„Most van idő szolgálni, most, vagy soha sem!”

A koronavírussal kapcsolatos napi tudósítások és utasítások „lapalji jegyzeteként” ajánlom olvasóim figyelmébe Széchenyi Istvánnak az 1831-es kolerajárványról írt mondatait. Elsőként a cenki jobbágyoknak írt levelét, amely a 2014-ben, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete által kiadott leveleskönyvben is olvasható. Másodjára Wesselényi Miklósnak szánt üzenetét: „Most van idő szolgálni, most vagy sohasem!” Majd személyes feljegyzéseit „szemlézem”, Naplójának 1831-es – júliusi, augusztusi, szeptemberi – beírásait. Számos mondata javunkra válhat! Vagy tán mindahány?

Naplójegyzetei szerint Széchenyi István először július első napjaiban, Pesten találkozott a járvánnyal. „A kolera mindenfelől közeledik! – jegyezte föl 1831. július 3-án. – Évekig fog tartani. – A lóversenytér most karantén”

Július közepétől október közepéig az általa „elrekesztett Nagy- és Kis-Cenken” tartózkodott Széchenyi István. De a vármegye székhelyén, Sopronban is gyakran megfordult, ahol a kolerajárvány elleni védekezés megszervezésével megbízott társaság tagjaként tevékenykedett.

Fivérei, barátai messzire „vonódtak”. Pál „egész háza népével Genfi tóhoz közel fekvő régi várba”, „Lajos mindenestül Ischlben van”, „Sándor Schweitzba futott”…

Károlyi Lajos… szegény magát felette nevetségessé tette; mint Administrator nagy hangon hirdette, mit fog ő tenni megyéjében – igen köpdöste markát, s aztán nyakra-főre Triesztbe futott…”

Széchenyi István, miközben erősen nyugtalanította, hogy szíve hölgyéről, „Crescence-ról senki nem tud semmit”,kötelességének tartá”, hogy „minden visszatartás nélkül… hív Fiaihoz szóljon”.

Cenki jobbágyaihoz írt levelét – amiként azt Naplójának is megvallotta –, „amolyan kiáltványfélének” tekintette. Egyszerű szavakkal készítette fel az embereket „a magukra vigyázás” teendőire:

Az eddigi tapasztalás nyilván azt mutatja, hogy a rendetlenül s mértéktelenül élő, …a testét tisztátalanul tartó legveszedelmesebben ki van téve ezen nyavalya ragályának”.

De parasztjaival azt is tudatta, hogy jószágain szándékozik maradni. „S veletek élni és halni is”…

Arra kérlek, s intelek Benneteket: Éljetek józanon s mértékletesen… Tartsátok lakhelyeiteket s ruháitokat lehető legnagyobb tisztaságban… kerüljetek lehetőleg minden ember-sokadalmat s gyanús házakat… Én pedig fogok atyai kötelességem szerint… Rólatok gondoskodni… a veszélyben Veletek híven osztozni.”

Mindeközben Széchenyi Istvánnak arra is gondja volt, hogy ez a cenkieknek szánt, létfontosságú közlemény széles körben ismertté váljon. Levelét a Hazai ’s Külföldi Tudósításokhoz Toldalékul írt Hasznos Mulatságokban is megjelentette, és (soha, senki nem tudta, hány példányban) sokszorosított nyomtatványként is közreadta.

Hogy a járvány továbbterjedésének a megakadályozásában e kiáltványnak, valamint a vármegyei szintű intézkedéseknek mekkora szerepe lehetett, az Széchenyi magánhasználatra szerkesztett – ma ekként mondanánk: – járványügyi kimutatásából is kikövetkeztethető. Augusztus végén rezignált megkönnyebbüléssel tudathatta barátjával, Wesselényi Miklóssal, hogy Egyed és Höflein kivételével egész megyéjük „cholerátul még ment”.

Nem a birtokára elvonuló, megközelíthetetlen nagyúr küldte ezt a levelet Erdélybe. Naplója is tanúsítja, hogy a nagycenki kastély karanténjában időző Széchenyi István 1831 nyarán minden fontos és figyelemre méltó eseményről értesült. Arról is, ami a közvetlen közelében, a nyugati határszélen, a Dunán innen és túl megesett… És arról is, ami az ország távoli tájain, és a hazájával határos, közép-kelet-európai térségben történt.

Pedig – feljegyzései szerint – ritkán kapott levelet. Ha mégis, némelyik iromány (amint arról augusztus 14-i bejegyzése vall – mint Pest város aljegyzőjének, majd főbírájának, Tretter Györgynek a küldeménye –), „felette utálatos érzést keltett” benne. „Mintha megkaptam volna a kolerát” – írta.

(A küldemény írójától idegenkedhetett? Vagy a híreitől, melyek közt annak a pesti ügyvédnek, Paziazi Mihálynak a kolerás gondjai is szerepeltek, aki – a bécsi titkosrendőrség kémhálózatának tagjaként – Széchenyi István több munkáját is németre fordította?)

Három nappal a történtek után Széchenyi Istvánnak tudomása volt róla, hogy július „17-ikéről 18-ikára virradóra népfölkelés volt Pesten.”

(Az egyetemi hallgatók tüntettek a kormányzat által a kolerajárvány miatt elrendelt – és őket hazautazásukban akadályozó – egészségügyi kordon ellen. Zendüléssé nőtt tüntetésüket a katonaság verte szét.)

De Széchenyi István tudott arról is, hogy Söjtörben harminchatan haltak meg kolerában, és kilencvennégyen fekszenek betegen. Az anyai ágon Széchenyivel rokon Festetichek birtokán a falu orvosa, „Parhammer és a lelkész igen derék ember, mindent elkövetnek, de hiába, és most meg vannak rémülve. – Árpáson is meghaltak többen. A két Cenken néhány nap óta 6-an! Hogy miben, Isten tudja…”

Szeptember 13.-i naplójegyzete szerint „Nagyszombatban állítólag nagyon rosszul állnak a kolerával”.

Ellenben Ikerváron – Trenk tábornok, Miremont császári tiszt részvételével – „Batthyánynál nagy mulatságot tartanak… Szórakoznak ezek az emberek, a maguk módján, de miféle módon!”

(Szeptember 18-án – talán a 15.-i bejegyzés utóhangjaként? – e mondattal zárta Széchenyi István a naplójegyzetét: „Batthyány a céljainkra nem sokat ér – ezt gyanítom”.)

A következő bekezdésben azonban Ikervárnál jóval messzebbre (és magasabbra) függesztette tekintetét a naplóíró: „A lengyelek …-ikán egy 3 órás tüzérségi támadás után kapituláltak. – A liberalizmus 50 – talán 100 évvel visszavettetett. –…Szegény – és mégis irigylésre méltó lengyelek! – Micsoda lelki nagyság, – mit azok, kiknek a hatalom és a jogar a kezében van – makacsságnak – önfejűségnek – megátalkodottságnak neveznek – – és az ő bírói ítéletüktől függ a mi sorsunk – Isten a tanú rá: ’Megkeseredik az ember szája íze a polgári erények gyakorlásától’ – – Ha sárral dobálják meg a nemes szívű, nagyszívű lengyeleket, mi marad még nekünk – –; miféle sors vár mireánk!”

Akik a tizenkilencedik század legsúlyosabb demográfiai katasztrófáját, az 1831-es kolerajárványt elemezték, kutatták, magyarázták, szinte kivétel nélkül mind összekapcsolták – összekapcsolják ma is – az Orosz Birodalom elleni, 1830-31-es lengyel felkelés történetét és a kolerát. Az Ázsiában állítólag 1826 körül észlelt epidémiát szerintük a nagyhatalmi seregek (akkor is, máskor is, az 1831-es után további négy alkalommal, 1848-49-ben is) hurcolták be Európába. Az 1830-ban lángra lobbant lengyel felkelés ellen az orosz cár ázsiai hadtesteket is bevetett. I. Miklós katonái a Kárpátokig hordták szét a kolerát.

Hogy a rettenetes járvány Magyarországot 1831 tavaszáig elkerülte, voltaképpen I. Ferencnek volt köszönhető. A császár zárlatot rendelt el a Kárpátok határátkelőinél. Magisztrátusai azonban túl korán oldották fel a legfelső helyről elrendelt blokádot, és a járvány májusban – egyre erősbödő társadalmi feszültség kíséretében – már hazánkban is pusztított. A kolera-biztosok irtóztatóan látványos, de végzetesen eredménytelen, sőt káros intézkedései az ország több pontján is felbőszítették a lakosságot. A koleralázadás néven elhíresült felkeléseket Eötvös Ignác teljhatalmú királyi biztos vezetésével sem tudták leverni. Az Eötvös báró által elrendelt, augusztustól novemberig tartó statárium idején több mint félmillió embert fertőzött meg a kolera. A betegek fele – kétszázötvenezer ember – a járvány áldozata lett. 119 halandót halálra ítéltek, több ezret börtönbe zártak, testi fenyítéssel büntettek…

„Most látszik hazánknak gyengesége legjobban – írta 1831. augusztus 26-án Széchenyi István Cenkről Wesselényi Miklósnak. – Se pénz, se egyetértés, se engedelmesség… hanem annál több parancsoló… maga feje szerint élő”

Ebbül mi lesz, azt tudja az Isten… – töprengett a levélíró Széchenyi István a rögtönbíráskodási határozat tudomásulvétele után. – Honi intelligentiánk felette sokat segítni nem fog… Azonban minden reménységem még el nem múlt, s lehet, hogy éppen az, a mi az országot végveszélybe hozni látszik, előmenetelének legfőbb oka fog lenni, mert nem lehetetlen, sőt hihető, hogy a cholera… vén pedantainkat… felébredésre, józan látásra… bírandják… Még van idő mindenre, de nekem úgy látszik, már hosszúra kimérve többé nincs, s ha közelebbrűl nem teszünk egyet, s mást, bizonyos, hogy a cséplő, kasza, balta… fog tenni, s nemcsak azt, a mit kell, hanem azon túl is eleget! ... most van idő megmutatni, hogy a független gondolkozók s cselekvők a hív jobbágyságnak érzelmit is jobban ki tudják… fejteni, mint mindazon hiábavaló igenesek s félénk fejhajtók, kik abban helyeztetik legfőképp… hívségöket, ha a dolgok valódi mibenlétét titkolják”…

Bármerre nézek – múlt, jelen, jövendő – minden szürke” – szeptember 24-én diáriumába ezt jegyezte föl Széchenyi István.

Álmatlan éjszakáin a halálról filozofált: „…valamiféle mámorban átsiklani a másvilágra, ez volna a legjobb – ám csak akkor, ha e mámor a haza, az emberiség és a tökély szeretetéből fakad”.

És sokat olvasott: az első angol nyomdász, fordító és könyvkiadó, William Caxton (1422-1491) életrajzát, az angol történelem egyik legkiválóbb tengerészének, az 1599 és 1657 között élt Robert Blake admirálisnak az életregényét; Wolsey kardinális (1475-1530) népszerűtlenségének történetét; az 1552 és 1634 között élt brit jogász és politikus, a szokásjog felsőbbségét hirdető s azt „örök időkre” el is fogadtató Sir Edvard Coke históriáját…

A lengyel kapituláció hírére Széchenyi István – Naplójának tanúsága szerint - elővette Lord Brougham 1803-ban (?) megjelent könyvét is. A cenki kastély-karantén foglya Európa politikai állapotja címen idézte e tán még ma is komoly figyelmet érdemlő művet. (Eredeti címe: Colonial Policy of Europan Powers – Az európai hatalmak gyarmati politikája.)

Majd – Reformatio címen – elkezdte írni a Stádiumot.

Száznyolcvanvalahány esztendeje is többen állították, azóta is hallani, az 1831-es, felvidéki parasztfelkelés hatására lett korábbi műveinél radikálisabb Széchenyi Istvánnak ez a könyve. A járvány által meggyötört ország kiszolgáltatottságát feledni képtelen gróf fogalmazta meg benne a közteherviselésről, a gazdaság- és a közlekedés fejlesztéséről, a nem nemesek jogairól vallott nézeteit, indítványait.

Október közepén, Cenkről Pestre visszatérvén – a Napló október 25.-i bejegyzése tudósítja erről is Széchenyi István tisztelőit – a teljhatalmú királyi biztos, „Eötvös Náci meséli: ’A parasztok lefordíttatták a Hitelt, – – azután átitatódva az én elveimmel gyújtogatni, gyilkolni etc. kezdtek.” – Ó, ördögi gonoszság, lassanként megásod – – amúgy egész apránként, elsőre egy kis anekdotával etc. a síromat – – –! De én nyugodtabban fogok abban pihenni, mint te az elnöki székeden.”

Pár hónappal később, 1832. februárjában – „sírásóit” is feledve – Széchenyi István a Pestet és Budát összekötő, állandó híd építése érdekében munkálkodott.

Áprilisban befejezte a Stadiumot. Júniusban azonban, a nádor parancsára félbe kell hagyni az új könyv nyomdai munkálatait. „Heves reakciót váltana ki etc. – mondta a nádor. Ám az nagyon felháborítja, hogy nem kapok útlevelet”…

A másfél év múltán, 1833 őszén Lipcsében kinyomtatott Stadiumot – Széchenyi István Naplójában ez olvasható – november 3-án Ocskay Antal püspök és helytartótanácsi tanácsos küldte át a szerzőnek.

Reseta János (1776-1862) pesti egyetemi tanár és cenzor azonban november 5-én az országba érkező példányokat mind lefoglalta.

2020. május 2.

vissza >>