Oscar rólunk is mesél

Ha az utolsó fordulóban a magyar produkciók (Mundruczó Kornél Fehér istene, Bucsi Réka animációs gondolattársításai) ki is pottyantak az Oscar díjra jelölt filmek köréből, február 22-én a Los Angeles-i díjátadón mi, magyarok mégis ott leszünk. A Grand Budapest Hotel című játékfilm ugyanis, amely kilenc aranyszoborra is esélyes – és, amelyet február 18-án 21.00 órai kezdettel tűz műsorára a magyarországi HBO –, a mi rettenetesen zűrös és szeretni valóan mulatságos kelet-közép-európai történeteinket idézi meg.

A legjobb film, a legjobb rendező, forgatókönyvíró, operatőri munka, eredeti filmzene, látványtervezés, smink, jelmez és vágás kategóriában is Oscar díjra esélyes produkció a kívülálló éleslátásával ábrázolja a XX. századot

Wes Anderson legújabb rendezése, amely csak egy káprázatos szálloda nevével hivatkozik Budapestre, a magyarokat elég közelről ismerő, a Nyugat című folyóiratot elindító, szervező-szerkesztő és minden módon menedzselő Veigelsberg családdal közeli rokonságban levő Stefan Zweig írásainak az ihletésére készült, ha egyetlen szóval sem hivatkoznak rá, A Grand Budapest Hotelben akkor is jelen van az 1900-as évek magyar fővárosának érzelmi összevisszasága, lakóinak agyafúrt rezignáltsága, de még a Pester Lloyd szellemisége is. A pesti újságé, melynek az osztrák költő, író, műfordító – ma így mondanánk: – a külső munkatársa volt. Anderson nagyon jól érzi s érti azt a sikkesen törekvő, emberségesen fondorlatos világot, amelyben a tisztesség kézen fogva járt a hétköznapi erkölcstelenséggel, a nagylelkűség az alkalmi hitványsággal. Így aztán, a megfelelő munkatársak kiválasztásával olyan fesztelenül, és mégis halálpontosan tudta filmjében rekonstruálni a mi valóságos Budapestünket, hogy még annak is ismerősnek tűnik, aki soha nem is hallott, vagy olvasott róla, milyen volt mifelénk az élet száz évvel ezelőtt; mit dúlt fel az első világháború, melynek romjain legfeljebb illúziókat lehetett építeni, nem pedig igazságos békét, szellemileg egységes Európát…

A Grand Budapest Hotelről azt szokás mondani, a 2014-es esztendő legjobb filmvígjátéka. (E műfaj legkiválóbbjaként díjazták a 2015-ös Golden Globe-on is.) És csakugyan, a rendezés ötletorgiája s a főszereplő Ralph Fiennes játéka láttán, izomszakadtáig kacaghat a néző, hogy a Vége felirat után riadtan nyugtázhassa, a Wes Anderson által, brit, német és amerikai koprodukciós partnerekkel összehozott száz percénél sokkal, de sokkal silányabb világ várja odakint. Ez, persze, nem a produkció hibája, hanem a koré, amely nem csak a Grand Budapest Hotel által szimbolizált intézményeket hagyta tönkremenni, de a homo ethicust is. Az erkölcsi lényt, aki, úgy tűnik, mára már azt is feledte, hogy a polgári viselkedés szabályait, a közösségi kapcsolatok normarendszerét – legalább alapfokon – illik betartania.

Megkínzott, kereskedelmi szempontok szerint „átprogramozott” háziállatok lázadnak fel a főváros lakossága ellen Mundruczó Kornél Fehér isten című filmjében; kutya s ember konfliktusát egy tizenéves kislány halált megvető bátorsággal próbálja rendezni

Anderson új filmjének szeretni való hősei, a fogalommá lett szálló alkalmazottai és vendégei nem makulátlan jellemek. Időnként lopnak, alkalmanként hazudnak, de „alapfokon” mindnyájan tudják, mit kíván tőlük a szakmai tisztesség, a barátság, a másik ember, általánosságban: a környezetük iránti felelősség. Ezért követhetjük határtalan derűvel a botladozásaikat, ezért kezelhetjük rokonszenvünkre érdemes, pozitív jellemként legtöbbjüket – a drámaelmélet klasszikus szabályai szerint. Az idei, Oscar-gyanús filmekre egyébként is jellemző, hogy a pöttyös jellemű zseniket népszerűsítik inkább, és nem a nyilvánvalóan tiszta karaktereket. Ha jól látom, mostanában az egyetlen cáfolhatatlanul hibátlan hőst Mundruczó Kornél állította a mozgóképek szerelmesei elé. (Remélem, nem emiatt zárták ki az Oscar díjra érdemes idegen nyelvű filmek köréből.) Többek szerint a Psotta Zsófia által megrendítően megjelenített gyermeklány egyenes gondolkodása, foltmentes érzelmi világa, korrekt értékrendje is azzal magyarázható, hogy még a felnőttkoron innen, gyanútlan felnövekvőként éli filmbéli életét. Mások viszont azt remélik (köztük e sorok írója is), hogy annak a szép lelkületnek, amit ez a filmalak képvisel, veleszületett tulajdonsága a tisztaság. Akár így, akár úgy, a film, amelynek ez a kristálytiszta kisleány a központi figurája lett, a Fehér isten többet érdemel annál, mint hogy e dilemmánál leragadjunk. Mundruczó Kornél műve ugyanis olyan mérföldkő a magyar film történetében, mint amilyen fél évszázaddal ezelőtt a Szegénylegények lehetett. Arról beszél, amiről a leghatásosabb művészeti ágban eddig nemigen beszélt senki sem, és úgy beszél, hogy mondandója lehetőleg mindenkihez eljuthasson. A teremtett világ rendjét ostobán felrúgó, durván meg is gyalázó emberről mondja el, mutatja be lesújtó véleményét, miközben mindnyájunkat, vétkeseket és vétleneket egyaránt figyelmeztet: a magát a teremtés urának és legfőbb haszonélvezőjének képzelő embert kiszámíthatatlanul és kezelhetetlenül tragikus események ébreszthetik rá önhittségére, hiábavalóságára.

Hatásos és fontos film a Fehér isten, büszkék lehetünk rá, hogy honfitársaink készítették. (Csak a négylábú főhős, a filmben Hagen néven szereplő, valójában csak a Luke megszólításra hallgató kutya jött messziről, meg a trénere, Teresa Miller, aki korábban a Kutyám, Jerry Lee „eredetijét” idomította.) A befejezése pedig olyan lélekemelő s megnyugtató, hogy talán még vad politikai csatározások résztvevőit is kezelhetnék általa. Ha ugyan még kezelhetők…

2015. február 15.

vissza >>