Igaz történet

Utódainknak nem csak a megtett útról kell számot adni, hanem a kezdetekről is. A kiindulópontról, amely voltaképpen mindent kijelöl; emberségünk lényegét is meghatározza. Akár 75 évvel előre… A hivatalos okmányokkal és régi levelezőlapokkal igazolható történetet, szüleim viszontagságos ifjúságát, apátlanul megélt első éveim maradandó emlékeit vagy ötven éve szerettem volna megírni. Amikor a gyermekeimet vártam, amikor szeretteimet gyászoltam, amikor a kilátástalannak vélt holnapot vizslattam… A fölém tornyosuló hétköznapi teendők azonban, elhatározásomtól mindig messzire sodortak. Most azonban, a vészt hozó COVID–19-cel farkasszemet nézve, pótolhatom végre félévszázados mulasztásomat. És – tán – riadt polgártársaimat is bátoríthatom e szomorúan szép, és voltaképpen derűlátó történet által…

Az első kartocskát 1946. február 7.-i dátummal postázta édesanyám Pápáról Rusztavába, a 3-as számú lágerba. Az utolsót 1948. március 20-án: CCCP. Láger No.7181. Édesapám 1948. július 13-án mindegyiket hazahozta. Hogy hány kilométert tettek meg ezek a foszladozó kartonlapocskák? Amennyit a címzettjük, oda – vissza

Lőcsei Imre (1920-1996) igaz történetét nyolc levelezőlap, egy a székesfehérvári fogolytáborban 1945. április 14-én készült ceruzarajzos arckép, valamint pár hivatalos irat igazolja a családi elbeszélések és a sorstársak visszaemlékezései mellett. Keservesen nagy utazásáról – Pápától Farkasfán, Ságodon, Veszprémen, Székesfehérváron, Budapesten, Debrecenen, Nagyváradon, Kolozsváron, Brassón, Kijeven, Harkovon, Bakun át Rusztaváig – ő maga nem sokat beszélt.

Jó ideig nem is igen beszélhetett. Idehaza ugyanis azt is „büntetett előéletű személynek” tekintették, aki „a hazánkat felszabadító szovjetek hadifoglya” volt. Amikor pedig, rusztavai élményeiről végre szabadon mesélhetett volna – 1990 után – gyógyíthatatlan beteg volt. Olykor már szeretteit sem ismerte meg. Sorsának útvesztői közt miként is igazodhatott volna el…

Ha feltartóztathatatlanul – és kötelező érvénnyel – faggatták, minden időben és minden fórumon azt hajtogatta, soha, senkinek nem tudja megbocsátani, hogy várandós feleségét magára kellett hagynia, hogy elsőszülöttjét három évesen láthatta először.

Unokái unszolására olykor rusztavai három esztendejének derűs történeteit idézte. Oroszul tanítgatta a fiukat szitkozódni. (Vagy „csak” románul?)

Arról messzi földről érkező látogatójától értesültünk, hogy „Imri” tábori segédápolóként, milyen népszerű volt a Rusztavában raboskodó férfiak nemzetközi seregében.

Felmenőim Pápán megélt háborús történeteit pontosabban ismerem. Édesanyám is, legifjabb nagybátyám is gyakran mesélt róla, miként élték meg a tavaszi repülőtámadásokat. (A nyolcvanegy romba dőlt pápai ház egyike apai nagyanyám otthona volt.) Meg a 3. Ukrán Front gárdalövész alakulatainak és harckocsizó egységeinek a bevonulását a véráldozat nélkül elfoglalt városba.

A „felszabadítók”, hogy, hogy nem, azt az épületet nézték ki maguknak, ott akarták parancsnokságukat felállítani, amelyikben a szüleim is laktak. Március 26. reggelén már csak huszonhárom esztendős édesanyám, nála két évvel fiatalabb húga „védelmében”. A fiatalembernek, akinek nyolc hónappal korábban Isten színe előtt azzal a feltétellel fogadott örök hűséget, hogy egyetlen napra sem, még a háborús eszelő hívó szavára sem hagyja magára, március 23-án este katonai felettesei parancsára, vadonatúj kerékpáron, Graz felé kellett indulnia. Másik négy biciklistával együtt ők voltak a„szálláscsinálói” annak a nyolc lovas kocsira fölpakolt rakománynak, amellyel a pápai katonai laktanya irodai bútorait – parancsszóra – Nyugatra kellett (volna) menekíteni.

Apám katonatársa, Szabó Lajos szakaszvezető, kivel a pápai laktanyában irodai szolgálatra rendelték, még a ’40-es évtized végnapjaiban megírta az 1945. március 23-án este hét órakor Pápán megkezdett és június 4-én, a grúziai Rusztavában (mostanság hivatalosan: Rusztaviban) befejezett nagy utazás eseményeit. Vagy ötven évvel később a sokáig rejtegetett kézirat hiányos másolatát Szabó Lajos a Magyar Nemzet szerkesztőségi címére s a nevemre postázta. Küldeményéhez csatolt kísérőlevelében arra bíztatott, visszaemlékezéseiből belátásom szerint idézzek.

Azt első felütésre fölfedeztem, hogy az emlékirat szerzője gyakorta hivatkozik az édesapámra, Lőcsei Imrére, aki, bármerre vitte is a végzete, mindig a Pápa felé vezető utat kereste.

A gyöngybetűkkel megörökített – és a szerző által rajzolt térképpel kiegészített –visszaemlékezésből tudható, hogy a Pápáról elindított biciklis-lovaskocsis alakulat Farkasfáig jutott. Amikor az őrségi kis falu határában szovjet csapatokkal találkoztak, teljes felszerelésük odalett. A kerékpárok, a kocsik, a lovak, az irodai bútorok…

A rakomány kísérőit egy pajtába zárták, ahonnan április 1-jén, húsvét hajnalán a leleményes pápaiak – őrzőik mély alkoholos álmát kihasználva – megszöktek. Négyen közülük – Lőcsei Imre, Varga István, Harkai Lajos és Szabó Lajos – Pápa felé indultak. Győrvárnál azonban ismét a „felszabadítók” fogságába estek, akik aztán a Zalaegerszeg közelében lévő Ságodra vitték az övéikhez igyekvő magyarokat.

Akkorra ott már „szép számmal jöttek össze a pápaiak”. Szecsődy Jenő százados parancsnoksága alatt azon nyomban meg is alakult a 16. sz. Pápai század. (Szabó Lajos emlékiratához a „század” névsorát is mellékelte: 61+ 8 név, köztük gyermekéveim számos ismerőse: Csajtay Elemér, Csepi László, Mógor Sándor… Édesapám – 29-es sorszámmal…)

Április 4-én (talán még emlékszünk rá egynéhányan, hosszú időn át ezt a napot kellett a felszabadulás ünnepnapjának tekinteni) több mint ezer embert indítottak útnak a „felszabadítók” Ságodról Veszprém és Székesfehérvár irányába. Hamis ígéretekkel hitegették őket: akinek köpenye is, pokróca is van, Kistarcsán sorozásra jelentkezhet. Aki nem válik be a tarcsai toborzáson, nyomban hazamehet.

A vasútállomáson marhavagonokból összekapcsolt, hosszú szerelvény várta őket. Fapriccsekkel, benzines hordókból összekontárkodott kondérokkal… Ha csak Kistarcsáig vinnének bennünket, tanakodtak a pápaiak, ezekre aligha volna szükség…

Aztán Erdélyen, Románián is átzakatoltak.

Flekktífusszal – kiütéses tífusszal – fertőzött rabtársaikat elkülönítették az egészségesektől.

Május 9-én harangszóra ébredtek: vége a háborúnak – a békét köszöntötték a harangok. A vesztegzár alatt tartott magyarok mind azt remélték, ha gyógyultnak nyilvánítják őket, mehetnek hazafelé.

Május 18-án cigányzenével kísérték őket a vasútállomásra. Megint vagonlakók lettek: géppisztolyos, vörös csillagos katonák kíséretében indultak el Kelet felé.

Kijevben „jó hír” fogadta őket: nem Szibériába viszik őket, hanem Grúziába. „Csak” a negyven fokos hőséget kell elviselniük. Meg a maláriát…

A rusztavai fogolytáborba június 4-én érkeztek meg a három hónappal korábban Pápáról elparancsolt férfiak. A „pápai század” a szovjet barakkban is együtt maradt.

(A Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság hadifogolytáborairól szinte semmit nem tudtak, nem is igen beszéltek Nyugat– és Közép–Európa sorsukkal többé-kevésbé szabadon rendelkező polgárai. Még az a jeles filmrendező is hitetlenkedve nézett rám, amikor édesapám sanyarú grúziai éveiről beszéltem, aki 1990 után megrendítő dokumentumfilmekkel emlékezett – emlékeztetett – a szovjet lágereket tragikus közelségből kiismerő magyar hadifoglyokra.

John Steinbeck pár éve magyarul is megjelent Orosz naplója, melyben az amerikai regényírónak 1947 nyarán Robert Capaval közösen megtett grúziai utazásáról olvashatunk, eladomázza, –bagatellizálja a Sztálin szülőföldjén általuk is megismerhető és – emelt szinten – meg is élhető hétköznapi életet. A lágerek messzi földről odahurcolt lakóiét is, nem „csak” az őshonosokét.

Az interneten pedig, még most is egyetlenegy, angol nyelvű utalást találtam a Kura folyó mentén elterülő Rusztaviban dolgoztatott férfiak sokadalmáról: „Sztálin gyorsított iparosítási tervének fontos része volt Rusztavi fejlesztése. A vas–, acél– és vegyipari üzemek, a vasútvonal, a vasútállomás, és a város építésére is a második világháborúban elfogott német haderőket hívták be”… Csehekről, szlovákokról, magyarokról árva szót sem olvashatok. Igaz, őket nem „hívták”, csak hurcolták. Embertelen körülmények között…)

Az első malária elleni védőoltást június 21-én kapták a Közép-Európából sok ezer kilométerre (légvonalban – szerény számításaim szerint – 2025 kilométerre) internált férfiak.

Három nappal később, június 24-én magyar-csehszlovák futballmérkőzést tartottak, amit a magyarok 5:0-ra nyertek meg. No, persze, mert a pápai Herman Feri is ott volt a pályán! – olvasni Szabó Lajos A rossz emlékű hadifogság és hazatérés című emlékiratában.

A szovjet megszállók által kilakoltatott édesanyámnak, miként hajléktalanná vált nagyanyámnak, ferences rendi szerzetesek – a török idők óta a bujdosó magyarok által barátoknak titulált – és szó szerint is annak tartott – római katolikus papok – nyújtottak menedéket.

Rendházukban, a konyha közelében vackolta el magát, egészen addig, amíg várva várt gyermeke megmásíthatatlan szándékát, hogy tudniillik világra szeretne jönni, nem jelezte. E hírre a jó barátok közt éktelen riadalom támadt. Ki hallott már ilyet: kolostorban gyermeket szülni? – lamentáltak, és vajúdó anyámat a rendházukkal szemben levő házba vitették. A városszerte szép, nagy családként számon tartott Szólásék otthonába.

(Az Esterházyak által százhetvenvalahány évvel azelőtt építtetett és irgalmas rendi szerzetesek által működtetett városi kórházat a pusztító tífuszjárvány miatt 1945 viszontagságos heteiben hatóságilag zárolták.)

A jóságos Szólások világra jöttömnél buzgón segédkeztek. Bábát kerítettek, vizet melegítettek… Azt csak másnap, vagy harmadnap árulták el, hogy a szomszéd szobában hagymázos hozzátartozójukat ápolják.

Gyermekágyas anyám e rémisztő hír hallatán – mást, mit is tehetett volna – piros kiskabátját magára kapva, szélsebesen a katonai városparancsnok által a polgármesteri teendők ellátására felkért Sulyok Dezső hivatalába sietett.

Félúton kis katonai terepjáró fékezett mellette. A gépkocsiból kiszálló, egyenruhás nő erélyes hangon feltett és magyarul megfogalmazott, „múlhatatlanul fontos” kérdéssel állította meg:

–Hol vette ezt a piros kiskabátot?
–Én varrtam magamnak! – válaszolta édesanyám.
–Nekem is tudna ilyet varrni?
–Ha keres hozzá anyagot…

Az „üzlet” – mesélte később, többször is az édesanyám – könnyen, gyorsan megköttetett; a Sulyok Dezső által rendelkezésünkre bocsátott szükséglakásban, az Árok utca 11. szám alatt (ahogyan édesanyám az 1947. március 16-án írt levelezőlapon édesapámnak pontosabban megjelölte: „a Szalai sörös házában”) elkészült a sorsfordító piros kiskabát mása.

Sok minden más is. Az 1945. július hetedikei (vagy nyolcadikai?) véletlenszerű találkozás – ahogyan mostanában mondanánk – sínre tette az életünket.

Anyám kicsi „varrodájában”, a komfort nélküli szükséglakás két szobácskájának egyikében, a téli hónapokban nemesgörzsönyi gazdák lányai tanoncokként serénykedtek anyám mellett. Szüleik – leckepénz helyett – zsírral, hússal, tejjel fizettek.

Ezenközben a – talán – a szovjet katonai városparancsnokság kiváltságosai közé tartozó, egyenruhás asszony, a Magyar Vöröskereszttel „karöltve”, édesapám felkutatásában segédkezett.

(Még 1946 októberében se tudta bizonyosan senki sem, hogy apám életben van. Édesanyja, kinek két idősebbik fia esett el a Don-kanyarnál, három szülöttét siratta. A hadigondozó bizottság anyámat hadiözvegynek, engem félárvának nyilvánított. Az özvegy havi járadékát – járadéksegélyét – 22.50 forintban, a félárva gyermekét 13 forintban állapította meg. Apám hazatértéig, 1948. július 13-ig ezt a segélyt hat alkalommal utalták át nekünk. 1947. június 30.-tól „igazoltan szüneteltették”.)

1946. februárjában már azt is tudni vélte ez a – hogy, hogy nem a névtelenség homályában mindvégig megmaradó – „piros kiskabátos” asszony, hogy apám a 3-as számú rusztavai láger hadifoglya. A Magyar Kommunista Párt Központi Hadifogoly Irodája (Budapest VI. Dessewffy u. 24.) által kiadott levelezőlapot jól olvasható cirill betűivel ő maga címezte meg. Gondot csak apám vezetéknevének az átírása okozhatott neki, ezért lett a legelső küldeményen Lőcseiből Lzcsei.

(A többi cirill betűs küldemény Ljocsei vagy Ljocsej Imrének postázta anyám híradásait.)

A legelső piszmo, amely a címzett ceruzás feljegyzése szerint nyolc hónapig „utazott”, 1946. október 19-én tudatta apámmal, hogy 1945. július 6-án kislánya született.

A második levelezőlapot – talán a moszkvai „kitérőnek” köszönhetően? – három hónap múltán kapta meg az édesapám. Latin betűs címzésével először a Vöröskereszt moszkvai, 181/6-os postafiókjában landolt, onnan továbbították Rusztavába.

A harmadikat – 1947 nyarán odavetett lapszéli jegyzete szerint – csak akkor olvashatta az édesapám, amikor a rab(?)kórházból kikerült.

A trópusi, szubtrópusi vidékeken népbetegségnek számító váltóláz (malária) az első rusztavai napokban kapott védőoltások ellenére sem kímélte apámat. De hazakísérte, élete delelőjén túl is rettenetes lázrohamokkal gyötörte.

Viszont a hazajövetelét – legalábbis a közvélekedés szerint – a tudományos körökben paludismusként emlegetett fertőző betegségnek köszönhette. A nemzetközi egyezmények értelmében a hadviselő felek közt lebonyolított, hadifogolycserés akciók során ugyanis, csak olyan hadifogoly-szállítmányokat szabadott összeállítani, amelyekben érdemleges munkára nem fogható, legyengült, beteg embereket utaztattak. A rusztavai lágerlakók közül is csak azok lehettek a Magyarországra induló szállítmány tagjai, kikről feltételezni lehetett: megannyi nyavalyájuk, betegségük ellenére is életben maradnak, míg a magyar országhatárig eljutnak.

Apám szomorú statisztikája szerint – nem is egyszer hallottam tőle – azon a szerelvényen, amelyik őt is hazahozta, a Végzet ötven-ötven százalékos eséllyel dolgozott.

Édesanyám – úgy tűnik – a Magyar Vöröskereszt vörös keresztekkel ékített levelezőlapjain az édesapámat leginkább nyomasztó aggályokra válaszolt. 1947. májusában: „Gabicánknak mindene megvan… fehér cipő, barna, zoknik”…

(Alighanem a közelünkben lakó Schlosszer-házaspár segédkezett anyámnak a méretes kis cipők megvételénél, aminthogy az általános szűkölködés későbbi éveiben több más, valóban fontos holmi beszerzésénél is. Az első iskolatáskámat és az első felejthetetlenül meleg télikabátomat is Schlosszerék kerítették. Hogy honnan, miként és mennyiért, máig nem tudom.)

December elsején – karácsonyi ajándék gyanánt – varrógéppel tűzte Karczagiék műtermében készült fényképemet a Szovjetunióba küldendő levelezőlapra az édesanyám. A derűs portré mellé kétségbeejtő hír került: „Gabica sarlahban van. Így lezárták a lakást, persze, kórházba hogy engedném a drágámat! A varrólányokat haza kellett küldeni, megállt a műhely Karácsony előtt négy héttel”.

A cseppfertőzéssel terjedő skarlátot (más néven: a vörhenyt) az antibiotikumok előtti időkben igen veszedelmes betegségnek tartották. Anyám ugyancsak indokolt kétségbeesését a nincstelenségtől való félelem is tetézte; a lezárt lakás, a működésképtelenné váló „műhely” egyetlen megélhetési forrásától is elütötte.

Aztán – a Pápa és Rusztava közt ide-oda utazó levelezőlapok tanúsága szerint – karácsonyra mégis minden jóra fordult. Fölépülésemet a városban megtelepedő, ifjú gyermekgyógyász szakorvos, a felejthetetlenül kedves Dr. Sziklai Pál vigyázta, segítette. Orvosi tiszteletdíjat véletlenül sem kérve, el sem fogadva. Rendíthetetlen alaptétele volt, hogy a hadiárvákat, hadifoglyok gyermekeit térítésmentesen kell kezelnie.

Napi gondjainkat a család apraja, nagyja vállalta magára. Betty néném az ablakon átadott étkekkel élelmezett bennünket, gimnazista nagybácsikáim a tüzelőt készítették oda a bejárati ajtóhoz. Volt, aki mosott, vasalt ránk, és volt, aki a karácsonyi előkészületekkel foglalatoskodott. Így aztán december 24-én már gyógyultan fogadhattam az angyalokat. „Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!” – anyám karácsonyi beszámolója szerint azon az estén más nem jött az ajkamra.

Esztendő múltán, 1948. január 25-én „az itthoni helyzetről” írt édesapámnak az édesanyám. Az MKP tulajdonába kerülő nyomdáról, a rettenetesen kicsi fizetésekről…

Arra a kérdésre, hogy mit beszélnek itthon, mikor hozzák haza a hadifoglyokat, fájdalmasan őszinte választ postázott az édesanyám: „Sajnos azt kell írnom, semmit. Kinek szívügye a hadifogoly ügy? Mi, akiknek hiányoztok, kesergünk csendben. A szavazások előtt sok volt az ígéret. Hatalmas plakátokon hirdették: Fiad, férjed hazahozza az MKP, szavazz az 1. listára! Most csend, csak mi várunk… egyre türelmetlenebbül, három éve. És még meddig?”

Fél év múltán édesapám mégis hazatérhetett.

Amikor a hosszú utazás minden porát, maradékát lemosta magáról, és hófehér ingben bejött a szobába, ahol aludtam, álmos szemem rebbenését látva, azt kérdezte tőlem:

– Gabikám, tudod, hogy ki vagyok?
– Hát, persze, hogy tudom! – feleltem erre. – Te vagy az én apukám!

És minden mást feledtem.

2020. április 4.

vissza >>