„A valóság nem álom és az álom nem valóság”

Harmincnyolc esztendővel ezelőtt, kezemben a Ki téged így szeret című könyvvel, beszélgetést készítettem Edith Bruckkal, akiről az idő tájt dokumentumfilmet forgattak Magyarországon. A szülőföldjén. A Magyar Nemzetben 1982-ben megjelent írást 2014 őszén az Anita B. címen a hazai mozikban akkoriban látható játékfilm „előszavának” szántam. De, miután Roberto Faenza rendezését megismertem, beláttam, várakoznom kell, míg a régi interjút – az eredeti történetet ténylegesen megvilágító adottságok körében – ismét elővehetem. Most itt a megfelelő alkalom: a Nemzeti Filmintézet gondoskodik róla, hogy A látogatás című dokumentumfilmet, B. Révész László munkáját – filmarchívumunk Alapfilmjeként, a Magyar Holokauszt Napjára emlékezvén – április 17-től 19-ig minden érdeklődő díjmentesen megtekinthesse a filmarchívum weboldalán.

Online történelmi lecke: a Tiszakarádról elhurcolt lány több koncentrációs tábornak (Auschwitznak, Dachaunak, Bergen-Belsennek) is a halálra szánt foglya volt; 1945-ben Magyarországon, majd Csehszlovákiában szeretett volna otthonra találni. Tizenhat évesen Izraelbe költözött. 1954 óta – olasz állampolgárként – él Olaszországban

Jó húsz esztendeje már, hogy Milánóban olasz nyelven megjelent egy vékony kis könyvecske. Chi ti ama cosi – Ki téged így szeret – ez volt a címe. Egy csapásra siker lett, ha ugyan illik e ledér szó: siker, az olyan lelkiismeret-furdalásos szomorúságot keltő olvasmányra, mint amilyen Edith Bruck könyve.

Mert lelkiismeret-furdalást érez az olvasó saját, békés gyermekkoráért, tiszta és szép kamaszszerelmei miatt, ha végighalad a kíméletlenül tárgyilagos mondatokon. Ha végighalad egy élettörténeten, amely egy tizenkét esztendős gyermeklány útját követi egy magyar falucskából, 1944-ben, vagonokba, lágerekbe, kórházakba…

Majd a fölszabadult hányódtatásokon át a megérkezést a felnőttkorba. A keserves tapasztalatú tizenhetedik évbe.

Lám csak, lám, mondogatták a könyv olasz olvasói, hát a magyaroknak is van Anna Frankjuk! Miközben a könyvet és szerzőjét a magukénak érezték. Edith Bruck ugyanis nem anyanyelvén, magyarul, hanem olaszul írja könyveit. Újságcikkeit is.

Idehaza 1964-ben adta ki az Európa Kiadó a könyvét. Máig az egyetlent, magyarul Edith Bruck munkái közül. A hatvanas évek szellemi nyüzsgésében azonban éppen a szerző szülőföldjén nem jutott elég figyelem sem a kiadványnak, sem az írójának. Akik persze értik a szenvedés irodalmát is, szeretetükbe fogadták Bruck Edith írását. Azon kezdtek el munkálkodni, hogy szellemi otthonra leljen végre minálunk ő is, és szépprózában megörökített, iszonytató gyermekkori élményvilága is. Azaz: mindenki megismerje Edit Bruckot.

Közös filmgyári és televíziós munka a róla készült portré-dokumentumfilm, amelyet csakhamar A látogatás címmel ismerhet meg a nagyközönség. Úgy tetszik, Edith Bruck végre, csakugyan megérkezett. Történelmi kerülőutakkal. Ezekről a kerülőkről, hazáiról és olaszországi munkájáról beszélgettünk az ötvenesztendős, fiatal tekintetű és évszázados bölcsességű Edith Bruckkal, Bruck Edithtel.

A film húsz évvel ezelőtt még nem portréfilm akart lenni – mondja. – Akkor érkeztem először haza látogatóba, először 1946 után, amikor, mert idehaza nem kellettem senkinek, először Csehszlovákiába szöktem, majd meg Izraelbe. Szóval húsz évvel ezelőtt, látogatásom utolsó napján elmentem a szülőfalumba. Illyés Gyula ugyan lebeszélt erről az útról akkor, de mégis elmentem. Megrázó élmény volt. Visszatérve Olaszországba, ebből az élményből írtam meg Két üres szoba című novellámat. Az Európa Kiadó ígérte, hogy kiadja ezt az írásomat, több más elbeszélésemmel együtt, de az ígéret ígéret maradt. A novellából többen akartak filmet csinálni. Először Jancsó Miklós, majd Mészáros Márta, később Makk Károly. De ezek a tervek halasztódtak húsz éven át. Végül a forgatókönyvet én magam írtam meg, de az abban a formában, ahogyan összeállítottam, nem felelt meg. Talán ennek kárpótlására, no meg Nemeskürty István makacs erkölcsi küzdelmének köszönhetően született meg a portréfilm. Ebben benne vannak a régi forgatókönyvnek a részletei is, hiszen az embernek csak egy élete van, benne vannak a barátoknak, ismerősöknek, pályatársaknak a megszólalásai is. Benne van az én kicsi, végül is fontostalan életem. A gyerek megvan, kicsit béna, kicsit sánta, de az enyém. Meg a rendezőé, B. Révész Lászlóé.

Ezek szerint nem elégedett a kész munkával?

Vannak nagyon szép részei. De hát semmi nem lehet tökéletes. Pénztől és időtől is függ, hogy mi milyen. Ez számomra erkölcsi kérdés, aminthogy az volt a filmért sokat hadakozó Nemeskürty Istvánnak is.

Bruck Edith a két világháború közötti Magyarországon született, szegénynek és kiközösítettnek. Élt Izraelben, szegényen, és otthonra nem találva. Megtelepedett Olaszországban, felnőtt megállapodottságra lelve. Melyik ország hát a hazája? Hova kötik az emlékei, szép és fájdalmas érzelmei?

Három hovatartozás-érzésem is van, állandóan. Ez persze együttesen meglehetősen irracionális érzés, de az ilyen dolgoknak is fontos szerepe van az életben. A költészet, az iskolai versecskék, a gyermekkor íze és illata, Ady és József Attila költészete, az anyanyelvem, mind, mind ide kötnek. Éppen annyi örömöm volt itt, mint amennyi szenvedésem. Fájt és lázadtam ellene, hogy annak idején nem lehettem olyan befogadott ebben az országban, mint bármelyik más állampolgár. Anyám ezt az éles gyermekkori fájdalmat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy álomvilágként elénk idézte az ősi földet, ahová egyszer majd eljutunk és, ahol boldogok és befogadottak leszünk.

Könyvéből tudható, hogy 1948-ban meg is érkezett az „álomvilágba”.

Igen, Izraelbe. És észrevettem, hogy a valóság nem álom és az álom nem valóság. A valóságban új hazámat érzelmileg nem tudtam elfogadni. Kötődésem szentimentális része mégis megmaradt bennem. Olyan ez, mintha valaki vágyik egy családi közösségre, de a család minden egyes tagjával haragban van. Olaszországgal bezzeg nincsenek szenvedélyes és válságos konfliktusaim. Messzebbről szemlélem, mint a másik kettőt, noha a legtöbbet tőle kaptam.

Hogyan kötött ki végül épp’ Olaszországban?

1954-ben kerültem oda, addig vándoroltam, mint egy tébolyult, végig Európában. Három év után megjelent az első könyvem. Az, amelyiket itthon is ismernek. Pár olasz versemet lehozta a Nagyvilág is.

Sokfoglalkozású ember. Nemcsak elbeszéléseket és verseket ír, s mindig olaszul, hanem…

Újságíró is vagyok, nemrégiben éppen az olasz Nők Lapjában, a női kommunista lapban kértek fel, hogy Libanonról írjak. Színdarabokat is írtam egy időben. És, nemcsak írtam, rendeztem is a feminista mozgalom számára. Mielőtt Budapestre érkeztem volna, Szardínián forgattam filmet a televízió számára. Ez része annak a televíziós sorozatnak, amelyet kizárólag nők csinálnak. Marguerite Duras Rómáról, Susan Sontag pedig Velencéről készített filmet. Az én szardíniai filmem arról szól, hogy az ősi pásztori civilizáció hogyan mérgeződik meg a modern ipari világtól.

Bizonyára ezért is kapcsolódott egy időben a feminista mozgalomhoz. Magyarországon ismét eltöltve egy kis időt, miként látja az olaszországi nőmozgalomhoz viszonyítva a magyar nők társadalmi helyzetét? Ez a kérdés számunkra azért is érdekes, mert egyre gyakoribb, hogy a magyar lányok éppen Olaszországban keresik a házasság számukra megfelelő lehetőségeit.

Igen, én is gyakran elámulok, amikor szép és művelt, fiatal magyar nőket találok eldugott kis olasz falvakban, például Szardínián is akadtam ilyenekre – tunya és gondolkodni rest férjeik mellett, gyakran feudális családi körülmények között. Úgy látom, Magyarországon a férfiak védik feudális előjogaikat, a nők meg nem igyekeznek eléggé kiharcolni a jogaikat. Vagy túlságosan elhanyagolják a régi szerepüket – azt hiszik, a női egyenjogúság azt jelenti, hogy nem kell törődni a családdal, a férjjel, vagy pedig túlságosan védik a nőiességüket. Pedig a feminizmus társadalmi kérdés, nem a látszatok és szerepek kérdése... A társadalomnak válnék hasznára, ha hagynák, hogy a nők kifejezzék magukat, ha fontosabb teret kapnának. Ugyanakkor nem szeretném, ha a nők kezébe kerülne a „hatalom”. A jövő a harmóniáé és a két nem egyenrangú együttműködéséé.

Mint újságíró bizonyára gyakran találkozik olyan társadalmi rétegek képviselőivel is, akiknek a véleménye a mai Magyarországról figyelemre méltó lehet a számunkra is.

Sajnos, éppen az utca emberének a körében még mindig nagyon sok a téves tájékozódás. A szellemi elit ismeri a valóságot, sőt a magyar intézmények révén állandóan figyelemmel kíséri a szellemi újdonságokat is. Ez azonban kevés. A mindennapi élet alacsonyabb fokozatainak a kölcsönös megismerése kellene ahhoz, hogy reális ismeretei legyenek az egyszerű embereknek is Nyugat-Európában Magyarországról. Az embereknek kellene megismerniük jobban egymás életét, hogy elhiggyék a valóságot.

2020. április 17.

vissza >>