Requiem egy régvolt Requiemmel

Hamburgból érkezett a hír: 2019. december 11-én Kölnben meghalt Tamássy Éva operaénekes, aki 1951 és 1958 között a budapesti Operaház méltán ünnepelt mezzoszopránja volt. A szomorú hír hallatán – a Nyugodjék békében! elrebegése után – az volt az első gondolatom, nem a művészt kell búcsúztatnom, nem is a személyes ismerőst, akivel olykor családi körben találkoztam. Hanem azt az erős egyéniséget, akit 1991-ben, egy hirtelenjében összehozott telefonbeszélgetés alkalmával megismerhettem. A példaértékű embert, aki idegen földön sem feledte, hogy Ötvenhatra emlékezni s másokat emlékeztetni – méghozzá a nagy múltú polgári napilap, a Magyar Nemzet hasábjain – minden másnál, a kölni opera főpróbájánál is ezerszer fontosabb! A Magyar Nemzetben 1991. november 2-án Ferencsik János gyászszertartása ’56 halottaiért – Régvolt Requiem címen megjelent írást azonban heteken át hiába kerestem. Aztán, koronavírusos karanténomból szabadulván, nagy hirtelen, mégis megtaláltam…

1956-ban nemzetközi hírű, olasz vendégkarmester, Francesco Molinari–Pradelli vezényelte a budapesti Operaházban Verdi – tán – legnépszerűbb operáját, az Aidát. A karmester balján Tamássy Éva látható

Október utolsó napján, halottak ünnepének előestéjén az egyik budapesti zenei antikvárium jóvoltából Verdi Requiemjének partitúrája került a kezembe. Öreg-öreg példány, amelynek az ád különös értéket, hogy borítója s első tiszta oldalai részletesen tartalmazzák a magyarországi előadások lajstromát 1941-től egészen 1957-ig. Hol és kik adták elő Verdi Requiemjét – pontosan kideríthető a sárga fedelű „vezérkönyvből”. Olykor még az előadók kézaláírása – teszem azt Székely Mihályé – is hitelesíti e szokatlan tartalomjegyzéket. Szemem az utolsó bejegyzésnél tapad meg: 1957. január 13. Zeneakadémia, Állami Hangversenyzenekar. Vezényelt Ferencsik János. Előadók: Szecsődi Irén, Tamássy Éva, Ilosfalvy Róbert, Horváth L. (Horváth László, az Operaház tagja „fedezhető fel” e rövidítésben.)

Ha nem suttogna körülöttem sok minden 1956 októberéről, ha nem közelegne halottak napja, feltehetőleg akkor is eszembe jutna az a még gyermekkoromban hallott történet, amelyről csak a legbizalmasabb családi és baráti körben volt szabad beszélni. A történet Ferencsik János egykorvolt bátorságáról, „személyes gyászáról”, könnyes arcáról, amidőn Ötvenhat áldozatainak emlékére gyászszertartást celebrált a Zeneakadémián Verdi Requiemjével, a terror és a megfélemlítettség legelső és legsötétebb napjaiban…

És, íme, kezemben a kétségtelen bizonyíték a régvolt requiemről, amelyről végre fennhangon, a nyilvánosság előtt is lehet szólani, gyönyörű igazolásául annak, hány bátor és együtt érző ember állt ki ’56 forradalmi nagysága mellett a bukás első óráiban is.

Az egykori előadás résztvevői közül a Kölnben élő Tamássy Évát sikerült telefonon elérni, és megkérni, mondaná el olvasóinknak, amit az ’57-es előadásról tudni kell, megjegyezni szükséges. És Tamássy Éva, útban a Mester és Margarita kölni főpróbájára, a művészi lámpalázat is, és a több évtizednyi távollétből adódó messziséget azonnal félretéve emlékezett.

Elbeszélte, hogy Ferencsik János ötlete volt: a forradalom utáni évadnyitó Verdi Requiemje legyen. Azokat a művészeket kérte föl a közreműködésre, akikről bizton tudta, mindvégig a forradalom oldalán álltak. Nem volt könnyű megszerezni az engedélyt az előadáshoz. Hogy „neve legyen a gyereknek”, azt mondták, a koncertet a Vöröskereszt javára szervezik. Így is csak délelőtti előadást engedélyeztek.

A közönség azonban – meséli az énekesnő – mégis tudta, kikért szól a délelőtti évadnyitó requiem. Mindenki feketébe öltözött. Gyászfeketébe, s nem a koncertteremhez illő, máskor szokásos ünneplőbe. Az Offertórium-tól, a mű második részétől kezdve pedig, fölszólítás nélkül mindenki fölállt és állva hallgatta végig az előadást.

Az előadás végére – Libera me, Domine, de morte aeterna… – a karmesternek, az énekesek közül, a zenekari tagok közül többeknek patakzottak a könnyei.

A Vöröskereszt elnöke meg akarta köszönni Ferencsik Jánosnak az érdekükben megtartott koncertet. Ferencsik azonban – így az emlékező – elhárította a köszönetet. ”Ez az én személyes gyászom” – mondotta –, „ezért nem jár köszönet.”

Karmesterükkel együtt az előadásban részt vevő művészek mind úgy érezték, hogy nekik nem puskával kell kiállni a forradalom eltiprói ellen, hanem a művészetükkel. Imádkozva a hősökért, az áldozatokért.

Fölmerülhet bennünk, e megrendítő történet késői hallgatóiban, miért Verdi Requiemjére esett Ferencsik János választása, s miért nem a Magyarországon nagyobb előadói hagyományokra visszatekintő mozarti Requiem csendült fel ’57 januárjában a Zeneakadémián a szabadságharc mártírjaiért. A zenetörténet magyarázatot ad Ferencsik János választására. Verdi Manzoninak, az olasz felszabadító mozgalom lánglelkű hazafiának a halálhírére egészítette ki teljes gyászmisévé korábbi requiemtöredékét. A „legtisztább, legszentebb, legnagyobb szellemet” siratta el nem teljesen liturgikus jellegű gyászzenéjével. Az ember fájdalmát fejezte ki a szellemi rokon és példakép eltávozásakor, nemzete megrendülését és gyászát képviselve. Milliók nevében.

Aki tehát ismerte Verdi Requiemjének keletkezési hátterét, aki fölfogta a mű közérthetőségét, általános érvényét, kérdőjelek és kétkedések nélkül tudta, a nemzet siratta el szabadságharcosait ’57. január tizenharmadikán a Zeneakadémián Ferencsik János vezényletével, Verdi s számos magyar művész közreműködésével.

2020. május 20.

vissza >>