Befejezetlen múltunk rock- és romkocsmája: Bolse vita

Sokatmondó magyar játékfilmmel ajándékozza – virgácsolja – meg nézőit a Duna Televízió Mikulása: december 6-án, pénteken 21.45-től a számos külföldi és hazai elismeréssel illetett Bolse vita fut Miklós napi műsorán. Fekete Ibolya 1996-os munkája a szertelenségek évének is nevezett 1989-es esztendőt idézi meg. Vad reményeket és keserves fölismeréseket, amikor szerte a világban azt hitték az emberek, hogy Közép-Kelet-Európában minden lehetséges. Az itt élőknek és az ide érkezőknek azonban kelletekorán rá kellett (volna) ébredniük, hogy régiónk nem a korlátlan lehetőségek hazája.

A Szocsitól Londonig díjazott Bolse vita című játékfilm a rendezőnő 1989 és 1992 között forgatott dokumentumfilmjeire – a Budapest rendezőpályaudvar és az Ideiglenes megállók címen megismert, majd Az Apokalipszis gyermekei néven elmentett munkáira épül. A rendszerváltást előkészítő tüntetések is megismerhetők általuk, amikor lelkes fiúk emelték magasba a jelmondatos táblát: HÁTRA A LENINI ÚTON!

A Fekete Ibolya által kitalált történet ifjait is az 1989-es világpolitikai káosz forgószele sodorja mifelénk, akárcsak azokat a legényeket, lányokat, akikről a forgatókönyvíró-rendező mintázta őket.

A fiúk, Jura, Vagyim, Szergej (megszemélyesítőik: Jurij Fomicsov, Alexej Szerebrjakov, Igor Csernyevic) a széteső félben levő szovjet birodalomból érkeznek Budapestre.

A lányok (Máhr Ágnes és Helen Baxendale közreműködésével) Nyugat-Európából utaznak mihozzánk.

Kíváncsiak, kalandra éhesek, útkeresők, a megálmodott (vagy olykor-olykor meg is élt) függetlenség hívei.

Rövid időre Eduardo Rózsa Flores is feltűnik közöttük. Meg Leonyid, a munkanélküli színész. És egy tizenkilenc éves, sugárfertőzött fiú… Ő Minszkből menekült.

Akik Keletről érkeztek mihozzánk, szinte mind meghökkentően tájékozatlanok, tétovák, szorongók, gyanakvók.

Akik Nyugatról jöttek Budapestre (az egyik lány Angliából, a másik az Egyesült Államokból), nyitottak, közvetlenek. Kalandra éhesek. „Csak” (talán időlegesen, talán véglegesen) elhagyott hazájukat cikizik.

A magyar fővárosban azonban, érzelmek és érdekek összevisszasága fogja közre őket. Meg hozzájuk hasonlóan tudatlan, tanácstalan és kalandra éhes fiatalok.

Találkozóhelyükön, a Bolse vita nevű rock-kocsmában – ahol olykor a hétköznapok csúfságából is költészet virágzik – józanul kell(ene) szembenézniük a valósággal: az 1989-es Magyarország sem más, csak ideiglenes megálló. Azoknak is, akik Vlagyivosztokból érkeztek, és azoknak is, akik Brightonból. (A helybéliekről nem is beszélve.)

Az újrakezdés reményében lubickolni időtlen időkig nem lehet.

A társadalmi, politikai reformok partvidékén leginkább az önáltatások lelki tartozékaitól lehet(ne) megszabadulni.

A lenini úton nem csak előre, hátrafelé sem érdemes haladni. Semerre.

A lenini utat feledni volna jó.

A 89-es folyamat, függetlenül attól, hogy kik az elindítói, a közreműködői, a továbbvivői és az áldozatai, zsákutcába vezet.

Ezt felismervén, a Bolse vita népe – mielőtt a Kazinczy utcai kricsmi sex shoppá „fejlődne” – más-más módon próbál az újkori káosz poklából menekülni.

Az egyik zenész, Jura a nyugat-európai polgári életformát választja.

A másik, a gyógyíthatatlanul borúlátó Vagyim a magányos örömzenélést a Duna elnéptelenedett partján.

Szergejnek, a tehetséges mérnöknek nem adatik meg a választás lehetősége…

Hogy a huszonhárom évvel ezelőtt forgatott film mai nézője – miközben a Fekete Ibolya által eléje tartott tükörben a menekültstátuszban vergődő, idegen fiúk, lányok sorsával szembesül – milyen kiútról morfondírozik, miután a Bolse vita „leckéjével” szembesült, nem tudom.

Meghátrálás?

Előreiramodás?

Ám azt erősen remélem, hogy a lenini út fel sem ötlik benne. Legeslegújabb kori személyi és ideológiai tartozékaival – véletlenül sem!

2018. december 3.

vissza >>