Gyaloglás múltban és jelenben

Szakmai tanulmányait a rendszerváltás hajnalán a Magyar Televíziónál, a Természettudományi szerkesztőségnél kezdte s a Natura híres műhelyében folytatta. Az új évezredben „magánzó” lett belőle. Ha alkalmi jövedelme lehetővé teszi, útra kel, gyalogszerrel járja be Oroszország azon tájait, ahol a szovjethatalom haláltáboroknak is bátran nevezhető kényszermunkatáborai működtek. Az 1961-es születésű Szalkai Zoltán már sok helyütt megfordult, Gyaloglás Gulágföldön című hatrészes sorozatának 2012-ben forgatott epizódja a Magyar Művészeti Akadémia által kiválasztott száz kiváltképpen figyelemreméltó – az Uránia Moziban műsoron tartott – magyar dokumentumfilm között szerepel. Ha a magyar nyelvű televíziók műsorszerkesztőiben kis kurázsi volna, február 16-án a Krasznojarszk városát, Tajmirt, Norilszkot bemutató részt fő műsorként tálalnák.

Ameddig a szem ellát, a gulág ütötte sebek borítják a tájat

Két idős ember adta Szalkai Zoltánnak az ötletet, hogy ezúttal a Jenyiszej mentén kutakodjon. Feri bácsi magyar állampolgár létére azért lett rabja a szovjet államhatalomnak, mert 1944-ben, tizenéves gyerekemberként – leventeként –, a nyilasok a szovjet csapatok ellen vívott harcokba bevetették. Bori néni meg azért, mert a hatóságnak nem jelentette, hogy szerelme tiltott határátlépésre készül. (A máig gyanúval kezelt leventeszervezetekről nem ártana végre megjegyezni, hogy a 12-21 éves, iskolából kimaradt fiúk – 1939-től a teljes iskolai tanulóifjúság – testnevelését, katonai előképzését, nemzeti nevelését – „amúgy” a trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak a kijátszásra szánt – törvény szabályozta. Nem családi vagy egyéni választás kérdése volt tehát, hogy kiből lett levente. A nyilas hatalomátvétel után pedig a leventemozgalomban való részvételtől függetlenül is frontszolgálatra kötelezték a 14-16 éves fiúkat… A tiltott határátlépésben való vétségre vonatkozó 1948. évi XLVIII. törvénycikk 48. paragrafusa szerint pedig, vétséget az követ el, és emiatt öt évig terjedhető fogházzal az büntetendő, aki másnak segítséget nyújt a tiltott határátlépésnél. Feljelentési kötelezettség elmulasztásáról az idézett paragrafusban árva szó sem esik, ám arról igen, hogy „e vétség miatt az eljárás a járásbíróság hatáskörébe tartozik”, és nem a hazánkat megszálló szovjet alakulatokéba…)

Kézi kamerával felszerelve, hátán a hátizsákja, benne nélkülözhetetlen segédkönyvtára, Szalkai Zoltán Krasznojarszban kezdi meg vándorútját. A rabokat ezerszám fogadó, hírhedt krasznojarszki elosztó lágernek nyomát sem találja, de a kikötőt, ahol a szerencsétlen foglyokat uszályokra rakták, igen. És filmre veszi azokat az égig nyúló, csodálatos sziklaoszlopokat is, amelyeknek a megmászása időtlen idők óta az orosz emberek szabadságvágyát jelképezik. Kísérői az egyszemélyes „magyar forgatócsoportnak” nyomban elmesélik, hogy már a cárok zsandárjai is üldözték az „oszloposokat”, nem „csak” a szovjethataloméi. Mégis mindig voltak olyan bátor emberek, akik a sziklák csúcsáról figyelték, milyen rakománnyal és miként töltik fel a folyón halálos útra induló teherhajókat. A sziklaormokon egyébként Szalkai Zoltán ottjártakor is nagy volt a forgalom, gyermek és öregember szinte egyazon lendülettel igyekezett fölfelé, találgathatja a néző, melyiket mi ösztökélte az életveszélyes mutatványokra. A sportszenvedély? A másutt meg nem tapasztalható szabadság iránti vágy?

Szalkai Zoltán, persze, ahogyan a lepusztult szocialista nagyvárosban, a kikötőben, a sziklák tövében is készséges segítőkre talál; hogy, hogy nem, véle mindenki őszintén beszél. A gulágok világára emlékező s emlékeztető szervezet, a Memorial helyi vezetője is, a szinte a véletlennek köszönhetően fennmaradt gulágos dokumentumok múzeumi archiválója is. Talán, mert szavak nélkül is felfogják, egyazon elhatározás hajtja őket: dokumentálni, majd a tanúsítványokat a világnak felmutatni, milyen volt a százezrek életét követelő szovjet kényszermunkatáborokban élni. A világ ugyanis – noha az 1960-as évektől, Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című elbeszélésének megjelenése óta eléggé pontos ismereteket szerezhetett róla –, minderről gyalázatosan megfeledkezett. Igaz, maguk a bűnelkövetők, a gulágokat működtető, különböző rendű s rangú emberek gondoskodtak róla, hogy a Föld népe kivesse az emlékezetéből mindazt a kegyetlenséget, amit hosszú éveken át Szovjetoroszország különböző pontjain ártatlan halandókkal szemben megengedtek maguknak. (A szovjet haláltáborok lakóinak jelentős része ugyanis nem volt köztörvényes bűnöző. „Csak” politikai ellenfél, egyéni véleménnyel rendelkező értelmiségi, idegen elvtárs, várandós asszony, megunt házastárs, megirigyelt szomszéd, kolléga, munkában megrokkant földműves, iparos, gyanúba kevert orvos, jogász, tudós…) Gondoskodnak ma is a (közel)múlt következetes elfeledtetéséséről. A nyílt tundrán, mínusz huszonöt fokos hidegben megtett útjain Szalkai Zoltánnak az is a tudomására jut, mikor, miként titkosították a kényszermunkatáborokban történteket. Az egyik helyen egy a mai napig nem hatálytalanított törvény szövegére bukkan, amelynek értelmében a norilszki lágerről, valamint az állambiztonsági szolgálat ottani tevékenységéről semmilyen információ ki nem adható, ezt szabadulása előtt aláírásával kellett, hogy elismerje a lágerlakó. Másutt a Memorial egyik embere meséli el neki, miként vitték el civil szervezetük elektronikus berendezési tárgyait egy 2012-ben (!) hatályba lépő törvény alapján. A legújabb-kori rendelkezés értelmében ugyanis a külföldről támogatott civil szervezeteket külföldi ügynökökként kell nyilvántartásba venni… Az akasztófahumorral felvértezett orosz ember – mindennapjaik közhangulatának az érzékeltetésére – egy a sztálini, brezsnyevi időkből való mondás reneszánszával hozakodik elő. Ha valamit nem találnak, meséli, ismét azzal „nyugtatják” egymást a családtagok, a kollégák: nem baj, majd jön a KGB, és megtalálja!

Elhagyott bányák, ipari üzemek, tábori börtönmaradványok mellett gyalogol Szalkai Zoltán. Az ide hurcolt százezrek a puszta kezükkel építették őket, menet közben – nézőinek?, önmagának? – gyakran mondogatja. Fából ácsolt póznára erősített kamerájával pásztázza a tájat, olykor önmagát is képbe hozza. Főleg, amikor a látványt kommentálja, amikor filozofál. (Például a tizenhat évnyi szibériai fogság után hazatérő Lengyel Józsefről elmélkedik, aki – Szalkai szerint – lágerélményei ellenére, élete végéig kommunistának vallotta magát.) Ameddig a szem ellát, a gulág ütötte sebek borítják ezt a tájat – e szavakkal búcsúzik nézőitől a rendező, akikre, persze, a táj sebeinél is nyugtalanítóbban hatnak az emberek – szavaikból és tetteiből is kikövetkeztethető – lelki sérülései.

Amikor a Magyar Művészeti Akadémia által kiválasztott 53 magyar játékfilmet – sorozattá fűzve – köztelevízióink vetítették, a hazai filmművészet vitathatatlan értékeiről is beszélgettek az emberek, nem csak Andrew G. Vajna hollywoodi teremtményeiről. Ha a tiszteletre méltó testület által kiválasztott száz dokumentumfilm is megjelenhetne köztévéinkben, méghozzá méltányos adásidőben, talán a feldolgozatlanul hagyott múltról is beszélgethetnénk; legalább pár nappal azelőtt, hogy keserves tegnapunk mindahányunkat a tudatlanság és a balga jóhiszeműség gulágjára toloncolna.

Elhagyott bányák, ipari üzemek, az ide hurcolt százezrek a puszta kezükkel építették őket…

2015. feburár 10.

vissza >>