyanis – és ezt a meggyőződésemet a könyvéből összegyűjthető történészi következtetések is megerősíthetik – sokakkal az első világháború éppen azt hitette el, hogy az ember élete mit sem ér. Parancsra ölni, a vélt vagy valódi ellenséget likvidálni – hazafiúi kötelesség, pártirányításra kivitelezhető, hősi feladat. Pápán, Devecserben, Lovászpatonán vagy Homokbödögén… Bárhol, bármikor…

Nagy Szabolcs: Muli püspök temet – Tanácsköztársaság Pápán.
Kiadó: Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa 2016. Ármegjelölés nélkül

2019. november 9.

vissza >>