Élni muszáj!

Hetvenöt éves az a történet, amelyet február 23-án, vasárnap 21.35-től a Duna World műsorán megjelenő dokumentumfilm Élni muszáj címmel megidéz. Kismarosi idős emberek emlékeztek Tóth Tamás kamerái előtt a Szovjetunió lágereiben megszenvedett éveikre. Bányai Gabriella, Koch Teréz, Müller Róza, Neubauer Erzsébet, Poldauf Mária, Witsinger Katalin… 1945. január 2-án, amikor a tizenéves leánykákból és koros férfiakból összeterelt csapatot útnak indították, hogy a nagy Szovjetunió területén a háború okozta károk helyreállításánál segédkezzenek, a „felszabadító” vörös hadsereg lovas katonái korbácsokkal ütlegelték őket. Senki sem állt ki mellettünk – mesélik, sírva…

A Dunakanyarban, a Duna bal partján fekvő vidéken, amely a török idők után – hazánk más tájaihoz hasonlóan – szinte teljesen elnéptelenedett, a Fekete-erdőből a folyóval együtt érkező emberek telepedtek meg. Kismaros – Kleinmarosch, Mala Marusa – lakóinak többsége azonban csakhamar magyarnak vallotta magát. A huszadik század elején, 1910-ben hivatalosan is

Annak a hatvanperces visszaemlékezésnek a képsorai, amelyekkel vasárnap este szembesülhetünk, 2007-ben készültek. A 85 – úgymond – „ideiglenesen kényszerlakóhelyre telepített” kismarosi közül tízen gyűltek össze, hogy hat évtizednél is régebbi emléktöredékeiket közreadják. A 2016-ban bemutatott, kész filmet azonban már csak négyen tekinthették meg közülük. Pedig, emlékeik nyilvánosságra hozatalát mindnyájan múlhatatlanul fontos feladatuknak tekintették. Látványosan igazolja ezt visszaemlékezéseik „nyitánya”: mielőtt megpróbáltatásaikat sorolni kezdték volna, legelőször arra a kérdésre válaszoltak önmaguknak is, de a film nézőinek is: Miért hallgattunk idáig?

A közelmúlt – az úgynevezett rendszerváltó évek – végzetes mulasztása, hogy nem tudta (vagy hagyta?) a múltat végképp kibeszélni, milliókkal megértetni. A szovjet munkatáborokban eltűnt embermilliókról még 1995-ben, 2005-ben, sőt 2015-ben sem igen lehetett történelemtudományi hitelességgel szólani.

A kismarosiak egyszerű szavakkal emlékeznek a „nagy utazásra”, az általuk Makijivkaként emlegetett, hivatalos térképeken Makejevkaként jelölt településig tartó, rettenetes vagonozásra.

Katasztrofális veszteségek nélkül, egymást gyámolítva érték el a gyűjtőtábort, ahol a „kétheti közmunkára kötelezett” magyaroknak több éven keresztül tartózkodniuk kellett. (Sokaknak – jeltelen tömegsírba taszítva – időtlen időkig.)

Megérkezésük után az első feladatuk az őszi kukoricatermés téli „betakarítása” volt. „Természetesen” puszta kézzel kellett dolgozniuk a vastag hótakaróval fedett földeken.

Esendőségükről is, kemény helytállásukról is számot adtak 2007-ben az életük summázására kész kismarosiak.

Az éhség például lopni is, színlelni is megtanította őket.

A felismerés, hogy szándékos az emberölés a szovjet lágerekben, a reménytelenség talajára taszította őket.

A helybéliek jósága, szűkölködő ukrán családok megannyi életmentő adománya – miközben templomukban a feltámadt Krisztus dicsőségét zengték, élelemmel tömték meg a jogfosztott idegenek zsebeit – reményeiket táplálta.

Végtelenül egyszerű film ez a kilenc éven át szerkesztett, rendezett Élni muszáj.

Nincsenek benne szemkápráztató látványok, szenzációs fordulatok, kivételes hősök, páratlanul szép jellemek.

„Csak” egyszerű emberek.

Olyanok, akik az embertelenségben is emberek maradtak. Nincs más tudományuk, kincsük, fényük, birtokuk, csak az emberségük.

Mégis érdemes figyelni rájuk.

Hatvan percig legalább.

(Vagy éveken át?)

2020. február 18.

vissza >>