Hűvösvölgy

Milyen jó is volna, ha Herczeg Ferencnek Hűvösvölgy címen a jeles író halála után több mint három évtizeddel kiadott visszaemlékezéseit széles körben népszerűsítenék! Világlátásunk tisztulna e szerény kiállítású, kis kötetben olvasható elmés mondások, találó bírálatok és megragadó adomák által. És nem is csak múlt időben… A Szépirodalmi Könyvkiadó zaklatott végnapjaiban, 1993-ban megjelent kiadványt a locsei.net szerzőjének a tragikus sorsú festőművész, Farkas István március 31-ig a Magyar Nemzeti Galériában megtekinthető életmű-kiállítása juttatta eszébe. Miután pedig, a Hűvösvölgy kétszázhetven oldalát újraolvasta, be kellett látnia, „menet közben” történelem- és irodalomtudományi ismeretei is gyarapodtak. És ráébredt arra is, hogy a jelenben is megfontoltabban közlekedhet az, aki Herczeg Ferenc hűvösvölgyi reminiszcenciáit tanulmányozza.

Herczeg Ferenc Emlékezéseinek nagyobbik részét a Hűvösvölgyi út 87. szám alatt ma is álló, Erdélyt idéző, szép épületben írta. E falak közt találkozott az író utoljára Farkas Istvánnal is, aki elsőként tudatta a nála vagy negyed századdal idősebb atyai jó baráttal és munkatárssal: „beidézték a Rökk Szilárd utcába”

Az Emlékezéseit három kötetben közreadni szándékozó Herczeg Ferenc (1863–1954) hűvösvölgyi otthonát a nemzeti építészetet megújító Fiatalok egyike, Zrumeczky Dezső tervezte. Mielőtt munkához látott volna, az az idő tájt már az irodalmi életben, a színházak világában, a sajtóban és a társadalmi életben is roppant népszerű megrendelőjétől csak azt kérdezte: Miféle gondolatot fejezzen ki a ház?

Herczeg Ferenc erre azt felelte: A vezérgondolat az legyen, hogy „Hagyjanak engem békében.”

És annak az épületnek a magas kőkerítése, ablakainak tájolása, amelyben élete utolsó négy évtizedét az oly’ sokak által ünnepelt, többek által viszont igencsak negatívan megítélt író megélte, tökéletesen megfelelt a megrendelő irányelvének.

Más kérdés, hogy Herczeg Ferencet a saját kétségei, felismerései, balsejtelmei békén hagyták-e, ha otthonának erős falai közé zárkózott.

A Singer és Wolfner kiadó által favorizált Herczeg (huszonhét éves, amikor a kiadó pályázatát megnyerő, első regénye megjelent, harmincegy, amikor a Wolfnerék által indított lap, az Új Idők szerkesztésével megbízták), mire a Hűvösvölgybe költözött, olyan pályaívet tudhatott maga mögött, amilyennel a magyar irodalmi életben nemigen büszkélkedhetett senki sem.

Wolfner Józseffel – miként Herczeg Ferencnek a kiadójáról írt búcsúztatójában olvasható – „ketten együtt futották meg” útjukat. Ám példa nélkül való együttműködésük ellenére sem lettek barátok.

Wolfner állítólag ellenszenvesnek találta Herczeg Ferencet. Az írót meg az riasztotta, hogy kiadója gyámság alatt szerette volna tartani.

Ettől függetlenül kettejüknek sikerült elérniük, amit másoknak csapatban sem: „a közönség rákapott a magyar könyvekre”.

A híres cég alapítójának a fiaival azonban, Pállal, a publicistával és Istvánnal, a festőművésszel Herczeg Ferenc őszinte barátságban volt. Pálnak, aki fiatalon költözött át „a túlsó partra”, viszonylag rövid ideig lehetett a barátja, Istvánnak, aki apja halála után átvette a kiadóvállalat vezetését, legalább egy küzdelmes évtizeden át.

Édesanyját és testvérbátyját kivéve, talán senkiről nem írt olyan szeretet-teli elismeréssel Herczeg Ferenc, mint a festőművészként is nagyra becsült, könyvkiadóként is elismerésre méltó, magánemberként is kitüntető figyelemmel méltányolt Farkas Istvánról.

„Csak” a zsidótörvénytől féltette.

Ezt az eszes, nagy tehetségű és előkelő gondolkodású férfit eddigelé elkényeztette az élet – olvasni a Hűvösvölgy tizennyolcadik fejezetében. – Ifjabb éveit Párizsban töltötte, mint festőművész, a francia műbírálat pedig valósággal ünnepelte. Igaz, hogy olyan leheletfinomságú, mondhatnám: félelmetesen mély és sejtelmes hangulatokat nemigen láttam még vászonra rögzítve, mint az ő képein. Nem volt kedve a kiadó-üzlethez, édesapja halála után azonban ’két hétre’ hazajött Párizsból, hogy körülnézzen kissé, természetesen itt ragadt, és idővel valamennyiőnk ámulatára, kitűnően beletanult az üzembe. Azonban még évek múlva is visszavágyódott Párizsba, s mindvégig csak ideiglenesnek tekintette a budapesti séjourját.

Farkas Pista úgy viselkedett, mintha semmi köze nem volna az egész zsidótörvényhez”…

Nyolcvanadik születésnapját Herczeg Ferenc Farkas István szigligeti nyaralójában ülte meg.

A hűvösvölgyi azilumban rögzített visszaemlékezések közt e derűs napnak a leírása is megtalálható:

Farkas szigligeti nyaralója tündérszép kertben emelkedik fenn a hegytetőn. Három oldalról patkó alakban, hegyhát védi, a nyitott oldalon, mélyen lenn van a Balaton. Aki első ízben jár fenn, rendszerint úgy meghatódik a táj szépségétől, hogy áhítatos hallgatásba merül. Azt hiszem, ha évekkel ezelőtt megkérdeznek engem, hol akarom megülni nyolcvanadik születésnapomat, hát akkor Szigligetet választom. Ez a hely félreesik az élet poros és lármás országútjától, már szinte költészet és mese határmezsgyéjén terül el. Az ifjúság édes és fájdalmas honvágya muzsikál a bazaltdombokon…

Úgy emlékszem erre, mint életem egyik legjobb napjára. Azt hiszem, szegény Farkas Pista akkor érezte magát életében utoljára jól. Negyvenhárom végén még mindig az volt az érzése, hogy a zsidótörvény nem vonatkozik reá. Egyelőre még édesen süt szívünkbe szeptember végének napja”…

Ám a nyolcvanéves Herczeg mit sem tudott róla, hogy azon a nyáron, míg ő a Balaton északi partján a bazaltdombokon fájdalmas honvággyal muzsikáló ifjúságot vélte fölfedezni, hűvösvölgyi házának alagsorába óvóhelyet épített be a Farkas István által igazgatott Új Idők.:

Szegény Pista – olvasni a Hűvösvölgy huszonegyedik fejezetében – nem törődve a feje fölött gyülekező viharral, mindig engem féltett… Igen erős falú vasbeton kamra, ahol nyolc-tíz személy menedéket találhat repülőbombák elől… az óvóhely előszobával, gumikeretes kettős vasajtóval, fűtő- és világítóberendezéssel van ellátva. A szükségkijárat a föld alatti folyosón át a kertbe szolgál”…

Hogy ez a szakszerűen megépített óvóhely a „deportálási behívóját” elsőként Herczeg Ferencnek megmutató Farkas István búvóhelye is lehetett volna, a hűvösvölgyi ház gazdájának eszébe sem jutott. Fájt a szíve, szégyellette a tehetetlenségét, ám sem akkor, amikor Farkas István nála járt, sem később nem tudta, mit kellett volna tennie, „hogy kivédje a halálos csapást.”

Herczeg Ferenc, aki a felsőház tagjaként egyik zsidótörvényt sem szavazta meg, aki már a háború megüzenését is ellenezte, aki „a kormányzó úr befolyásában” reménykedett, későn döbbent rá, hogy „szégyenletesen tehetetlen a hivatalos gépezettel szemben”.

A bürokratikus mocsár fenekén lappangó, apró ragadozók keresztezni tudták a mentőakció minden egyes lépését”…

Aki Herczeg Ferenc hűvösvölgyi visszaemlékezéseit lapozgatja, voltaképpen már az első sorok olvasása közben rádöbben, a kor legeslegnépszerűbb emberét folytonos lelkiismeret-furdalás gyötörte.

Az eltékozolt nemzeti lehetőségeket fájlalta.

A „kicsinyes és meddő huzavonákkal szédített közfigyelmet” próbálta „a nemzet igazi életérdekeire” irányítani.

A gyűlölködést kárhoztatta, mely végérvényesen „meglazíthatja a nemzeti összetartozás érzését”…

A magyarság szörnyű gyűlölködése előbb-utóbb nemzeti öngyilkossághoz vezet”.

Az összetartozás hiánya katasztrófáról katasztrófára sodorja a nemzetet”.

Már az első világháború poklában e szavakkal igyekezett maradásra bírni a hadra kész ifjakat, mindenek előtt a keresztfiát: „Az igazi dicsőséget nem karddal és kopjával, hanem szívvel és elmével szerzik a vitézek”…

A második világégés idején még az „igen szimpla tanulságok” kimondásától sem irtózott: „Silány embereket nem szabad vezetőhelyre állítani”…

Szerb Antal szerint Herczeg Ferencnek „a tudatos állást-nem-foglalás” volt a vonzereje.

Persze, ő, szegény, még nem olvashatta a Hűvösvölgy kétszázhetven oldalát.

És utána is milyen kevesen…

Pedig a tudatos állásfoglalás hétköznapi gyakorlatát bárki megtanulhatná belőle…

2020. január 19.

vissza >>