Főkötős hősök és áldozatok

1848. március 15. után az ország minden lakójának megváltozott az élete – Nyáry Krisztián Fölébredett a föld című „leveleskönyvéből” ez is kiolvasható. S, minthogy a gazdagon illusztrált kötetbe felvett, 162 levél nagy részének asszonyok a címzettjei, vagy az aláírói, a recenzens a forradalom főkötős hőseire, a szabadságharc közvetett áldozataira összpontosítva ismertetheti e figyelemre méltó kiadványt. Erre bátorítja a szerző is, amikor a Jókai Mór által szerkesztett Életképekben 1848. május 7-én megjelent cikket idézi, s magyarázza: „ez az első történelmi sorsfordulónk, amelyet asszonyok és lányok egyenrangú szereplőként formáltak”.

Laborfalvi Róza

Batthyány Lajosné Zichy Antónia

Kossuth Zsuzsanna

Kossuthné Meszlényi Terézia

Damjanichné Csernovics Emília

Vörösmarty Mihályné Csajághy Laura

Teleki Blankát a legelső magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézet életre hívójaként őrzi emlékezetében a magyarság (ha őrzi egyáltalán). A női szabadságjogok – tán Európában is legelső – elméleti megfogalmazójáról igen ritkán hallani. Nyáry Krisztián könyvében is egy a névtelenség homályában rejtező hölgy olvasói levele idézi meg a női egyenjogúság merész szószólóját, aki Teleki Blanka 1848. május 7-én Elébb reform, aztán emancipáció címen megjelent kiáltványától lelkesülten, olvasói levelet küldött az Életképek szerkesztőjének.

Az olvasói levél a grófnő gondolatmenetét („Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni még nem tudunk, külsőségekben keressük a szabadságot”) a főrangú hölgynél is erélyesebben folytatta:

Március fiai kimondották az egyenlőséget, és meg nem tartják! Csak önmagok akarnak boldogak lenni, félnek, hogy nem lesz éltök oly kényelmes, ha önállók leszünk, fel akarják szabadítani a zsidókat, a zselléreket, de a nőket, a haza felét nem! Az igazság napja lehat ide is mihozzánk, kik látván láncainkat, eliszonyodunk, de gyorsan eltökéljük magunkat, és széttörjük… Jogot tehát a nőknek, mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményein, aki rásüti, Isten kezét el nem kerülheti…”

A nők szavazati joga azonban – tudatja olvasóival a tudós történész, Hermann Róbert jóváhagyásával megjelent összeállítás szerzője – „sosem merült fel hivatalosan a forradalom idején”.

Az viszont Petőfi Sándor március 15.-i történetéből is tudható, Jókai Mór az idő tájt botrányosnak mondott választásából is (senki sem tudta megakadályozni, hogy a „szerelmi kalandjairól” is híres színésznőt, Laborfalvi Rózát a forradalmi ifjúság huszonhárom éves vezére feleségül vegye), hogy szabadság és szerelem eseményeit – törekvéseit, teendőit – a márciusi fiatalok nem tudták és nem is akarták különválasztani.

De így voltak ezzel a forradalomnak, majd a szabadságharcnak a márciusi ifjaknál korosabb fő- és mellékszereplői is. Például a harminchét esztendős, kérlelhetetlenül rideg miniszterelnök, Szemere Bertalan, aki, miközben a jobbágykérdést, a nemzetiségek szabad nyelvhasználatának, a zsidók emancipációjának az ügyét rendezte, szenvedélyes szerelmes leveleket írt az ő Dinácskájának…

Valamint a tábori lelkészként szolgáló költő, a harminckét esztendős „vénlegény”, Tompa Mihály, akinek – miként Arany Jánosnak is megvallotta –, korábban „képzelhetetlenül nehezen ment a nősülés”, 1849 májusában azonban az udvarlást és a leánykérést is „forradalmasította”:

Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell” – írta választottjának, Soldos Emília gömöri nemes kisasszonynak, és pár órával e kurta-furcsa leánykérés után, egybe is keltek…

1848 őszén, a kormány lemondása, az országgyűlés feloszlatása, valamint a schwehati vereség után segítőtársukat, bátorítójukat, lelkük jobbik felét szólongatták leveleikben a sorsfordító napokban magukra maradó férfiak.

Damjanich János„a szerencsétlenül végződő ütközetből visszatérvén” – 1848. szeptember 23-án kelt levelében „bátorító szerelmét és ragaszkodását” köszönte meg „legdrágább kincsének…, Isten által ihletett szerelmének”, hitvesének, Csernovits Emíliának.

Batthyány Lajos – miután másodszor is lemondott miniszterelnökségéről, sőt képviselői mandátumát is visszaadta, majd köznemzetőrként csatlakozott a Vas megyei népfelkelőkhöz, 1848. december 9-én írt levelében feleségének, Zichy Antóniának vallotta meg: „Néha úgy érzem, mintha az őrültek házában volnék. Itt árulónak kiáltanak ki, s Bécsben azt gondolják, hogy én öltem meg Latour grófot.”

Seilern Crescenc, Széchenyi István hitvese a döblingi gyógyintézet lakóját kereste meg december 24-én papírra vetett soraival. Az első külön töltött karácsonyt siratta; karácsonyi ajándékként kis Mária képet küldött a családfőnek: „Ő nem hagy el senkit, aki hisz benne, és kitárja áldó kezeit”.

(Hogy a levelet és a képet az „Eumenidák által üldözött” címzett miként fogadta, egyáltalán, tudta-e fogadni, meg nem mondható. Összeomlása előtt az utolsó naplójegyzetét a rettenetes lelkiismeret-furdalástól gyötört Széchenyi István, aki azt tartotta magáról: „nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba… mint én!” – 1848. szeptember 4-én írta. 1859-ben a következőt…)

Kossuth Lajosné 1849. március 29.-i keltezésű levelének „Buda-Pest lelkes női” a címzettjei. Azt kérte tőlük a kormányzó asszonya, tartson mindegyik közülük „csak annyi kórházi készletet elrejtve, mi egyetlenegy vitéznek ápolására szükséges, hogy midőn eljő a véres diadal napja, teljesíthető legyen a hála… mellyel honunk szabadítóinak tartozunk”.

A politikai public relations időtálló iskolapéldája is lehetne ez a sebesült vitézek ápolására alakult nő-egylet elnöke, Kossuthné Meszlényi Terézia által írt levél. Miközben ugyanis azzal kecsegtette Pest lányait, asszonyait, hogy „szeretett hazánk fővárosából is maholnap ki lesznek verve a szabadságtipró zsoldosok”, a Zichy-gyémántok ügyében folytatott vizsgálatok sajtóvisszhangjáról is el tudta terelni a figyelmüket.

(A pákozdi csata után halálra ítélt Zichy Ödön befalazott ingóságait és egyéb értékeit országgyűlési bizottság leltározta, majd – amikor a fővárost ki kellett üríteni –, szállíttatta Szolnokra, s tovább: Debrecenbe. Midőn azonban az Országos Honvédelmi Bizottmány határozata szerint e kincsek egy részét az ország védelmére kívánták fordítani, meghökkenten tapasztalták, hogy „a kezelési hűség meg nem tartatott”.)

Nyáry Krisztián leveleskönyvében nem találni rá utalást, hogy a Budáról Hentzi tábornok parancsára lövetett Pest asszonynépe ismerte-e a Kossuth Lajosné fölhívását.

Az író – műfordító – politikus Kazinczy Gábor felesége, Fáy Emma „szakadatlan ágyúzás közt”, 1849. május 6-án írt sorai „csak” arról tudósították a debreceni országgyűlés tagját, hogy élnek… „ezen borzalmas egypár éj után”…

A „kivételesen tehetséges, lenyűgöző színpadi jelenség”, a tizenhat éves teátrista, Szilágyi Lilla (Kelemen Lászlónak, az első Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság alapítójának a dédunokahúga, az énekes-színész, fordító és operarendező Szilágyi Pál leánya) május 24-én délután négy órakor „édes, kedves férjecskéjének,” az esküvőjük után Debrecenbe rendelt miniszteri fogalmazónak, Bulyovszky Gyulának írt levelében a mából nézvést bizony, meglehetősen meghökkentő élményekről számolt be:

Szegény vagyok, de a világ minden kincséért nem adnám, hogy jelen lehettem Budavár nagyszerű bevételénél. Két órától fogva egész reggelig… hallgattam a folytonos puskaropogást… később elmentem a Duna-partra, láttam, mint hajigálták le a várfokról a horvátokat, de fájdalom, azt is láttam, mint hömpölyögtek le – kik holtan, kik sebesülten – a Nádor-kertnél álló, honáért és becsületéért küzdő harcfiak…

Budán az elrabolt holmikat bagatelért árulták a katonák. Kik délelőtt a Lánchíd párkányán kapaszkodva, életveszély közt mentek Budára, azok olcsón kaptak mindent… Háziurunk 12 pár ezüst evőeszközt, divat szerintit, 30 pengőn vett… Miólta nem látlak, sokat szenvedek”…

Az 1848. március 15-én egymásra találó, majd novemberben egybekelő párnak több levele is olvasható a Levelek, hősök, történetek 1848/49-ből alcímet viselő Corvina–kiadványban. Az 1849. május 6. és 1849. augusztus 16. között postázott, epekedő, csacskán csacsogó, ítélkező és vigasztaló episztolák a „nagy időket” megélő, közemberek hétköznapjait is híven érzékeltetik.

A „rendkívül vonzó jelenség”, a hatásos szónok, a verseivel és elbeszéléseivel is hódító Bulyovszky Gyula, a Pilvax-ban a közvélemény asztalánál 1845 óta szívesen fogadott ifjú, aki március 15-én a „márciusi pontok” végső megfogalmazásánál is ügyesen segédkezett, ügyvédi oklevéllel vértezett, belügyminisztériumi fogalmazóként kénytelen volt feleségét Pesten hátrahagyva, az 1849-es esztendő első napjaiban a kormányt Debrecenbe követni.

Távházasságát vágyakozó levelek sorával igyekezett „életben tartani”. Amikor a hír Debrecenben „kezdett szárnyra kapni, hogy Hentzi Pestet bombáztatja” – mint május 6-án kelt levelében „édes, kedves Feleségének” megvallotta –, magasztosította „a tudat, hogy lelkemnek jobb fele osztakozol abban, nem fegyverrel ugyan, mely férfi kezét illeti, hanem szíved titkos buzgalmával, mi a legtisztább ima Isten előtt”…

Hogy a viharosan változékony hétköznapok sorában a tizenhat éves fiatalasszonynak mit jelentett ez az „osztakozás”, arról 1849. július 25-én „reggeli 5 órakor” a Haynau táborszernagy által megszállt Pestről küldött levelében olvashatunk: „A kolera itt nagyon dühöng… A drágaság borzasztó… Kolerám volt a legnagyobb mértékben, s ha Szigligetinének nincs kész orvossága. Lilládat többé nem látod”…

A világosi fegyverletétel után három nappal Bulyovszky Gyula „a legújabb idők történeteit” tudatta szeretett Lillájával. Beszámolt róla, hogy „Juliska férje, Sándor sehol sem találtatik”. „A Rózsa férje borzasztó desperációk között láttatott az univerzális futamodás második helyén, szólni alig tudott”…

És könyörtelenül ítélkezett az általa is híven szolgált Szemere-kormány fölött: „Bizony-bizony sok bűne is van ennek a kölyök kormánynak, mely csak hogy miniszterkedhessék, generáliskodhassék, ezreket vészbe, szerencsétlenségbe döntött. A híres világhódító kormány megszökött”…

Majd pár héttel később, az „új rend” hivatalos lapjánál, a Magyar Hírlapnál jelentek meg – ahogyan Nyáry Krisztián írja – Bulyovszky Gyula „szigorúan politikamentes” írásai. 1850-ben pedig, az általa is szövegezett „márciusi pontokat” feledve, lefordította a császári himnuszt, a Gotterhaltét magyarra.

(Keserűen ironizáló pályatársam szerint már csak ezért is szobrot érdemelne Bulyovszky Budán, a Kalefon, Széll Kálmánnal átellenben.)

Nyáry Krisztián összeállításának tanúbizonysága szerint 1849 nyarán egyre több kiábrándult üzenetet küldözgettek egymásnak az emberek. Július 11-én Mező-Berényből – ma már bátran elmondható: a végrendelkező lényeglátásával – tudatta Petőfi Sándor a barátjával, Arany Jánossal: „amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok”.

Tizennyolc nappal később, július 29-én Marosvásárhelyről „édes Juliskájának” szép tervekkel kipárnázott levelet küldött.

Az utolsót.

Azt tervezte, hogy családjával Erdélyben fog letelepedni: „Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; a Sepsiszentgyörgyé talán még szebb… Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék”…

Valóban hitt a győzelemben? Vagy feleségét szerette volna Petőfi Sándor megnyugtatni?

A forradalom, majd a szabadságharc által újabb meg újabb szerepkörökkel felruházott asszonyok közül Kossuth Zsuzsanna tevékenysége különösen nagy figyelmet érdemel. (Napjainkban kiváltképpen.)

A háromgyermekes, fiatal özvegyasszonynak ugyanis, akit Kossuth Lajos két nappal az után, hogy kormányzóvá választották, a tábori kórházak főápolójává nevezett ki, az egy éve tartó harcok sebesültjeinek az egészségügyi ellátását kellett megszerveznie, „az elakadt kórházfejlesztésről” gondoskodnia.

1849. június 13.-i levelében azt kérte a bátyjától, hogy küldjön ki „egy orvosi bizottmányt, vizsgálja meg középületeinket, melyek közül választani lehet, és állandósítsatok kórházakat…

Most oly sok a parancsoló… oly igen nagy bajokat és visszaéléseket kellend elhárítani… ma reggel bejő a miniszterelnök maga, és… azt mondja, egy beteget sem szabad felvenni” (a kormányzó rendelete alapján kórházzá alakított Károly-laktanyába), „mert ez nem lesz kórház”.

Az asszonyi avatkozás ellen… sok az ellenszenv, engem tűrnek, mert húgod vagyok”…

Kossuth Zsuzsannának a kormányzó felhatalmazása ellenére sem volt egyszerű – nőként! – ellátnia feladatát. Ezeregy akadály ellenére, súlyos betegen – miként az Nyáry Krisztián könyvében is olvasható – „több tucat kórházat hozott létre Pest visszafoglalása után”, amelyekben „rendkívül korszerűnek számító elvek szerint dolgoztak…

…a fertőző betegeket és a sebesülteket elkülönítették, gondjuk volt a szenvedők lelki gondozására, bevezették az altatásban történő műtéteket”…

Kossuth Zsuzsanna a vereség után is bámulatra méltóan viselkedett. Nem követte bátyját az emigrációba, noha a főápolói munkásságát megítélő bíróság is ezt tanácsolta neki. Bátyja helyett marad – mondta – „legyen egy Kossuth Magyarországon”.

(Kossuth Lajos gyermekeit is, beteg feleségét is hátrahagyva menekült el az országból 1849. augusztus 11-én, hogy a szabadságharc újrakezdésének a feltételeit külföldi segítséggel megszervezhesse. Az 1850-es években fellobbantott, reménytelen összeesküvések egyikének lett az áldozata Kossuth Zsuzsanna is…)

Akik itthon maradtak és bujdosóként, vagy rabként várták, miként ítélkeznek róluk a győztesek, szeretteiket próbálták felkészíteni a kegyetlen időkre.

Vörösmarty Mihály 1849 novemberében a nála huszonhat évvel fiatalabb hitvesének, Csajághy Laurának írt levelében dermesztő éleslátással: „A férfias, erejében biztos győzőnek nagylelkűségét hiába fogod nálok keresni. Ők most véletlen szerencséjükben, egyedül szeszélyeiktől vezéreltetnek, s szeszélyeiktől embertársaik élete, becsülete, szabadsága függ”.

Damjanich János október 5-én a család barátjának, Vásárhelyi Jánosnénak írt levelében azzal a kéréssel fordult a „kedves nagyságos asszonyhoz”, hogy minden lehető módon gondját viselje hitvesének. „Nem lehet, nem szabad Emíliát egyedül tudnom”…

Feleségének egy imádságot hagyott hátra:

Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelmektől! Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”

Nyáry Krisztián: Fölébredett a föld – Levelek, hősök, történetek 1848/49-ből
Corvina Kiadó Kft. Budapest, 2017. Ára: 4500 Ft

2020. március 8.

vissza >>