Gyarmati Fanni naplója:
1944. december 29. – 1945. február 21.

Hat éve jelent meg Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 1935 és 1946 közt gyorsírással rögzített Naplója. Azóta szeretnék írni róla. Idővel azonban rá kellett ébrednem, a Jaffa Kiadó kétkötetes kiadványáról könyvismertetőt (műbírálatot!) írni – képtelenség. Ám egyes szakaszait, felismeréseit, vallomásait írásban és szóban idézni – miként Széchenyi István Naplóját, évtizedek óta –, olyan lehetőség, amit vétek volna elmulasztani. Ismeretvilágunk, eszmei s erkölcsi tisztánlátásunk sérülne általa, ha legalább most, a hetvenöt évvel ezelőtti, apokaliptikus időkre emlékezve nem hivatkoznánk arra az asszonyra, aki akkor is „izzó akarattal” tudott imádkozni, amikor körülötte „az egész budai hegyvidék egyetlen borzalmas temető” lett. Egyébiránt történész példáját követem, amikor Gyarmati Fanni Naplójának második kötetét jegyzetelni kezdem: Ungváry Krisztián a Budai Polgár februári számában a budai utakról „plasztikus képet adó” naplóíróra hivatkozott. A locsei.net szerzője a harminchárom éves, magára maradt, törvényen kívül helyezett és minden módon kiszolgáltatott fiatalasszonyt idézi. Azt az embert, aki, akkor is szeretetet, kedvességet, könyörületet próbált kipréselni magából, amikor azt kellett látnia, „nincs kiút semerre sem”.

Buda 1945. február

Gyarmati Fanni 1944. május 20-tól „a régi kisfiút” siratta, munkaszolgálatra harmadízben berendelt, „egyetlen gyermekét”. Hitveséért, Radnóti Miklósért aggódott: „tündéri jóságával és gyöngédségével hogy fogja kiállni ezeket az időket?” – kérdezte égi Feljebbvalójától, az Úrtól és önmagától.

Radnóti Miklós kéziratait mentette akkor is, amikor decemberben, a front közeledtével Pestről Budára menekült.

Az Árnyas úton rejtőzködött, hadi utak közelében.

December 29-i naplójegyzetét „Mik” öt évvel korábban írt versének immár közmondásos sorával kezdte: „Egész nap bőg a vész…”

És a saját prózai következtetésével folytatta:

Amit mondogattunk, de magunk se hittünk igazán… második Sztálingrád leszünk…

Sok ezer éves fejlődés, életforma pár napos ostrom alatt megsemmisül, és állati nyomor, piszok jön helyébe…

A Pasarét tele van halottakkal… Az emberek itt körülöttünk a házban még mindig nem látják, hogy mi történik, hogy magukat gyilkolják a gyalázatos német érdekekért. Még mindig nagy hangon árulásról beszélnek, hogy azért van mindez, mert sokan nem katonáskodnak… Hiába mondom, hogy nem volt felszerelés még a bevonulók számára se elég…”

Az esztendő utolsó napján, december 31-én még borzalmasabb volt a helyzetük:

Sok ház égett körülöttünk, ettől félek a legjobban, de lassan belefáradunk a félelembe is…

Olyan összetört vagyok, olyan szűkölő, nyöszörgő, agyontaposott állat belülről…

Istenem, hozd el újéveddel a szép új életet számunkra!”

Január ötödikén „pár szőrmekucsmás, szőrös arcú, vidám figura” jelent meg náluk:

Észreveszik az órámat a karomon, amit Mik két éve hozott karácsonyra. Ide vele! .

...nincs a megszállásban vesztes, csak én…”

Ami nyugtalanított, hogy nem veszem ki a szenvedésekből a részem, ez a nyugtalanság most megszűnt. A kis mongol a zseblámpával megvilágít, és a nadrágomat húzza lefelé…

a galád házmester kijelenti, holnap aztán kezdődik ez elölről, mert mihelyt isznak, nem lehet bízni bennük.”

A kétségbeejtő holnap elől az Árnyas útról január 13-án Gyarmati Fanni a viszonylag közeli Hidász utcába menekült. Boldizsár Ivánék otthonába, ahol jó hírrel fogadták: Magyarország új kormányának a belügyminisztere Erdei Feri, a Szegedi Fiatalok közül való…

Istenem – olvasni a Naplóban – végre az első jel, hogy a mi generációnk, a mi embereink kezébe kerül az élet”…

(Radnóti Miklós e napokban ezeregyszer megalázott és megfélemlített hitvesét, amikor e sorokat írta, magára hagyhatták korábban szinte mindig helytállónak bizonyuló megérzései… Vagy megtévesztették a falukutató Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjairól őrzött emlékei? Erdei Ferenc, a Nemzeti Parasztpárt megalapítója és képviselője már 1944. decemberében belelépett a kommunista pártba, persze, titokban. Ettől kezdve készségesen vállalt szerepet a kelet felől érkező, új „rend” törvénytelenségeiben. Ő hozta létre az ÁVH elődjének számító Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát, amelynek már ekkor az Andrássy út 60. volt a székhelye. Nagy szerepe volt a hagyományos magyar paraszti társadalom és a tanyavilág szétverésében, 1959-ben az egyéni gazdaságok végzetesen erőszakos szövetkezetesítésében…)

Ugyanakkor Gyarmati Fanni már 1945 februárjában megvallotta Naplójának, mennyire fél attól, hogy a felbolydult világban „mindenki nyerni óhajt, mindenki karriert akar, mindenki válogatni akar a lehetőségekben, de áldozatosan dolgozni…”

S azt is, mekkora az áskálódás mindenfelé. „A pártokban is. A Kommunista Párt összes szerveiben olyan salak a hangadó: kisebb-nagyobb haszonlesők és érdekfigurák. Undorító.”

Február 13-án Hidász utcai menedékében élte át Gyarmati Fanni – ahogyan ő nevezte – „a végső próbát”, a kitörést a Várból, „meg ahonnan lehetett”.

Elcsigázott, mocskos, riadt német katonákat találtunk a ház körül… Darabka szalonnát adtam… a véres fejű, bekötözött, soványka kis katonafiúnak…

Kis csoportokban próbálták meg az áttörést, felmentő csapatok közeledésének hírére, és még most is azt mondogatják, hogy ők nyernek”…

Pár sorral lejjebb ezt találni Radnóti Miklósné dermesztően filmszerű naplójegyzetei közt: „Visszatértek a fejvesztetten menekülő ruszkik, akiket a kitörés váratlanul érhetett… Az egyre hervadtabb német katonák eldobálták a fegyvereiket. Egy asszony sorra járt köztük, hogy az SS-jelzést levagdossa a zubbonyaikról…

A „ház esze” felírta családjaik címét, hogy értesítsék őket, aztán kezdték tárgyaikat ajándékként elfogadni. Töltőtollat, kesztyűt, gyöngysort… Az óráikra figyelmeztették őket, hogy úgyis elveszik az oroszok, de azt nem voltak hajlandók odaadni. Ez a hullarablás szégyenteljes és undorító volt, nem bírtam odanézni. Nagy részük húszon aluli… gyerek volt… csak a könnyeimet fojtottam vissza a szomorúságtól és sajnálkozástól felettük…

Odalent a pincében, a német ’moriturik’ közt egy pillanatra felötlött bennem: SS-ek, ezek mészárolták le a Szerbiából a magyar határra érkező munkaszolgálatosok nagy részét…

Front vagyunk megint, a legkomolyabb értelemben”…

Február 14.-i bejegyzés: „délelőtt kimegyünk vízért… süvítenek a golyók. A háztól nem messze egy halomba hányva nyolc – tíz német hulla hever a sárban… A ruszki hulla is ott van még az ablakunk alatt…

Egyszer úgy hallottam, megzörgették az ajtót… Utálatos ez a folytonos aggályoskodás… amikor új lakók tűnnek fel. Szeretnék mosolyogni egyre-egyre, megmondani, hogy sajnálom őket ezért a gyalázatos életért a mocsokban, vérben ennyi év óta, ilyen távolságokban, örökös gyanakvás, ellenségeskedés közben. Gyűlölöm ezt a felemás helyzetet…

hullahegyek a Budakeszi úton, százával, civilek is…

mind-mind fiatalok…

Az Árnyas úton még több a hulla”…

Február 15-én az „új rend” biztonságos nyüzsgését, „piszkos rendetlenségét” örökítette meg Naplójában Gyarmati Fanni, miközben folyton folyvást Miklósért imádkozott:

Édes Jézusom, megtartottad-e?

Az Erzsébet fasorban a villamos mentén kis léckerítéssel körülkerített sírok, orosz tiszteké…

Van, akinek sikerült megismerkednie az ’elit orosz hadsereggel’ is a portyázó fickók után. Normális társalgást lehetett folytatni velük, minden félelem nélkül arról, hogy most mindjárt elhívnak valakit a másik szobába a szokásos nőzésre”…

Február 21-én – már Pesten – a „visszafelé forgó film” képsorait rögzítette a naplóíró: „Nemcsak férfiakat, nőket is visznek, akiknek német nevük van. Jönnek a panaszok… Hallgatom csöndesen, de nem érzek elégtételt. Miklóst ez nem hozza vissza”…

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935 – 1946
JAFFA KIADÓ, Budapest, 2014. Ára: 9900 Ft

2020. február 28.

vissza >>