Máig időszerű, régi beszélgetések Kós Károlyról

A 2008-as esztendőben Kós Károly százhuszonötödik születésnapján – amely egyúttal a legelső (s tán máig egyetlen) szeretni valóan korszerű magyar kolóniának, a Wekerle-telepnek a centenáriuma volt, arról faggattam jeles pályatársait, mi az, amit az építész, író, grafikus örökségéből feltétlenül érdemes volna átvenni, továbbvinni. Csete György (1937-2016), Gerle János (1947-2012), Kerényi József (1939-2016) és az Ausztráliából (Kós Károly hatására?) Magyarországra áttelepedő Anthony Gall (1967) külön-külön, különböző megfogalmazásban, más-más művekre és tényekre hivatkozva, s mégis egybehangzóan azt állította: az életpéldáját. Ahogyan közösségét – a legválságosabb időkben is – hűségesen szolgálta. Ők négyen, ha 2020 csendes húsvétján kérdezhetném őket, bizonyára most sem mondanának mást. De mások sem, több millióan…

Az a lakás, ahol Kós Károly a gyermekéveit töltötte, „visszaköszön” a sztánai Varjúvárban

A Wekerle-telepet szebeni és kolozsvári emlékképek alapján, odahaza, a Varjúvárban tervezte Kós Károly

A Székely Nemzeti Múzeum kaputornyának a bejáratához maga tervezte a kilincset…

…a zebegényi templomban a szentély üvegablakait…

Az ötvenedik születésnapján, meg a nyolcvanötödiken költők köszöntötték. Bartalis János a szikladerekú Kós Károlyt ünnepelte, Kányádi Sándor a megtartó példát. A centenáriumán ellenben, 1983-ban még a nevét is kitörölték a magyar építészet- és irodalomtörténetből.

A százhuszonöt esztendeje világra jött mesterre azonban, aki több műfajban is jelentős örökséget hagyott ránk, úgy tűnik, végre méltóképpen emlékezik a világ.

Magyarországról egyre többen zarándokolnak el a sírjához, a Házsongárdi temetőbe. Hófehér emlékoszlopára nemzeti színű szalagot kötnek, a földhalomra, amely alatt Kós Károly nyugszik, mezei virágokból kötött csokrot helyeznek. Aztán elindulnak a Farkas utca felé, Isten házához, amelynek az építését Mátyás király parancsolta meg. Az utolsó nagy nemzeti uralkodó által megálmodott templomban az utolsó erdélyi fejedelemnek, Apafi Mihálynak a síremléke is Kós Károly tervei alapján készült. Akár a sajátja, a több mint ötszáz éves Házsongárdi temetőben.

Mondják, Apafi Mihály végtisztessége után Kós Károly búcsúztatása volt az utolsó fejedelmi temetés a félezer éves templomfalak között. A gyászszertartáson, a magyarság néma tüntetésén részt vettek Kós Károly anyaországbéli tisztelői is. Elsőként őket faggattam a III. évezredben is követésre méltó Kós Károly-i örökségről.

A „tulipános házaival” sok barátot és sok ellenséget szerző építész, Csete György, kollégáival együtt, 1973-tól minden évben meglátogatta Kós Károlyt. Útjaikat Jankovics Tibor, a pécsi építész csoport alapító tagja szervezte.

Mindent magnetofonra vettünk, amit tőle hallottunk – meséli Csete György. – Megvannak a felvételeink ma is. Volt egy A/4-es méretű magnetofonkészülékünk, azt loptuk át a határon. Többen is kérdik tőlem mostanában, figyelték-e a mi erdélyi utjainkat a 70-es években. Nem tudom. De azt igen, hogy idehaza figyeltek, ezt dokumentumok is tanúsítják. Mindenki gyanús volt akkoriban a szocialisták előtt, aki a népi építészet, egyáltalán a népművészet iránt érdeklődött. Ha népszerűsítette is, sötét alaknak számított.

De, hiába vittük a magnót, voltaképpen mégis felkészületlenül kopogtattunk be Kós Károly kolozsvári otthonába – mondja Csete György.

Nem úgy, mint Kerényi József, aki pontosan megfogalmazott kérdésekkel fordult hozzá…

Mi meg úgy viselkedtünk, ahogyan családi körben jó magaviseletű fiatalembereknek illik. Pogácsával kínáltak bennünket, pálinkával, mi pedig igyekeztünk okosan beszélgetni, az öregúr kérdéseire okosan válaszolni. Általában ilyen volt a mi ottlétünk, holott a kilencvenéves Kós Károly minden kérdésünkre pontos választ tudott volna adni. Mi azonban csak boldog születésnapot kívántunk neki.

A románságot vagy a diktátort elmarasztaló szót egyetlen egyszer sem hallottam Kós Károlytól – folytatja a múlt megidézését Csete György. - Pedig biztosan megvolt a véleménye a világról. Kristálytiszta értelemmel figyelte a körülötte zajló eseményeket, mindenről tudott, és soha nem panaszkodott. Az élet szomorú velejárójaként tűrte a sok csapást. Ült a mézbarna cserépkályha mellett, a nagy, barna karosszékében, skótkockás házikabátban… Mindig ugyanabban a tartásban és méltóságban. Körülötte ott nyüzsögtek az unokák, sosem kellett őket fegyelmezni. Kós Károly maga volt a fegyelem. A magyarországi építészeti viszonyokról, de még a politikai viszonyokról is naprakészen tájékozott volt. Újságokat olvasott, többször is a Magyar Nemzetre hivatkozott. A paksi tulipános házak körül kirobbant vitáról is tudott, megdöbbentette, hogy első támadónk épp’ Major Máté volt. Annak pedig igen örvendezett, hogy egy költő, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobbja sietett a segítségünkre: Nagy László. Így van ez rendjén, mondta Kós Károly, ő is inkább a költőkkel, írókkal értett egyet és érzett együtt, világ életében, nem az építészkollégákkal. Kós Károly és Nagy László között, mi tudtuk, sok volt az egyezés. Univerzális alkotó volt mind a kettő.

Ne hagyjátok magatokat – ezt hajtogatta Kós Károly, amikor a „tulipános vita” terítékre került. A fiatalság sose engedjen a maga jussából!

Gerle János építész, egyetemi oktató, az Országépítő című folyóirat és Az építészet mesterei című könyvsorozat felelős szerkesztője évtizedek óta foglalkozik Kós Károly szellemi hagyatékával. Nem volt sokkal idősebb, mint most a diákjai, amikor meglátogatta Kós Károlyt kolozsvári otthonában. Gyógyszert vitt neki, meg a tiszteletét. A tudásszomját. Ma viszont azzal szembesül, hogy az egyetemi ifjúság nagyobbik része a nevét sem ismeri a XX. századi magyar építőművészet tán legmarkánsabb alakjának. Mégsem kesereg, az időszerű eszmék előbb-utóbb bekerülnek az utánunk következő nemzedékek ismeretvilágába, mondja. Majd arról beszélgetünk, hogy mi az az építész Kós Károly örökségéből, amire feltétlenül érdemes felhívni a világ figyelmét.

Volt idő – mondja Gerle János - amikor én is szinte kizárólag az I. világháború előtti „csúcsteljesítményeire” figyeltem. Mostanában azonban inkább azok az „apró feladatai” foglalkoztatnak, amelyeket súlyos feltételek között teljesített a két világháború között. Ezek a munkái ugyanis számomra azt jelzik, hogy az építésznek nem az a dolga, hogy a saját személyiségét domborítsa ki, hanem, hogy azokra a szociális teendőkre összpontosítson, amelyeket az élet jelölt ki számára.

Kós Károly, akire Budapesten igen komoly feladatok vártak, szülőföldjére hazatérve, belátta, eztán kis falvaknak kell középületeket terveznie, építenie. Méghozzá olyan módon, hogy ezek az új házak semmiben ne különbözzenek a helyi hagyományoktól. Elgondolásának a megvalósítása kiválóan sikerült, ma már számos falu vallja Erdélyben, hogy neki is van Kós Károly által tervezett épülete. Másutt pedig, ahol valóban áll Kós Károly-ház, nem is tudják, hogy ki tervezte, olyan jól illik a többihez. Olyan korban, amikor az építészetben csak az számít bravúrnak, ha valaki különbözni tud a környezetétől, mert csak így válik ismertté, amikor csak az ipar diadaláról és a sztár-építészekről szólnak a híradások, a közösségi alkotók számára Kós Károlynak a Trianon utáni Erdélyben folytatott „aprómunkája” a követendő példa.

A legfontosabbat, hogy az építésznek tekintettel kell lenni a tájra és a megrendelő történelmi múltjára, hagyományvilágára, Kós Károly időben megtanulta.

Amikor Kós Károly az első megbízatásait kapta, az építészeket az az angol mozgalom, az Arts and Crafts is segítette a tájékozódásban, amely az egyszerűségre, a szociális elkötelezettségre, a tiszta munkamegosztáson alapuló életmódra irányította az alkotóművészek figyelmét – mondja Gerle János. - A budapesti egyetemen viszont konzervatív szellemben folyt az oktatás, amikor Kós Károly oda járt. Az egyes tanszékek élén meghatározó személyiségek álltak, más-más történelmi stílust kedvelő tanárok. Közülük Schulek Frigyes, a középkori építészet oktatója, a Halászbástya tervezője volt az, aki megértéssel tekintett azokra az irányzatokra, amelyekkel „a fiatalok” jelentkeztek. Próbálkozásaikban ugyanis határozottan megjelent a középkor világa is. A középkori építészet, Kós Károly az erdélyi népi építészetről szóló művében szépen be is bizonyította, erősen hatott a falvak népére, Székelyföld és Kalotaszeg lakóira is. Schulek becsülte, Maróti Géza pedig, aki szintén a tanára volt, szinte barátian istápolta a gyors felfogású, szorgalmasan dolgozó Kós Károlyt. Azután közvetlen barátja volt Kós Károlynak az a Györgyi Dénes, akinek az apja a Magyar Iparművészet című folyóiratnak volt a főszerkesztője, és európai hatósugarú ismeretségi körrel rendelkezett. A finn-magyar építészeti kapcsolatoknak is az egyik fő szervezője volt az idősebbik Györgyi, az ő révén ismerkedett meg a huszonéves Kós Károly Saarinennel, Akseli Gallen-Kallelával. Az a ház, amit Kós Károly Sztánán épített magának, erősen hasonlít Saarinen műteremházára, ugyanakkor Nagyszeben főépítészétől, Guttmann Szabolcstól tudom, hogy az a lakás, ahol Kós Károly a gyermekéveit töltötte, a szebeni várfalra emelt szobácskák elrendezése, alaprajza, szintén „visszaköszön” a sztánai Varjúvárban.

Hunyadi Mátyás királlyá választásának ötszázötvenedik évfordulóján nem felejtkezhetünk meg róla, hogy Mátyás kolozsvári szülőházának műemléki helyreállításával 1943-ban Kós Károlyt bízta meg a város polgármestere. Az elvégzett munkát úgy szokták emlegetni, mint „a középkori Kolozsvár korhű restaurálásának úttörő példáját”.

Kós Károly benne élt a történelmi múltban – mondja Gerle János – és a történelmi múlt Kós Károly számára a középkort jelentette. Ez a regényeiből is kiolvasható. Restaurálási feladatainál, megpróbált olyan építőmesterként viselkedni, mint ahogyan az épületet tető alá hozó mester viselkedhetett. A szakmai szigorúság, a munka száraz, tudományos része mellett, azt hiszem, költői érzelmeit is belevitte a munkájába. De ez a magatartás nem csak a műemléki helyreállítási megbízatásaira volt jellemző, hanem a saját terveinek a megvalósítására is. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum épületét például, úgy alkotta meg, mintha az a történelmi miliő része volna. A budapesti Állatkertben pedig voltaképpen nemzetközi skanzent létesített. Minden állat számára olyan házat tervezett, amilyen a vadaskert lakójának a származási helyére jellemző volt. A gyerekek, Kós Károlynak köszönhetően, nem csak a krokodilt, a kengurut ismerhették meg állatkerti sétájuk során, hanem az afrikai, az ausztráliai bennszülöttek épített környezetét is.

A Székely Nemzeti Múzeum kaputornyának a bejáratához maga tervezte a kilincset, a zebegényi templomban a szentély üvegablakait. Polihisztor volt Kós Károly vagy olyan nyughatatlan ember, aki Isten és ember elleni véteknek tartott minden munkátlan percet?

Ez a két „típus” nincs ellentétben egymással, sőt! Kós Károlyban – határtalan szerénység vértezetében – erős küldetéstudat munkálkodott. Soha, sehol nem helyezte magát előtérbe. Csakis az foglalkoztatta, hogy mekkora közösség számára kell dolgoznia. Fantasztikus érzékenysége pontosan jelezte, hogy a közösségnek, amely számára dolgozik, mire van a legnagyobb szüksége. Oly’ korban élt, és olyan táján a világnak, ahol a magyar anyanyelvű közösségnek sok mindenre szüksége volt: irodalomra, amely a múltjával összeköti és erkölcsi példákat ad, templomokra, iskolákra, társadalmi szervezetre, kiadványokra… S, mert látta, hogy rajta kívül nemigen van más, aki ezeket a feladatokat elvégezze, kötelességtudóan és ihletetten dolgozott.

A Kossuth-díjas Kerényi József, a Budapesti Műszaki Egyetem tanára, harmincegynehány évvel ezelőtt, amikor az alföldi népi építészet megbecsülésén alapuló környezetterveket rajzolt Kecskeméten, Kós Károlyt kereste meg, hogy a legégetőbb kérdéseire feleletet kapjon. Kós Károly Kerényi Józsefnek címzett válasza a századik születésnapját ünneplő Wekerle-telep keletkezéstörténetének egyik legpontosabb dokumentuma.

Amikor először jártam Erdélyben, 1974-ben nem akartam Kós Károlyt zavarni – meséli Kerényi József. - Zavarják őt éppen elegen, gondoltam magamban, és inkább levélben kértem, írja meg nekem, a fiatal építésznek, aki a Wekerle telepen nőtt fel, milyen meggondolások vezérelték, amikor a kolónia fő terét tervezte. Hetek múlva kaptam meg a választ, amit, a keltezés szerint, éppen a születésnapomon fogalmazott meg. Születésnapi ajándéknak rég nem örültem oly’ nagyon, de máig emlékezetes számomra a levél utolsó bekezdése is: „Kedves Kollégám! Ezeket az adatokat tudta az én immár gyarló emlékezetem kiásni 60 esztendős sírjukból, s ezeket is csak részletekben, három hét alatt…” Három héten át dolgozott a hétoldalnyi szövegen! Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora jelentőséget tulajdonított a pontosan megírt történetnek ez az idős ember… De Kós Károly nekem címzett levelével kapcsolatban az is gyakran eszembe jut, hogy a Trianon után szülőföldjére végleg visszatérő férfiú, akit a költők zsémbes, harapós, kajla bajszos, állandóan tettre kész emberként énekeltek meg, nem tartotta magát hősnek. Számára nem volt áldozat a hazatérés, Kós Károly mindig bátran és okosan tudott választani. S akkor is ki tudta magát fejezni, amikor a nagy megbízatások elmaradtak mellőle, s téglából, kőből, fából nem építhetett. Belefogott a magyar kultúra építésébe. Paál Árpáddal közösen röpiratot írt, valahol elárultak, feldaraboltak, kiraboltak bennünket, de mi akkor is vagyunk – ezt kiáltották oda a világnak. Nem siránkozott, dolgozott. Többedmagával létrehozta az Erdélyi Szépmíves Céhet, az irodalmi könyvkiadót, azután az irodalmi s kritikai folyóiratot, az Erdélyi Helikont. Közben grafikusként is dolgozott, regényt és színművet írt, szépírói munkásságát nem véletlenül jutalmazták Baumgarten-díjjal. Egy kínai közmondás jut róla gyakorta az eszembe: a hangos ordítozásnál a vaksötét éjszakában többet ér, ha gyertyát gyújtunk. Kós Károly nem gyertya, de tábortűz volt a XX. század vaksötét éjszakájában. Kérdés, hogy legalább ezt, a vaksötét éjszakában való világítást, meg tudjuk-e tanulni tőle.

Mostanában egyre gyakrabban hivatkoznak rá, egyre többen idézik a kispesti munkás- és tisztviselőteleppel, a Wekerlével kapcsolatban, a Wekerle központját és a szerkezetét Kós Károly álmodta meg. Arról azonban nemigen hallani, hogy miben különbözött a korabeli, modernnek mondott kertvárosi negyedektől a szebeni és kolozsvári emlékképek alapján, odahaza, a Varjúvárban tervezett városka – kérdem Kerényi Józseftől.

Szerintem abban hogy mindenegyes lakáshoz saját használatú kert tartozott. Az én családom tizenkét lakásos házban élt, mindenkinek jutott egy kis „földbirtok”, a miénken három gyümölcsfa állt. A telep megépülését szorgalmazó miniszterelnökről, Wekerle Sándorról elnevezett negyed másik rokonszenves sajátossága a világos szerkezete volt. Az átlósan futó, forgalmi főutak négy körzetre osztották a négyzet alakú területet. Mindegyik körzetnek megvolt a maga iskolája, óvodája, a tanintézetek mellett pedagóguslakások épültek. Az iskoláknak saját tornatermük, a körzeteknek külön gondnokságuk volt. A főtéren szabadtéri színpad, mozi, könyvtár működött. A lakóházaktól szinte karnyújtásnyira voltak a legfontosabb szolgáltatások, az élelmiszerbolt, a patika, az orvosi rendelő… A fapusztítás korában nem szabad hallgatni arról sem, hogy az új negyed utcáit milyen gyorsan fásították. Ma már olyanok ezek a mindkét oldalon lombos fákkal szegélyezett utak, mint a gótikus katedrálisok, zöld boltozattal a magasban. Érdekes módon arról is kevés szó esik a Wekerle centenáriumán, hogy miért éppen Kispesten épült meg az új munkásnegyed. Pedig a történetnek ez a része is tanulságos lehetne a kispénzű lakásépítők számára. Kispest a XX. század első éveiben még nem tartozott a fővároshoz, a budapesti építkezést meghatározó, szigorú törvényeket ezen a vidéken tehát nem lehetett számon kérni. Ugyanakkor volt Kispesten egy terméketlen terület, a kietlen „lőrinci puszta”, ahol a helyi anyagból, a kvarchomokból úgynevezett mészhomoktéglát lehetett gyártani. „Házhoz jött” az építőanyag, szállításáért egy fillért sem kellett fizetni. A telekárat sem firtatja így utólag senki sem, noha a Wekerle történetének ez a része is figyelmet érdemel: a kispesti elöljáróság a Pénzügyminisztériumtól iskolák építését kérte cserében a városnyi mezőségért, ahová a munkás- és tisztviselőtelepet szánták. Iskolát a terméketlen, sívó homokon virágzó kertvárosért! Számomra jelkép ez is.

Lássuk be – folytatja Kerényi József - több vonatkozásban is példaértékű a Wekerle száz esztendővel ezelőtti története. A 60-as, 70-es években, a nagy lakótelep-építési felbuzdulások idején, nem is kellett volna itt egyebet tenni, csak ellesni ennek az Európa-szerte visszhangot keltő, sikeres vállalkozásnak a módszereit! Elsőként azt, hogy miként lehet szeretetre méltó városnegyedet építeni. Aztán a többi, Kós Károly hagyatékában megmaradt épületterv alapján azt is meg lehetne tanulni, hogy miként lehet szeretetre méltó lakóházakat és középületeket emelni. Van, aki azt mondja, a szeretet csak személyekre vonatkoztatható érzelem. Nem tudom, hogy akik így vélekednek, mit kezdenek a hazaszeretet fogalmával? Én szeretem a hazámat, és a hazaszeretet szerintem a szülőház, a szülőváros, a lakóhely szeretete, erre a végtelenül egyszerű igazságra is Kós Károly tanítja meg az embert. A sokoldalú, sok műfajú tehetség, aki, ha úgy hozta a sors, kitanulta a könyvkötészetet és nyomdát rendezett be a házában. Színművét, mielőtt megírta volna, megrajzolta. És lapot szerkesztett, és gazdálkodott, rendbe tette hitbéli felekezetének az ügyes-bajos dolgait, olykor meg politizált… Ha egyetlen jelzővel kellene jellemeznem, azt mondanám, számomra ő testesíti meg a boldog alkotót.

Ez a jellemzés egyben választ ad arra a kérdésre is, hogy öregkori fényképein miért mosolyognak a sok veszteséget megért aggastyánnak még a ráncai is… Kecskeméti főépítészként Kerényi József miként tudta érvényesíteni mindazt, amit a fél évszázaddal idősebb kolléga írásaiból, munkáiból és az életpéldájából megtanult?

Azt a végtelenül egyszerű tervezői alapelvemet segített megfogalmazni, amely szerint az újat úgy kell megépíteni, hogy se bánatot, se nosztalgiát ne keltsünk az emberekben a múlt iránt. Ne bontsunk feleslegesen, mert az sokaknak fáj. Amikor pedig az újat építjük, úgy használjuk fel építészeti örökségünket, hagyományainkat, hogy ne vágyakozzon senki sem az elérhetetlen, a visszahozhatatlan iránt.

Anthony Gall, a negyvenegy éves ausztrál építész, a queenslandi egyetem hallgatója, majd tanára ma Budapesten él, és általában Kós Károly szellemében dolgozik. Helyreállította az Állatkert több, 1909-ben Kós Károly által tervezett épületét, református parókiát és katolikus kápolnát tervezett Erdélyben, a nevét azonban az a 2002-ben megjelent könyv tette ismertté, amely a legteljesebb tanulmány- és adattár, ami a százhuszonöt éve született Kós Károlyról, az építészről, íróról, grafikusról, iparművészről, tanárról, könyvkiadóról, néprajzkutatóról megjelent. Van, aki pironkodik emiatt, a magyar tudományos élet szégyenének tartja, hogy egy olyan nagy hatású személyiségről, mint amilyen Kós Károly volt, messzi kontinens szülötte hozza tető alá az első nagymonográfiát. És van, aki büszke rá, hogy Kós Károly Anthony Gallt így delejezte…

A Kós Károly műhelye című kiadvány szerzője nem Kós Károlynak, hanem Kodály Zoltánnak a szülőföldjénél keresi s találja meg a történet kiindulópontját. A kecskeméti Kodály-intézetnél, amelynek az otthonát, az egykori ferences kolostort a Kós Károllyal levelező Kerényi József bontotta ki méltatlan környezetéből és mentett át a jövőnek.

Érdeklődésemet Magyarország és az itteni kultúra iránt egy családi utazás alapozta meg -meséli Anthony Gall. - 1981-ben, szüleim barátainak a biztatására meglátogattuk a kecskeméti Kodály Intézetet, ott ünnepeltük a tizennegyedik születésnapomat. Felejthetetlenül szép élményekkel tértem vissza Ausztráliába. Nyolc évvel később, amikor a budapesti képzőművészeti főiskola által kiírt ösztöndíjat megpályáztam, kamaszkori élményeim is eszembe jutottak. 1989-ben pedig, amikor a képzőművészeti főiskola ösztöndíjasa lettem, az emberek mindent igyekeztek megmutatni, amiről úgy tartották, lényeges információkat adhatnak Magyarországról a messziről jött idegennek. A Wekerle-telepre is ezért vittek el, ez volt az első találkozásom Kós Károly munkásságával.

Ausztráliában olyan tanáraim voltak – folytatja Anthony Gall - akik azt tanították, az építésznek azt is figyelembe kell vennie, hogy az ember otthon érezze magát abban a környezetben, ahol él. Amikor megismertem a Kós Károly által tervezett házakat, tereket, közösségi épületeket, úgy éreztem, ez az a tervezői filozófia és stílus, amit én már ausztráliai egyetemi éveimben is rokonszenvesnek tartottam. De arra is rádöbbentem, hogy Kós Károlyról úgyszólván semmit nem tud a nagyvilág. Elhatároztam tehát, hogy egyetemi tanulmányaim befejező fejezeteként szakdolgozatot írok Kós Károlyról, így egészítem ki kollégáim és tanáraim képét az európai építészetről. Amikor 1993-ban, építészdiplomával a zsebemben, visszatértem Magyarországra, hozzáfogtam, hogy összegyűjtsem Kós Károlynak az I. világháború utáni munkáit. Hosszú, oknyomozó utazásra indultam, és a legkülönösebb helyekre jutottam el. Kós Károlyról, a közösségi emberről, ahol csak megfordult, mindenütt őriztek emlékeket, dokumentumokat. Az összeszedegetett anyagból készült egy kiállítás, ami bejárta a környező országokat. De a határokon belül is utazgatott ez a tárlat, és mindenütt újabb Kós Károly-emlékekre hívta fel a figyelmemet. Egyre több ösvény nyílt meg előttem, végig kellett járni valamennyit. Mert nem vagyok magyar, szinte mindenki kötelességének érezte elmondani, amit Kós Károllyal kapcsolatban őrzött magában, nekem voltaképpen nem is volt más dolgom, mint hallgatni s jegyzetelni. Olyan emberekkel is találkoztam, akik korábban maguk is szerették volna közreadni Kós Károly munkásságának a történetét, de hiába állt össze az anyaguk, nem kaptak lehetőséget, hogy kutatásaik gyümölcsét nyilvánosságra hozzák. Ezért aztán átadták nekem a „stafétabotot”. Sokat segített az anyaggyűjtésben a publicista Kós Károly, aki – nemegyszer kis példányszámú kiadványokban elrejtve - írásban is közreadta építészeti elgondolásait. A levelezésében is értékes információkra bukkantam. Nem beszélve a Kós Károly által tervezett épületekről, amelyek a hozzájuk tartozó tervrajzokkal, de a maguk „tárgyiasult” életével és utóéletével is kiteljesítették az adattárat. Fantasztikus utakat tettünk meg, a grafikus Stefanovits Péter vezette az autót, Haris László fényképezett, a segítségük nélkül soha nem állt volna össze a Kós Károly műhelye című kiadvány.

Volt olyan is – Anthony Gall így emlékezik - hogy a kolozsvári református levéltárban, a Sepsiszentgyörgyi Múzeumban találtunk meg számos fontos dokumentumot, csak nem éppen kutatható állapotban. A Fővárosi Levéltárban is megvan a budapesti állat- és növénykert számára Kós Károly által tervezett épületek – madárház, krokodilház, zsiráf- és zebraház… - szinte teljes dokumentációja. Ezekben az intézményekben azonban hosszú időn át inkább rejtegetni kellett a Kós Károlytól származó kéziratokat, mint rendszerezni, tudományosan feldolgozni.

A II. világháború Kós Károly sztánai otthonát, a Varjúvárat sem kímélte, 1944-ben az ott tárolt dolgai megsemmisültek. A magánarchívuma is. Ami megmaradt, száz helyen szétszórva található. Ennek tudatában elmondható, hogy Kós Károly szellemi hagyatékának a legteljesebb dokumentumtára Anthony Gall könyve?


Vannak ebben is hiányosságok, azt hiszem – válaszolja Anthony Gall. - Egy magas kort megért ember hat évtizedes szakmai működését nem lehet elválasztani sem a szerteágazó közösségi kapcsolataitól, sem a XX. századi, viharos közép-európai történelemtől. Ezért is igen nehéz pontosan dokumentálni Kós Károly életművét. Könyvemnek nem is ez volt az elsődleges célja. Ez az összeállítás inkább arról a példaképről kívánt képet adni, aki a múltat azért kutatta, hogy meglelje a jelent és a jövendőt segítő kapcsolódási pontokat; hogy választ adhasson a számára legfontosabb erkölcsi kérdésre: miként tudja az építész közösségét a leghűségesebben szolgálni. Mivel a Kós Károly műhelye című Mundus kiadvány angolul is olvasható, ma már sokkal több ember tud róla a világban, mint a könyv megjelenése előtt. Ez engem boldoggá tesz, de ugyanakkor azt gondolom, hogy jóval többet is tudna az emberiségnek Kós Károly mondani. És nem is csak az idegeneknek. Erdélyben egy történész azzal jött oda hozzám, hogy Kós Károly élettörténete nyomán vált világossá a számára, hogy mi történt a magyarsággal a XX. században. Egy művészettörténész meg azt állítja, hogy a könyv alapján döbbent rá, valójában milyen ember volt Kós Károly. Azonnal megértettem, hogy mire céloz. Kós Károly, mert évtizedeken át csak beszélni lehetett róla, s hallgatólagosan tiltották, hogy az életművét kutassák, a mítoszok világába került. A mitikus ködök pedig olykor éppen a valóságot takarják el az utókor elől. Kós Károly esetében: a kemény munkát, amelyet hat évtizeden át egyetlen ügy érdekében, fáradhatatlanul és következetesen végzett. Könnyű azt mondani, hogy a követői vagyunk ennek az embernek. Ma már veszélytelen vállalkozás a nevét zászlónkra tűzni. De mit ér mindez, ha közben a részletekről elfelejtkezünk? A kemény munkáról és a következetességről legelébb.

2020. április 10.

vissza >>