Határidő: február 24!

Hétfőnként zsúfolt nézőtér előtt vetítik Budapesten, az Uránia-mozi Fábri termében a Magyar Művészeti Akadémia által kiválasztott legjelentősebb magyar dokumentumfilmeket. Januárban, februárban – A történelem fogságában sorozatcím alatt – azokat a műveket mutatták be, amelyek azokat örökítették meg, akik minden szörnyűség közepette is meg tudták őrizni emberségüket. Ha ezen művek rendezői – például B. Révész László, Sára Sándor – mostanában szeretnék képbe hozni hétköznapi hőseiket, alighanem meghiúsulna a próbálkozásuk. Nemcsak a megidézni kívánt kor tanúinak évei miatt, hanem, mert ezek a fontos történelmi dokumentumfilmek a jelenlegi pályázati kiírásoknak nem igazán felelnének meg.

Akik a történelmi dokumentumfilmekkel kapcsolatos általános pályázati feltételeket megfogalmazták, közreadták, majd a 2015. február 24-ig beküldött kérelmeket e kiírásnak megfelelően elbírálják, vagy a történelmi dokumentumfilm műfaját nem ismerik, vagy a még feltáratlan, de mindenképpen feldolgozásra váró magyar históriát. Persze, az is lehetséges, hogy mind a kettővel gondjaik vannak. Fogalmi készletük is lehangoló, kiváltképpen, ha az általuk támogatni kívánt munkát, mint műsorszámot emlegetik. Amikor pedig az „archív tartalmak újrafelhasználásával” készülő történelmi dokumentumfilmek támogatási feltételeit tanulmányozza az ember, teljesen el is keseredik. És nem is csak a fenti szövegkörnyezetben számomra értelmezhetetlen „újrafelhasználás” kifejezés okán, hanem, mert a pályázati kiírás szinte kötelező érvénnyel szabja meg a mozgóképeseknek, hogy – választott témájuktól függetlenül – milyen forrásokból és milyen módszerekkel dolgozzanak. Például megjelöli, hogy „a műsorszám megvalósítása során mely archívumokat használhatják”. (Az MTVA gyűjteményét, az MTI, az MR, a MaNDA dokumentumtárát, a „Pályázati Tükör Archívumkeresőjében elérhető archívumokat…) Majd azt is a tudtukra adják, hogy az értékelés során a bíráló bizottság fő helyen – azaz a b. pontban – azt vizsgálja, „mekkora az archív tartalmak felhasználásának és a fikciós elemek beépítésének a mennyisége”.

Arról semmit sem közöl a 2014-es dátummal közreadott pályázati kiírás, hogy a „fikciós elemek beépítése” nélkül készülő dokumentumfilm-terveket miként értékelik. De azt igen, hogy „előnyben részesül az a produkció, amelyik többfajta archív tartalomtípust egymásra építve és egymással párhuzamosan alkalmaz”, és, amelyik a megváltozott televíziós szokásokhoz alkalmazkodó látványelemekkel egészíti ki a filmalkotást”. Az infotainmentet, az információk szórakoztató formában történő átadását, a visual effectet, a valóságot számítógép által generált képekkel pótoló eljárást megkülönböztetett figyelemmel ajánlják a pályázók figyelmébe, a bűvös betűszó, a CGI mögött rejlő módszert ugyancsak. (Hogy a három szóba jöhető számítógépes grafikai megoldás, a Computer-Generated Imagery, a Computer-Graphics Imagery, vagy a Common Gateway Interface közül melyiket, azt a mérhetetlenül up to date pályázati kiírás nem jelöli meg.)

Ha nem „csak” lelkes híve, de rendezője is volnék a történelmi dokumentumfilmeknek, a fentebb ismertetett pályázati feltételek, de a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa által közreadott pályázati kiírás több más bekezdése is arra késztetne, hogy a figyelembevételükkel fogalmazzam meg beadványomat, és a kijátszásukkal hozzam tető alá új művemet. De, mert nézője, sőt, adófizető állampolgárként támogatója is vagyok a központi költségvetésből az előttünk álló esztendőben 130 millió forinttal finanszírozott műfajnak, aggodalommal tölt el, hogy a történelmi dokumentumfilmek életre szólításáról határozó grémium – pályázati kiírásuk olvastán ez, sajnos, nyilvánvaló – eztán olyan filmeket vár, köztelevíziós vezetőként azokat népszerűsíti (Medveczky Balázs, a történelmi dokumentumfilmekről döntő bizottság elnöke a Magyar Televízió vezérigazgatója), amelyek a Discovery Channel által alkalmazott receptek segítségével készülnek. Azaz: szórakoztató elemekkel tarkítják a magyar história mozgóképes bemutatásra szánt fejezeteit, számítógépek által létrehozott képekkel pótolják a történelmi valóságot – az MTV foghíjas archívumából szép pénzért megvásárolt dokumentumokat kiegészítendő… Nem kétlem, léteznek olyan témák, amelyeket efféle módszerekkel is fel lehet dolgozni. (Ha valaki, Medveczky Balázs, színházi bulik felvételvezetőjeként, Gálvölgyi show-k gyártásvezetőjeként, de otthonról hozott kultúrája révén is sokunknál jobban tudja ezt.) Ám nemzeti múltunk mind ez idáig homályban hagyott korszakait, a XX. század társadalmi-ideológiai kalodáiban megélt éveket, évtizedeket nem lehet és nem is szabad ily könnyed és – úgymond – látványos eszközökkel nyilvánosságra hozni. Történelmi tisztánlátásunk, önértékelésünk látja kárát, nehéz időkben is tisztességgel helytálló műfaj vérzik el általa. Aki nem hiszi, járjon utána, az Urániában hétfőn esténként – február 23. és március 30. között Íme, a szocializmus sorozatcímmel – vetített történelmi dokumentumfilmek láttán ki-ki fölmérheti, mire képesek a rendezők már akkor is, ha hozzávetőleges szabadságban dolgozhatnak. Szellemi s anyagi függetlenségben, nyögvenyelősen, hozzáértés nélkül összehozott megkötésektől mentesen.

Sára Sándor 1992-ben forgatott Magyar nők a Gulágon című sorozatának a 3. részét február 16-án 18.00 órai kezdettel vetítik az Uránia Nemzeti Filmszínházban

2015. február 14.

vissza >>