Az igazság egy nagy marhaság?
– kérdi a kisdiák

Olyan durva világban, mint amilyen a második világháború befejeztével Közép-Európát is uralta, vásott csibészekké cseperedő gyermekek iskoláiban nehéz lehetett tanítani. A hagyományos pedagógiai módszereket és eszközöket alkalmazó tanárnő (kinek a tanóráin csak addig volt csönd, amíg az osztályközösség megbízottja kiküldetéséből visszatért, és jelentette, nevelőjük aznap milyen színű alsóneműt viselt) hiábavalóságának kétségbevonhatatlan tudatával hagyta el a tantermet, és csodálatos zöld réteken átvágva, a legközelebbi elmegyógyintézetig meg sem állt. A helyére kézifegyverrel érkező férfiú nem csak szigorú, harcias, de fegyelmezett, délceg, tájékozott és sokoldalú ember is; az összes rosszcsont példaképének tekinti, első blikkre is. De vajon a nagy háborút követő években Sztálinon és a többi, föntről, hivatalosan kijelölt ideálokon kívül szabadott bárki mást is eszményképnek tekinteni? És a későbbiekben?

A Jan Triska által megszemélyesített Igor tanár úr indokolt esetben testi fenyítéssel fegyelmezi a növendékeit, máskor hegedűszóval kísért előadásokkal okítja őket. A maga helyén mindegyik szisztéma jól működik…

Jan Sverák legelső játékfilmjével, az 1991-es Általános iskolával a csehszlovák filmvígjátékok legjobb hagyományait folytatta. S ez – szerintem – nem csupán annak volt köszönhető, hogy a rendező édesapja (s első nagy produkciójának forgatókönyvírója), az író – színész – forgatókönyvíró Zdenek Sverák Jiri Menzel kedvelt munkatársa s a műfaj gyakorlott mestere volt. (1985-ben idősb’ Sverák szolgáltatta a történetet Az én kis falum című Menzel-filmhez, kilenc évvel később az Ivan Csonkin életéhez…)

A nagy közép- és kelet-európai fordulat környékén – az 1980-as évtized végén, a 90-es évek elején – e kiváló filmesek hatalmas kacajok kíséretében szerették volna emlékeztetni a világot a tragikusan röhejes múltra, és figyelmeztetni a talányos jövőre.

A műveik láttán kirobbanó nevetéseket, ha akarnánk, sem tudnánk visszafojtani, vagy feledni. A hozzájuk társítható visszaemlékezéseket és figyelmeztetéseket pedig, változó világunk juttatja eszünkbe.

Jan Sverák Általános iskolájának kallódó nebulóit például a koronavírus-járvány kezdetén elrendelt, digitális távoktatás, amelynek kedvezőtlen következményeit ma még feltételes módban sem igen lehet megfogalmazni.

Elképzelni sem…

Pillanatnyilag, talán nem is kéne próbálkoznunk effélével. Figyeljük inkább a Jan Triska által megszemélyesített Igor Hnizdo pedagógia módszereit!

(Május 10-én, vasárnap este 21.20-tól, a Duna Televízió műsorára kapcsolva, ezt bárki megteheti!)

Persze, ne a körmösöket osztogató tanárra összpontosítsuk a figyelmünket!

(Bár a valóban ésszerű, humánus és hatékony iskolai fegyelmezés tudnivalóiról sem szabadna időtlen időkig megfeledkezni…)

Hanem a sajátos módon felkészült és meglepően leleményes Igor tanár úr didaktikai módszereire.

Ahogyan az ismeretek átadásakor a felnövekvők fantáziáját megragadó hasonlatokkal, vagy zenei kísérettel segíti a tananyag befogadását…

Ahogyan a nagy történelmi példák erkölcsi hozadékát tálalja…

Amikor például a tizenötödik századi cseh vallási reformer életének utolsó óráiról beszél, az igazáért halni kész Husz Jánost az összes fenegyerek megkönnyezi. Történetének erkölcsi tanulságát mindannyian a szívükbe zárják. Szeretett tanáruk kellőképpen gondoskodik arról is, hogy belássák: az igazságot megvallani mindennél fontosabb.

A tegnapi ádázkák közül páran meg is fogadják, hogy a hétköznapi, iskolai igazságok ellenében elkövetett svihákságaikat – Husz példáját követve – mind bevallják, majd rendezik…

(Amikor, persze, az első, igazság-tatarozási akciójuk alkalmával, kutyával kergetik el őket a tisztesség porondjáról, riadtan kérdezik egymástól Husz János Sztálin arcképe alatt cseperedő hívei: „Az igazság egy nagy marhaság?”)

A két Sveráknak, a forgatókönyvírónak és a rendezőnek, apának és fiának, persze, 1991-ben gondja volt arra is, hogy azt az esztelen történelmi, társadalmi helyzetet is leképezzék, amikor az igazsághoz hozzávetőlegesen ragaszkodó felnőttet, az úgy, ahogy vállalható példaképet, az emberséges embert közvetlen környezete igyekszik lejáratni az ifjúság előtt. Nem azért, mert különb fickót szeretnének erkölcsi magaslatukra állítani, hanem, mert mindenkit hamiskodóként próbálnak beállítani. Ki mint él, úgy ítél! – alapon…

Amikor Jan Sverák Általános iskoláját megismertem, arra vártam – talán nem is egymagam –, hogy a rendező előbb-utóbb azt is képbe hozza, milyen felnőttekké váltak Igor Hnizdo tanítványai. Aztán az angol és szlovák közreműködőkkel 1996-ban megrendezett – esztendő múltán Oscar-díjjal jutalmazott – Kolja ezt is megmutatta. A forgatókönyvíró Zdenek Sverákkal a főszerepben. 2017-ben pedig, megismerhettem az á(Á)ltalános iskolás történet előzményeit is. A Mezítláb a tarlón című cseh film ugyanis, Jan Sverák legutóbbi munkája azt meséli el – a szigorú nagypapát megszemélyesítő Jan Triska hatásos közreműködésével –, milyenek voltak a mindennapjai a második világháború idején azoknak a gyerekeknek, akik e pokoli éveket vidéken élték meg.

Történelmi lecke ez a filmtrilógia, és nem is „csak” a napirenden levő társadalmi válságaikból kikászálódni készülő közép-európaiaknak. De minden korban, minden időben, azt hiszem.

2020. május 5.

vissza >>