Fellini nyomában
(Avagy miként találjuk meg önmagunk)

Fellini századik születésnapját a mester híres művei (8 és ½, A bikaborjak) mellett az első-filmes Taron Lexton mozijával is ünnepli január 19-én, vasárnap a köztelevízió. Az igaz történet alapján forgatott amerikai – olasz játékfilm, a Fellini nyomában a Duna Televízió koradélutáni műsorán 13.25-től látható. Kilencvenhárom percével azt mutatja meg, miként hat még ma is az életünkre – a tizenévesekére csakúgy, mint a hetvenkedőkére – mindnyájunk Federicójának a varázsereje. Emellett, persze, a múló idővel együtt deresedő kíváncsiságunkat is újraéleszti ez a szeretetreméltó produkció. Eszünkbe idézi, hogy a 2020-ban kiváltképpen időszerű felliniádákat is érdemes volna „képbe hozni”. A diktatúra és az anarchia sajátos rajzolatát adó Zenekari próbát, az öregedéssel és az elmúlással farkasszemet néző Ginger és Fredet, ijesztően nevetséges (vagy nevetségesen ijesztő?) köznapjaink látomását, A hold hangját… Természetesen a pályakezdő, nagy neorealista immár klasszikusnak tekinthető művei, az Országúton és a Cabiria éjszakái mellett. Vagy után?

A Fellini nyomába eredő lány szerepét játszó Ksenia Solo a még a szovjet gyarmatbirodalom tagországának számító Lettországban született, színésznő-balerina édesanyjával a Kelet-Közép-Európát fenekestől felforgató 1990-es évtized politikai földrengései közepette költözött Kanadába. Színészi pályafutását szinte az első perctől kezdve meghatározták kénytelenségből megszakított táncművészeti tanulmányai, valamint az a tény, hogy folyékonyan beszél oroszul. Az elkövetkező napokban, hetekben nem csak az amerikai – olasz film bájosan tétova Fellini-hívőjeként találkozhatunk vele, hanem – a 2017 óta mifelénk is ügyesen terjeszkedő Epic Drama jóvoltából – A kék könyv projekt című, amerikai – kanadai misztikus sorozat kulcsfigurájaként is. Nem tudom, Frederico Fellini mit szólna hozzá, hogy az egyik valóságos rajongóját megszemélyesítő, szép színésznő a tán leghíresebb zaklatásellenes alapítvány vezetője. Magánéleti szerepvállalását is elismeréssel nyugtázná?

Fellinit csak a vaskalaposok, a fafejűek, a szemellenzősök, a begyöpösödöttek, a merevek szapulták, feketítették, pocskondiázták. Feledték is, amilyen gyorsan csak lehetett.

A nyíltszívűek, a nyílt-eszűek, a haladni képesek viszont mind értették, értékelték, kedvelték. Értik, értékelik és kedvelik ma is.

Főleg azok, akiknek a gondolatvilágában az álmok sejtelmeit és a valóság bizonyosságait –véglegesen és visszavonhatatlanul – semmi nem választja el egymástól.

Akik az álmodozókat is tisztelik, nem csupán a realitások bajnokait.

Ők ugyanis mindig tudták, és ma sem feledik, hogy ennek az 1920. január 20-án született férfiúnak sikerült felmutatnia az átmenetet a megismerés e két régiója között.

Miközben a tudósok is, a művészek is gyakran és szívesen állították, állítják egymással szembe a reáliák és az irreáliák hozadékát, Fellini zavaros koráról és annak gyarló szülötteiről felelősen gondolkodó ember módjára tálalta az igazságot: lelki, szellemi gyarapodásunk, erkölcsi helytállásunk szempontjából legalább olyan fontos útmutatóink vagy segédeszközeink lehetnek az álmaink, mint a közvetlen környezetünk által szolgáltatott (vagy ránk erőltetett) tartozékok. A kézzelfogható rekvizitumok, a képlékeny elvek…

Frederico Fellini elképesztő képi ötletgazdagsággal idézte meg és szemléltette a saját álmait, emlékeit, képzelgéseit. Nézőit is bátorította általuk: aki valóban meg akarja lelni önmagát, annak az ábrándok, képzelődések és illúziók menet közben foszladozó glóbuszát is be kell barangolnia!

Milyen jó emlékezni! – sóhajtja az utolsó Fellini-film, A Hold hangja egyik körvonalazhatatlan személyisége. – Jobb, mint élni!”

Az Ohio állambéli leánykának, akit Taron Lexton mozijából megismerhetünk, nincs mire emlékeznie. Édesanyja oltalmazó szeretete vigyázza eseménytelenné szublimált mindennapjait. A tetteit és a gondolatait is.

Amikor Fellini filmes világával véletlenül megismerkedik – a nagyvárosban első ízben szerencsét próbáló lány, hogy kudarcait feledje, a Fellini Országúton című filmjét műsorán tartó mozi sötétjében keres és talál menedéket – ámuló szemekkel és nyitott lélekkel fogadja azt a világot, amelyben Gelsomina meg Zampano otthonos. Az élet kiszámíthatatlanságáról eddig soha nem hallott, de arról sem, hogy e földön minden létezésnek értelme van…

Amikor aztán a clevelandi moziból kibotorkál, és az összes fellinis kazettát felvásárolja, meggyőződésévé válik, hogy a valósággal kapcsolatos kérdéseire, melyek egyre könyörtelenebbül dübörögnek benne, senki más nem tud válaszolni, csak az Országúton rendezője. Fellini. Elindul hát, hogy találkozzék vele.

A hirtelen felindultságból elkövetett utazás, persze, ezeregy különös kalanddal szolgál. Csúfakkal is, kedvesekkel is. Fellini filmjeiből ismert közjátékokkal, viszontagságos élethelyzetekkel, szívmelengető élményekkel, kockázatos vállalkozásokkal…

Szerelmes pillanatokkal is, amelyeket Fellinire hivatkozva szeretne a messziről Itáliába érkező lány feledni…

Hogy a nagy találkozás kedvéért Veronát, Velencét, Rómát étlen, szomjan bebarangoló Lucy összefut-e végül Fellinivel, el nem árulhatom. Ám azt igen, hogy felnőtt önmagát sikerül megtalálnia.

A sorsának váratlan fordulatait fájdalmas megértéssel fogadó lány azokat a kérdéseit, amelyeket Fellininek szeretett volna feltenni, itáliai utazása végén már maga is meg tudja válaszolni.

2020. január 14.

vissza >>