A régi időknek sosincs vége…

Közép-Kelet-Európa legutóbbi nagy fordulata közben – 1989-1990-ben –, az akár monarciás rokonunknak is tekinthető Vladislav Vancura írása alapján forgatta Jiri Menzel azt a filmjét (címe: Vége a régi időknek), amely március 19-én, csütörtökön 21.50-től tekinthető meg az M5 műsorán. A szülőföldjén ezeregy tiltással hátráltatott Menzel mindig is tudta, leleményesen összeállított mozgóképsoraival mire kell nézői figyelmét felhívnia. A nyolcvanas és kilencvenes évtized fordulóján, miközben körülötte minden fölépítmény recsegett, ropogott, az 1920-as éveket idézte meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia düledékein tétovázó független köztársaság akarnokait, akik közül nem is egyet ma is személyes ismerősként üdvözölhetnénk.

E csehszlovák vígjátéknak olyan színészek a főszereplői, akiket a magyar nézők is jól ismernek: a termetes Marian Labuda, a Blazej doktorként szívünkbe zárt (vagy onnan kiátkozott) Josef Abrhám, a nagyhangú Pepin sógorként megkedvelt Jaromij Hanzlik…

Az 1944-ben a Gestapo által Prágában elfogott, majd halálra ítélt Vladislav Vancura történetének olyan díszes parkkal, nagy erdőséggel övezett kastély a színtere, amelynek főrangú birtokosát messzire röpítették az első világháborút követő társadalmi, politikai viharok.

A gazda nélkül maradt uradalmat az új rend (vagy inkább rendetlenség?) szálláscsinálói közül többen is kiszemelték maguknak. Pártelnökök, fontos helyeken forgolódó ügyvédek, helyhatósági elöljárók akarták sajátjukként birtokolni…

Hogy, hogy nem, aztán mégis egy dúsgazdag senkiházi, a Jiri Menzel mozijában Marian Labuda közreműködésével megjelenő Stoklasa lett a dominium jószágigazgatója.

Egy voltaképpen jó szándékú ember, aki az égvilágon semmihez sem ért, viszont készségesen fedezi a birtok kiadásait.

Mi több: a régi világ szerfölött népszerű mulatságait is kész életre kelteni, hogy szűkebb és tágabb környezetének jóindulatát kiérdemelje.

A lázasan szervezett és pazar vendégeskedéssel kísért vadászat azonban csúf kudarcba fúl. A jószágigazgatót szűkebb környezete – a régebbi szolganép maradéka: a komornyik, az istállómester, a fővadász… – egy emberként kineveti.

A „tágabb környezet” pedig, a környék előkelősége távolmaradásával tüntet a hagyományaikat jól, rosszul majmoló újgazdag ellen…

Ám ekkor – Menzel 1989-es mozija voltaképpen ezzel a jelenettel válik időtlenül fontos mondanivalók közvetítőjévé – Josef Abrhám „képében” különös alak jelenik meg a pöffeszkedők asztalánál…

És figyelemreméltó dolgokról kezd el beszélni.

Stílusa régi idők szófűzőit is idézi, mondandója korának faragatlanjait is szíven találja.

Senki sem tudja, ki lehet. Herceg? Hamiskártyás? Útonálló?

Jelentős események hírvivője? Tekintélyes emberek küldötte?

Kijelentéseit a különös kompánia mindenegyes tagja érdeklődéssel fogadja.

A gyermekek bizalommal is. Az asszonyok odaadással.

A férfiak azonban, akár ifjak, akár vének, akár igazak, akár hamiskodók, leginkább azt vizslatják, miként lehetne e furcsa szerzetet a saját kacifántos ügyleteik szolgálatába állítani.

A magát többnyire Alexejnek nevező jövevény csak a befejezhetetlenül befejezetlen történet vége felé kezdi el önként vállalt küldetését magyarázni:

Tetszetős sületlenségeket” fecseghetett azoknak az „ostoba fajankóknak, akik a régi idők szenvedélyeit majmolják” – mormolja önmagáról önmagának.

A néző persze, – ha a sok kacagtató jelenet tán el is fárasztotta – jól tudja, hogy Menzel meg az ő josefabrhámos Alexeje ennél sokkal többre képes.

Többek között arra is, hogy mindenkori közönségüket meggyőzzék: a régi időknek sosincs vége.

(Nevezzék bár monarchiának, diktatúrának, kommunizmusnak, szocializmusnak, ismérveik, meg a velük együtt járó közéleti gyakorlat, félelem, szókészlet, erkölcsi rend és jogértelmezési szabadosság akkor is tovább él, ha az utódok – teszem azt –, már azt sem tudják, hogy sok helyen a pártállami diktatúrát népköztársaságként becézték.

Hogy eredetileg azt a társadalmi-gazdasági szerveződést illett szocializmusnak titulálni, amelyben a magántulajdon és a jövedelemelosztás társadalmi ellenőrzés alatt állt…

Hogy az a kormányzati forma, melyben egy személy vagy egy csoport – hatékony alkotmányos korlátok nélkül – abszolút hatalmat gyakorol: diktatúra…)

Zárójeles magánkitérőm után a március 19-én 21.50-től az M5 műsorán megtekinthető, Vége a régi időknek című csehszlovák vígjáték méltatásához visszatérve:

Jiri Menzelnek és csapatának (Jirí Blazeknek, a forgatókönyvírójának, operatőrének, Jaromír Softnak, a film zenéjét összeállító Jirí Sustnak) ereje is, tehetsége is volt hozzá, hogy a régi időkből feltétlenül megőrzendő jelenségeket is a nézők elé sorakoztassák, s ahhoz is, hogy a felejtésre méltó csúfságaikat nevetségessé tegyék.

Más kérdés, hogy a nézők tudatában sokkal tartósabban fészkelik el magukat azok a jelenetek, amelyek a meg- és elvetendő múltat hozzák képbe, mint azok, amelyek a követésre érdemeseket mutatják.

A fatolvajláson ért főhivatalnok eltángálása – mi tagadás – maradandóbb élmény számomra is, mint az, amelyik a kisgyermekek oktatását lelkiismerete parancsára határtalan derűvel magára vállaló idegent mutatja.

Vajh’ az ilyesfajta „elhajlás” is véget nem érő múltunk rút következménye?

2020. március 17.

vissza >>