Glücks bácsiék hagyatéka

A második világháború előtti Párizsban oly’ igen népszerű Farkas István festményeivel – kopasz fáival, üres épületeivel, riasztó tereken megjelenő szellemalakjaival – a józsefvárosi szegényromantika fórumán találkoztam először. Ahol a Teleki tér és a Népszínház utca összeért. Egy vénségesen vén bérházban meghökkentően egyszerű feltételek közt élő nyugdíjas pár otthonában. Glücks Ferencnek és hitvesének a fekhelyükön és tűzhelyükön kívül nem volt szinte semmijük. „Csak” csodálatos képeik és könyveik. Legféltettebb könyveiket (például Márai Sándor összes műveit) szívesen kölcsönadták; a festményekről meséltek. Rendkívüli történeteiket hallgatván, meg is kérdeztem – hírlapíróként mást, mit is tehettem volna: – Megírhatom? – Igen, ha mi már nem leszünk, és a nálunk levő gyűjteményt hivatalosan is közkincsként kezelik – válaszolták. Így aztán Glücks bácsiékról és hagyatékukról 1989-ben írhattam először. Amikor a kecskeméti Cifra-palotában Farkas István életművére másodjára rátaláltam. Most, hogy a Magyar Nemzeti Galériában a művész tragikus halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából Kihűlt világ címmel március 1-ig százhetven Farkas István-kép látható, úgy érzem, Glücks bácsiékat is be kell mutatnom a világnak.

Benedek Marcell szerint Farkas István képeiről azt lehet leolvasni, hogy a festő ellenségének tekinti a világot. Embert és tájat egyaránt. 1989 őszén a napi sajtó még nem igazán mert egy szorongásait megörökítő művészt és a művészetért élethosszig tartó lemondásra is kész polgárokat népszerűsítő írást publikálni. A Képes 7 című hetilap nagy óvatosan, úgy, ahogy…

Tíz esztendeje éppen – írtam a Képes 7 1989/47. számában megjelenő tudósításomban – egy apró termetű, viseltes ruhájú, öreg bácsi keresett meg a Magyar Nemzet szerkesztőségében, hogy személyes véleményt, értékítéletet mondjon a lapról. Ritkaságszámba ment ez akkoriban, a bácsi szavait tehát örömmel fogadtam. Mikor elment, idősebb kollégáim fölfénylő tekintettel kérdezték: tudom-e, hogy ki járt nálam? Persze, hogy tudom – mondtam –, hiszen bemutatkozott: Glücks Ferenc nyugdíjas. De azt tudom-e – faggattak tovább a kollégák –, hogy ő az egyik legnagyobb műgyűjtője az országnak? Otthonában annyi Mednyánszky-, Egry József- és Nagy István-kép függ, hogy csak a leghíresebbeket, a legelfogadottabbakat említsék, amennyit én el sem tudok képzelni!

Nemigen hittem a szavuknak. A műgyűjtő, kiváltképp, ha a legnagyobbak közül való, az én nemzedékem – a háború után születettek – fogalmai szerint gazdag és tekintélyes valaki. Még inkább: valami, hiszen az utóbbi évtizedekben Magyarországon legfeljebb intézmények engedhették meg maguknak, hogy meghatározott elvek szerint műtárgyakat gyűjtsenek, vásároljanak.

Glücks Ferenc műgyűjtő (egyébként pék és jogi doktor) már nem él.

Szerény Népszínház utcai otthonukban az özvegye fogadott. A falakon – az ódon pesti bérházakból elmaradhatatlan nedvességfoltok társaságában – megrendítő gazdagságban képek, képek, képek. Mednyánszky László csavargói, Egry József vizei és halászai, Nagy István öreg parasztjai és fiatal munkásai, Ámos Imre szorongást keltő arcképei és emberpárjai, Barcsay Jenő Szentendréje, Rippl-Rónai pipázója, Farkas István szomorú kiszolgáltatottjai. S ki mindenkinek a műve még a magyar piktúra európai élvonalához tartozó mesterei közül! S e körben ott állt egyszerűen, aprón és elhivatottan Glücks Ferenc özvegye, Lola néni, akinek magányában nem maradt más feladata, csak az, hogy a nagyszerű hagyatékot – amit férjével kettesben, szinte egész életükön át gondoztak, őriztek, mentettek – együtt tartva, méltó helyre juttassa.

Lola néni most betegen fekszik az egyik nagyvárosi kórházban. Nagybetegen, de dolga végeztével. Hiszen gyűjteményük megérkezett oda, ahová rendelkezésük szerint ők is szánták, és ahol értékének megfelelően gondozzák és vigyázzák a Glücks házaspár örökét. A kecskeméti képtárban, a Cifrapalotában állandó kiállításon és időszaki kiállításon látható az a háromszáznál is több festmény valamint vázlat, pasztell, grafika és kisplasztika, amelyek „ellenérték nélküli felajánlat útján” jutottak el a Népszínház utcai otthonból a magyar szecesszió kerámiadíszes kecskeméti palotájába.

Amikor ott jártam, éppen japán fotósok és művészettörténészek rohangáltak képtől képig, szinte eufóriás megszállottsággal. Ennyi csoda egy helyben, egyszerre még az ő csodára éhes tekintetüknek is váratlan egy vidéki – általánosságban nem a képtárairól híres – városban. Hát, még ha ismernék a gyűjtemény történetét, amely akár az értékmegőrzés viharos, magyar módjának példázata is lehetne!

A történet százegy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a híres Singer és Wolfner Kiadó társtulajdonosa, Wolfner József 1898-ban szerződést kötött a bárónak született, de ágrólszakadt zseniként élő Mednyánszky Lászlóval. A szerződés szerint – a művész rendszeres anyagi támogatása ellenében – Mednyánszky műveinek egy része Wolfner József tulajdonába került. A Wolfner-gyűjtemény megalapozása ezzel a megállapodással indult. Ezt követte egy másik szerződés 1923-ban Nagy Istvánnal. Wolfner fia – Farkas István – maga is kiváló grafikus, jeles festőművész, apjánál is tudatosabban – és főleg: tökéletes szakértelemmel – folytatta a gyűjtést. Vásárolt Egry Józseftől, Ámos Imrétől; mint az Új Idők tulajdonosa illusztrációsorozatot rendelt Szalay Lajostól Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéhez…

Farkas István, kinek az élettörténete nemigen eshetett meg másutt, csak Magyarországon, sikeres és boldog festőművész volt a két háború közt Párizsban, de apja halála után hazajött és átvette az „üzletet”. 1944-ben látták utoljára a kecskeméti gyűjtőtáborban. Felesége és három gyermeke hiába várta haza. Valószínűleg Auschwitzban testesült meg előtte az a nagy szorongás, amelynek egész életén át a festője volt.

A magára maradt család a háború dúlásaitól megmenekített képzőművészeti gyűjtemény révén szerette volna újra-kezdeni az életét. Nem volt ez könnyű vállalkozás, hiszen 1946 és 1948 között üzleti szándékkal senki nem érdeklődött a műtárgyak iránt. Glücks Ferenc és felesége végül komoly árat fizetett a gyűjteményért. Elsősorban azért, mert így próbáltak segíteni a rossz anyagi helyzetben lévő családon. De azért is, mert lelkes hívei voltak Farkas István művészetének. (Az akkoriban irreálisan magasnak számító vételárakról valló dokumentumok ma is megvannak.) Farkas István életművének szétszóródásától félvén, igyekeztek azokat a munkákat is megvásárolni, amelyek már előzőleg gazdára leltek.

Ettől kezdve Glücksék életét a gyűjtemény gondozása töltötte ki. Glücks bácsi iskolai végzettségét tekintve jogász volt, de, hogy apja híres pékségét – ahonnan nyugat-európai, királyi családoknak is szállítottak – szakszerű tanácsokkal tudja ellátni, a pékmesterséget maga is kitanulta, és egészen a nyugdíjaztatásáig az államosított családi tulajdonban dolgozott. Gyermekük nem lévén – a Művelődési Minisztériummal egyetértésben – 1980-ban úgy rendelkeztek, hogy gyűjteményük zömét az államnak adják. Mégpedig olyan városnak, ahol állandó kiállításon szerepelhetnek a hagyaték legbecsesebb darabjai, mindenekelőtt Farkas István művei.

Ma már nehezen deríthető ki, hogy az 1980. augusztus elsején kelt szerződés miért éppen Kecskemétet jelölte meg a gyűjtemény örököseként. Talán, mert itt látták utoljára Farkas Istvánt elhurcoltatása előtt?

Kecskemét mindig is szerencsés volt a műpártolók hagyatékozó kedvét illetően. 1911-ben Nemes Marcell – El Greco-, Goya- s Rubens-művek tulajdonosa – nyolcvan képet hagyott a városra, főként a századelő jeles magyar mestereinek a munkáit: Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Székely Bertalan, Gulácsy Lajos és Iványi Grünwald Béla műveit. Adományozó levelében feltételül szabta meg a városnak a gyűjtemény gyarapítását és nyilvános bemutatását. Sajnos, e meghagyásoknak a város nem mindig tudott eleget tenni. Hol pénz nem volt a gyarapításra, hol meg terem a nyilvános bemutatásra. A Nemes Marcell által nyitott úton mégis többen elindultak. Tóth Menyhért festőművész a városra hagyta életművét és Kecskemété lett a Glücks-hagyaték is. Ily gazdag anyagnak a Katona József Múzeum már nem tudott otthont adni. Így 1983-ban a város főterén álló, egykori Kereskedelmi Kaszinót, a Cifra-palotát alakították át K(k)ecskeméti K(k)éptárrá. Méltó épületet kapott az ország legrangosabb gyűjteményeihez felzárkózó galéria.

Jól tudják a kecskemétiek, hogy milyen kincs birtokosai. Érzik a nehéz felelősséget. A képtár tennivalója ugyanis nem fejeződik be azzal, hogy állandó és ideiglenes kiállításon mutatja be az értékes festményeket; sem azzal, hogy külön Mednyánszky-, Nagy István és Farkas István-termekkel büszkélkedhetnek. A képeket szakszerűen óvni, kezelni kell.

Simon Magda művészettörténész, a kecskeméti képtár vezetője elmondta: ahhoz, hogy a legfrissebben Kecskemétre került képek bemutathatók legyenek, hatot restauráltatni kellett, és még további tíz-tizenöt festmény igényli a sürgős helyreállítást, fölfrissítést. Szakemberek a megmondhatói: ezek a munkálatok – például a papír restaurálása – roppant nagy összegeket követelnek. A kecskeméti képtárnak pedig az évi rendes megóvásra fordítható pénze mindössze negyvenezer forint.. Éppen ezért a városi tanács pénzügyi osztályához fordult kérelmével a képtár: támogatná-e háromszázezer forinttal a nagyszerű ajándék legfontosabb restaurálási költségeit? Ott-jártamig még nem kaptak választ, így csak szurkolni lehet, hogy a városnak legyen elég anyagi ereje a méltó gondoskodáshoz, hogy óvni, kezelni, őrizni tudja a kincset, amelyhez ingyen jutott egy a művészetet és az országot okosan szerető házaspár jóvoltából.

2020. január 9.

vissza >>