Csukás István-sirató

Csukás István, az író, a költő jóformán mindig mosolygott. Boldog ember lehetett. Minden időben csak magára hagyatkozott, és folyton folyvást dolgozott. A szellemi szesztilalom időszakában is szeretni valóan tanulságos és érdekes ismeretekkel látott el bennünket, korunktól, iskolai végzettségünktől és eszmei kötelmeinktől függetlenül. Hogy március 7-én, szombaton délelőtt tíz órától hányan fogják búcsúztatni Budapesten, a Farkasréti temetőben, nem tudom. A „céhbeli” utódok nélkül távozó Csukás Istvánt nem „csak” a közmédia siratja. S nem is „csak” a könyvkiadók. De a naponta szeretet-teljes, új olvasmányokra váró kisemberek sokadalma is.

A Váci Mosolyalbum, Sajdik Ferenc gyűjteménye azt a Csukás Istvánt is bemutatja, aki „elfelejtett felnőni, gyerek maradt örökre”…

Ha maradék éveimben mást se tennék, csak azt próbálnám összeszámolni, hogy az utóbbi négy-öt évtizedben, mint az egykori Magyar Nemzet hírlapírója, riportere, tévékritikusa, hányszor találkoztam Csukás István mesehőseivel; és, mint budai polgár az íróval, a Szépvölgyi úton, a Törökvészen, személyesen is, hihetetlenül sok esetről kéne számot adnom.

Mirr Murr, Süsü, Keménykalap, Pom Pom, A nagy ho-ho-horgász, Sebaj Tóbiás…

Tévéfesztiválok, szerte a világban, és idehaza, Kőszegen…

Könyv-heti rendezvények a Vörösmarty téren…

Hogy, hogy nem, az egyik 2013-as útkereszteződésünk fontosabbnak is, beszédesebbnek is tűnt a többinél. Csukás István életművének az erkölcsi, eszmei fundamentumát mutatta meg a száz esztendős Weöres Sándorról folytatott karácsonyi beszélgetésünk.

Meg a tartópilléreit, záróköveit.

Felismerésemet, hogy tudniillik az alig húszesztendős Csukás István, a nehéz sorsú kisújszállási kovácsmester békéstarhosi kitérővel a fővárosban érkező gyermeke Weöres Sándor és Kodály Zoltán „magánóráin” olyan útbaigazítást kaphatott, amilyet minden korban és minden élethelyzetben lelkesen követhetett – számos alkalommal szerettem volna az érdekelttel „láttamoztatni”, majd közzétenni.

Ma megkésett, de talán nem teljesen hiábavaló kötelességemnek érzem, hogy Csukás István utolsó útja alkalmából a 2013-as Magyar Nemzet utolsó ünnepi számában megjelenő szöveg egyes részeit, Csukás Istvánnak az ifjú Csukás Istvánra való visszaemlékezését idézzem:

Amikor feljöttem Budapestre, befutott fiatal költőnek tartottam magamat. Tizenhét éves koromban megjelent pár versem nyomtatásban, meg akartam mutatni a munkáimat azoknak, akik hatással voltak rám. Amikor már szinte mindenkinek bemutatkoztam, azt mondta az egyik okos barátom, Kormos István, itt él egy rejtélyes zseni, Weöres Sándor, neki is feltétlenül meg kell mutatnom, amit írtam.

Megjegyeztem a címét, becsengettem, kedvesen fogadtak. Az első benyomásom az volt róluk, hogy milyen egyszerű körülmények között élnek. Tisztes nyomorban. A lakáson belül volt egy cella nagyságú szoba, ahová épp, hogy befért egy fekhely, egy kis asztal, meg a könyvek, ömlesztve, ott élt a láncdohányos költő. Ha becsuktuk az ajtót, tíz perc múlva fuldokoltunk.

Mondjak el pár verset, mondta, nyilván beszéltetni akart. Elmondtam néhányat, közben Weöres Sándor arcát figyeltem, láttam, hogy tetszenek neki…

1954-et, vagy 55-öt írtunk, sötét, börtönszerű állapotok közt éltünk. A lapok bábköltők és dilettánsok verseivel voltak tele, műbírálatok címén életveszélyes marhaságokat olvashattunk. Évekbe telt, míg a sok őrültséget az agyunkból ki tudtuk mosni. Hogy a nyomasztó sártengerből kimászhassak, ehhez komoly segítséget nyújtott a Weöres Sándorral való találkozás.

Első alkalommal is elég sokáig maradtam náluk, aztán, persze, többször is mentem. Ő meg elővette az idő tájt megjelent gyermekvers-kötetét, és elkezdte az ütemeket, versformákat a forgós-ropogós, kutya-bálos költeményei mellé odaírni: ’Sej-haj, folyóba/ sok a hal valóba,/ Dunába, Tiszába,/ se-szeri, se-száma’ – tribrachys.

Árkon-bokron kutyalakodalom,/ kis virágos faházak,/ uszkár-bőgő. Puli-citera szól,/ réten-erdőn bokáznak’ – hindu metrum: mandákrantá.

Ezeknek a tizedéről, ha hallottam; Weöres Sándor szabályosan oktatott. Akkor derült ki számomra, később mondta is, úgynevezett gyermekversei ritmustanulmányok, a Kodály Zoltánnal közösen elindított szellemi mozgalom részei. Mind a ketten azt tartották, hogy a magyar versben nyomasztó a deákos költészet, főleg a jambus rémuralma…

Weöres Sándor birtokában volt a világ különböző kultúráiban használt ritmusoknak, kivételes szellemi képességének ez is egyik fontos része volt. Hogy azután az ő ritmustanulmányai témájuk szerint csodálatos gyermekversek is? A gyermeki lelkű költőről szóló tévhiteket ennek alapján nem szabadna időtlen időkig ismételgetni. A valóság sokkal izgalmasabb. Más kérdés – találkozásaink alkalmával Weöres Sándor, aki még nálam is jobban szeretett beszélgetni, ezt is szóba hozta, többször is –, hogy a gyermekekhez nagyon közel állnak ezek a muzsikáló ritmustanulmányok. A gyermek ütemesen beszél, a gyermek ritmusfüggő, skandálva mindent könnyen megjegyez…

Volt egy kötetre való, kiadatlan verskézirata, aminek a másolatát azzal a felkiáltással adta át nekem: Ennek a feketepiacon ára van! Azaz pénzhez juthatok általa. Persze, nem adtam el. Szegénységük ellenére Weöres Sándor is, a felesége, Károlyi Amy is végtelenül jószívűek voltak, sok emberen segítettek, Weöres Sándor a Kossuth-díját is szétosztotta a pénzszűkében levő fiatalok között. Segítőkészségét folyamatosan érezhettem.

Többszöri látogatás után egyszer üzent értem, menjek el hozzájuk, van itt egy munka. Kodály Zoltán, a világhírű, idős zeneszerző akkoriban azzal ’vacakolt’, hogy az óvodásoknak írt dallamokat, és ezekhez kért Weöres Sándortól szövegeket. Hogy miért volt fontos Kodály számára az óvodáskorúaknak külön dalokat komponálni? Mert ő tudta, meg is írta, amire más rajta kívül nemigen figyelmezett, hogy az óvodás korú kisgyermekeknek kicsi a hangterjedelmük, két, három, maximum négy hangközű dalokat szépen el tudnak énekelni, oktávokat nehezen. Weöres Sándor maga helyett engem ajánlott a munkára Kodálynak. Békéstarhosi tanulóéveimet is fölemlegette, és Kodály, akinél a békéstarhosi zenei gimnáziumban szerzett végbizonyítványomnál jobb ’ajánlólevél’ nem is kellett, Próbáljuk ki! alapon el is fogadott. Nagy iskola volt ez nekem, Magyarországon sehol nem működött olyan tanszék, ahol ezt meg lehetett volna tanulni: adott ritmusra, adott dallamra, mélységre, magasságra, szótagban egyező szöveget írni!

A közös munka során újra meg újra megbizonyosodhattam róla, hogy Weöres Sándor nyelvzseni. Elszolmizáltam, vagy elfütyültem a dallamot, ő meghallgatta, belenézett a levegőbe, s kapásból vágta rá a szöveget. Nekem is jó fülem volt, de nekem vagy fél órába telt, míg kiszámoltam az ujjaimon a szótagszámot, Weöres Sándor meg, bonyolult, ötnegyedes ritmusokra is azonnal mondta a megfelelő textust. Egy-két próbálkozásunkat Kodálynak is megmutattuk, aki rábólintott. Megegyeztek – megegyeztünk –, egy-egy szöveget Weöres Sándor ír neki, egyet-egyet én. A felirat pedig így néz majd ki, mondták: Zene: Kodály Zoltán, szöveg: Weöres Sándor, Csukás István.

A sok dalból végül elég kevés jelent meg a Kis emberek dalai című füzetben. Az első kiadáshoz Kodály Zoltán írta az előszót, amelyben leírta a nevemet. Fiatal költő ennél nagyobb elismerést nem kaphatott, nem is remélhetett. Kodályt mi, fiatalok, szinte istenként tiszteltük, de mások is, a hivatalnokok: ő volt az egyetlen ember Magyarországon, aki a műveiért százalékot kapott. Ő pedig, a Kis emberek dalaiért járó honoráriumát nagylelkűen felajánlotta Weöres Sándornak és nekem. Óriási ajándék volt ez nekünk, akik a szövegeinkért filléreket kaptunk…

Mellőzöttsége nem bántotta Weöres Sándort… Ha akarom, holnap a Saturnus kalapjára utazom. A maga módján boldog ember lehetett, mert az agya állandóan dolgozott. Állandóan írt, szóvarázslataival az egész magyar eget beborította. A végtelenségig kitágította a magyar költészet világát.”

Az óvodások hangterjedelméhez illő dalokat komponáló Kodály Zoltán és a gyermekversként hatásos ritmustanulmányokat író Weöres Sándor „nagy iskoláját” kijáró fiatalember, Csukás István később sem feledte, véletlenül sem, hogy „a gyermeki lélek alapvetően nem változik. Az embereknek minden korban hatalmas az igényük az igazságra és a szeretetre.

Hát igaz meséket írt nekik. Nekünk. Mindnyájunknak. Korhatár nélkül.

Olyan történeteket, amelyek élni tanítanak.

Tisztességgel élni, és okosodni is a folyton folyvást kísérletező, a többi embert, a másik embert nehezen elfogadó rendszerekben is.

A holnap kísérleteiről, a jövő hőseiről Csukás István többé nem fog nekünk mesélni.

A nyomasztó sártengerből magunknak kell kimászni.

2020. március 6.

vissza >>