Miss Potter

A Miss Potter című angol – amerikai film, amely február 13-án 14.50-től tekinthető meg a FILMCAFE műsorán, az immár két Oscar-díjjal is minősített Renée Zellweger hatásos közreműködésével azt a világhírű meseírót idézi meg, aki az előítéletek kalodájából is mesésen szabadult. Chris Noonan 2006-os rendezése a lehető legjobb időben érkezik: amikor Beatrix Potter honfitársai sem igen tudják, mi közép-kelet-európaiak is alig-alig, hogy kényszerhelyzetes elfogultságainkkal, zsákutcákban peshedő sorsunkkal mit kéne kezdeni.

„Hőseink összekovácsolnak minket” – mondta második Oscar-díjának átvételekor Renée Zellweger, a Legjobb női főszereplőnek ítélt aranyszoborral a kezében. Hogy ez az „összekovácsolódás” a tragikus sorsú Judy Garlanddal kinek miként sikeredik, még az Oscar díjjal jutalmazott film ismeretében is nehéz volna megjósolni. Ám, akit a természetvédő Beatrix Potter életpéldája szerint pörölyöznek – ki tudja – tán még világunk hasznára is lehetne

Beatrix Potter Anglia természeti adottságainak – tájainak, növény- és állatvilágának – a szerelmese volt. Íróként, illusztrátorként, természetvédőként és természetbúvárként is szülőhazája élővilágát szolgálta. Fiatal éveiben is, idős korában is. Családi körben, vagy társtalanul, mindenki által feledve, vagy a világhír hegyormára emelve…

A legújabb és – szerintem – legügyesebb életrajzi film, amelyet Beatrix Potterről forgattak, nem „csak” a hitelességével igézi meg a nézőt.

Hogy tudniillik e kilencvenkét percben – a forgatókönyvíró Richard Maltby Jr.-nak, a látványtervező Martin Childs-nak meg a két operatőrnek, Chris Seagernek és Andrew Dunn-nak és a gyógyíthatatlanul engedetlen Potter kisasszonyt zseniálisan megszemélyesítő Renée Zellwegwenek köszönhetően – minden esemény, helyszín, kosztüm, tárgy, gesztus, gondolat és hangulat a helyén van.

De azzal is, ahogyan az egyszervolt, 1866 és 1943 közt élt írónő alakja révén az elegánsan és okosan lázadó ember kortalanul időszerű jellemképletét közreadták általa.

Szemléletesen.

Színesen.

Szeretni valóan.

A vagyona miatt (is) komoly társadalmi elismertségnek örvendő Potter család leánygyermeke tizenévesen is az íráshoz és a rajzoláshoz menekült, ha a körülötte levő világot képtelen volt megérteni. (Pláne elfogadni…) Naplójának, melynek lapjaira – legelső természettudományos tanulmányainak az ihletésére készült – rajzait is fölskiccelte, a társadalmi viszonyokkal kapcsolatos aggályait is elárulta.

Egykori nevelőnőjének beteg gyermekét mesés, rajzos leveleivel gyógyítgatta.

Az édesanyja által erősen szorgalmazott házasság réme elől – rajzos-mesés lapjait csinos kis kötetekbe fűzve – könyvkiadók oltalmában keresett menedéket.

Ám a legismertebb kiadók hivatalnokai sem értették, miben „mesterkedik” a jó nevű Rupert William Potter lánya.

Norman Warne azonban, a lelkes, ifjú szerkesztő (akit a Cris Noonan által jegyzett filmben az a skót színész, Ewan McGregor jelenít meg, aki egy másik világhírű angol mesekönyv, a Micimackó „mozgóképesítésében” is fontos szerepet játszott: a felnőtt Róbert Gida gondjait és örömeit „hozta” a Barátom Róbert Gida című produkcióban), szép reményekre feljogosító vállalkozást vélt felfedezni Potter kisasszony élethűen megrajzolt állatkáiban.

Nyulaiban, sünjeiben, libáiban, békáiban…

„Akiket” illusztrátoruk az az idő tájt ország-, sőt birodalom-szerte divatos kosztümökbe öltöztetett. Térdig érő kabátokba, élére vasalt, csíkos nadrágokba az „erősebb nem” képviselőit, fejüket filckalappal, vagy cilinderrel fedve.

Tornűrös szoknyákba, harangszoknyákba bújtatva a két- és négylábú lányokat, asszonyokat… Nyakukat, hátukat háromszögletű nagy kendőkkel takarva…

Potter kisasszony, aki állandó szerkesztője (majd vőlegénye) segítségével 1902-től az első világháború végéig évente három mesekönyvet jelentetett meg, igen értett hozzá, hogy mesehőseinek – Nyúl Péternek, Róka úrnak, Borz apónak, Röffencs malacnak… – a jellemét ruházatukkal is kifejezze.

A FILMCAFE műsorán február 13-án megjelenő Miss Potter című film szellemesen mutatja be, ki mindenkinek tetszettek a (többek között) Nyúl Péter és barátai címen közreadott történetek a meseíró közvetlen környezetében.

Mindenkinek, kivéve az édesanyját.

Azok a meglett férfiak és asszonyok, akik az egyre álságosabb társasági életet egyre nehezebben viselték, egyre szélesebb körben népszerűsítették Beatrix Potter könyveit.

Érdekes módon arról, hogy a száz évvel ezelőtti kisgyermekek miként fogadták e kedves meséket, a 2006-os filmben nemigen hallani. Másutt is keveset.

Arról, hogy Magyarországon miért nem lettek igazán népszerűek Beatrix Potter történetei – annál is kevesebbet.

Hogy miért kellett a mi kiadóinknak az eredeti illusztrációk helyett itthoni, sutácskán feketéllő rajzolatokkal mesterkedni? – föl nem fogható.

Az eredeti illusztrációk alapján készült rajzfilmsorozatokat sem igen futtatják mifelénk. Pedig egyik-másik nagy ügyesen – élőszereplős kerettörténetek foglalatában – azt is „képbe hozza”, milyen gyönyörű táj, ezeregy kedves élőlénnyel benépesített természetes környezet ihlette a meseírót, a rajzolót.

Az eredeti Potter produkciók tiszteletben tartásával dolgozó rajzfilmeseket is…

Ám az igazán örvendetes, hogy azokat, akik – tudva, vagy öntudatlanul – Beatrix Potter példáját követve lettek meseírók és könyvillusztrátorok, mesesorozatok kiadói, mostanában lelkesen forgalmazzák és fogadják mifelénk.

A svéd Sven Nordqvist, aki 2018-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt, az általa írt és illusztrált, Pettson gazdát meg a macskáját, Finduszt „megörökítő” történeteivel hazánkban is egyre népszerűbb. Harminc országban és negyven nyelven megjelenő sorozata ugyanúgy a természet-közeli életet ajánlja olvasói figyelmébe, mint Potter könyvei. Macskás, tyúkos, malacos anekdotái szinte ugyanúgy a természetes környezetben megélhető békéről, megértésről, segítőkészségről mesélnek, mint Nyúl Péter barátai. Vidáman, furfangosan, olykor kötekedve is.

A svéd táj szeretete a lelkem mélyéből jön” – mondogatja a 2006 óta megjelenő finduszos történetek szerzője, ha arról kérdezik, miért tér vissza újra meg újra a nagyváros lakója a vén Pettson földjére.

Ha száz évvel ezelőtt Potter kisasszonyt kérdezték volna, mit keres egy sokmillió példányban, számos nyelven megjelenő könyvsorozat szerzője a Hill Top tanyán, alighanem ő is hasonlóképpen válaszolt volna.

Chris Noonan életrajzi filmjének utolsó harmada az első világháború után szinte zökkenőmentesen tovább gördülő társadalmi életből kivonuló Beatrix Pottert mutatja. Társtalanul érkezik a már korábban megismert vidékre, a Hill Top néven emlegetett birtokra. Azóta, hogy lelki társát, szerkesztőjét egy csúf betegség a „túlsó partra” sodorta, sem az írás, sem a rajzolás nem öröm számára. Ám a vidéki élet közvetlen adományai: a növénytan, közelebbről: a gombatan, a rovartan, a csillagászat…

Idővel a juhtenyésztés is érdekelni kezdi, méghozzá komoly elismerést keltve…

És Beatrix Potter, az igazi, akit Renée Zellweger oly’ igen életesen személyesít meg a 2006-ban összehozott játékfilmben, magára talált.

Idős asszonyként végre elégedett emberként élhette az életét.

Talán boldogan is.

Miközben kor- és osztályos társai újabb világégés felé meneteltek.

Megállíthatatlanul.

2020. február 11.

vissza >>