„A szép Veróna tárul itt elénk”

Egy ötven éve írt levélre érkező válasz motorizálja annak a 2010-es amerikai játékfilmnek a történetét (címe: Levelek Júliának), amely május 23-án, szombaton 13.40-től tekinthető meg a TV2 műsorán. A maga érzelmes stílusával azt igyekszik igazolni ez a csodálatos toszkán táj által körülölelt százegynéhány perc, hogy sosincs késő, ha az igaz szerelem a tét. Tantételének igazolására Shakespeare Rómeó és Júliáját állítja elénk; pontosabban e mai napig minden másnál népszerűbb tragédia tartozékait: Júlia házát, erkélyét, ha soha nem élt e régi veronai épületben a tragédia-béli Capulet-lány, akkor is. Emlékéhez menekülnek, az ő segítségét kérik a vigaszra váró szerelmesek a harmadik évezredben is…

Vanessa Redgrave hetvenhárom esztendős volt, amikor a kamaszkori szerelmét Toszkánában kereső angol hölgy szerepét megkapta. Egy évvel korábban temette el elsőszülött leányát, négy éve kötött házasságot az évtizedekkel korábban megismert Franco Neróval, fia édesapjával, aki a 2010-es amerikai filmben vén fejjel is a feledhetetlen ifjúságot képviseli

Az új évezred kezdetén meglepően kapósak lettek az ifjúkori tévedéseiket korrigálni szándékozó öreg hölgyek.

A méltán világhírű magyar operatőr, Koltai Lajos második önálló rendezése, a 2007-es Este is e mondanivaló felé körözött, mégpedig Vanessa Redgrave-vel a fő szerepben.  

Gary Winick forgatókönyvírói, Tim Sullivan és Jose Rivera azonban találékonyabbak voltak Koltai Lajos munkatársainál.

Vagy talán a két Friedman-lány, Lise és Ceil veronai dokumentumokkal operáló sikerkönyve szolgáltatta nekik a jobbnál jobb ötleteket? Az ő kiadványukkal azonos című film, a Levelek Júliának ugyanis, az időskori „helyreigazítási kényszer” rázós témáját édes romantikával, csiklandós humorral és az ifjúságnak címzett, tapintatos figyelmeztetéssel fűszerezve tálalta.

(A negyvenkilenc éves rendező, Gary Winick egyébként, gyógyíthatatlan betegség foglyaként forgatott; egy évvel a Levelek Júliának című film bemutatója után távozott az élők sorából.)

Az Amanda Seyfried által megszemélyesített tényfeltáró újságíró-gyakornok úgy érkezik majdnem-vőlegényével, a szupervendéglős Victorral Veronába, mint a legtöbb velük nagyjából egykorú külföldi. Nem igazán érdeklik őket az Adige folyó partján elterülő városnak az ókori és a középkori emlékei, képzőművészeti remekei. Tiziano? Veronese? Tintoretto? Rá se rántanak.

A vőlegényjelölt (Gael García Bernal „közreműködésével”) a veronai borokra figyelmez: Bardoline, Valpolicella, Soave, Recioto…

A magára maradó majdnem-ara a veronai utcák népére. A Júlia háza előtt pityergő lányokra, a bronzba öntött Júlia kebelét simogató fiúkra…

Ki-ki hivatásának elvárásai szerint ismerkedik a nagy múltú várossal, a környékkel, Itáliával.

Külön-külön megtett útjaiknak kiadós a hozadéka: a vendéglője érdekében mindenre kész Victor tengeren túli vállalkozását fellendítő üzleti kapcsolatokkal térhet haza.

Sophie Júlia házfalának rejtekében az amerikai magazin (The New Yorker!) szerkesztője által is méltányolt témát talál.

Meg egy-két fontos gondolatot. Például arról, hogy a másik ember – adandó alkalommal – az érvényesülésnél is fontosabb.

Hogy a különleges pillanatokat nem szabad feledni. Meg, hogy aki a legrosszabbik énjét mutatja, az is érdemes lehet a figyelmünkre…

Azon kívül: a boldog végtől sem szabad megijedni… Badarság megfutamodni előle…

A Levelek Júliának című filmnek nem volt osztatlan sikere mifelénk. De azt a legszigorúbb kritikusai is elismerték, hogy az összes ráncával tündöklő Vanessa Redgrave és a lenyűgöző toszkán táj kedvéért érdemes ezt a 105 perces mozit megismerni.

A locsei.net szerzője Shakespeare Prológusának az első sorára is hivatkozik: „A szép Veróna tárul itt elénk”.

Nagy ajándék ez napjainkban!

2020. május 19.

vissza >>