Szent György a biztos pont

Az a kanadai vállalat, amelyik 1997 óta próbálja megszerezni az Erdélyi-érchegységben, Verespataknál rejlő arany- és ezüsttartalékok kitermelésének engedélyét, ismét a tárgyalások újrakezdését kezdeményezi a román államelnöknél, aki, úgy tűnik, „cizellálta” az üggyel kapcsolatos korábbi – megválasztása előtti – álláspontját. Az összmagyarság köztelevíziója azonban, a Duna World, mint 2013 őszén, amikor az alábbi írást a Magyar Nemzet megboldogult Műsorújságjában közreadtam, nem a bennünket is érintő környezetvédelmi aggályokkal foglalkozó, kitűnő dokumentumfilmeket tűzi műsorára, hanem a dr. Tőkés Eszter fogorvos asszony magánéleti bonyodalmait féloldalasan kiteregető Stigmát. Petényi Katalin és Kabay Barna munkája február 26-án 22.05-kor tekinthető meg.

A verespataki beruházást ellenző helyi lakosokat tömörítő civil szervezet, az Alburnus Maior szerint Klaus Johannis államelnök az utóbbi hetekben hangnemet váltott a ciántechnológiás aranybánya megnyitásával kapcsolatban

Napjainkban a kanadai-román cég által ismét gőzerővel szorgalmazott, verespataki aranybánya ügye foglalkoztatja Románia lakosságát. A több száz hektáros cianidos zagytározó, amely jóvátehetetlen környezeti károkat okozhat. És nem is „csak” Verespatak térségében, de a vele évmilliók óta vízrajzilag is összekötött közép-európai régiókban is. A verespataki aranybányászati program szennye ugyanis elérheti az Aranyos, a Maros és a Tisza élővilágát, és a folyók mentén elterülő városokat, Marosvásárhelyt, Gyulafehérvárt, Dévát, Aradot, Makót, Szegedet, mind. A Dunát és a Fekete-tengert is. Ráadásul a 2000-es tiszai környezeti katasztrófát okozó nagybányai tározónál százszor nagyobb verespataki objektum mérgező anyagát, ha megépül, nem „csupán” a folyók szállíthatják, de por alakban a szél is hordja majd! Hogy a talajba beszivárgó cianidokról ne is beszéljünk. Azaz hogy éppen az a kérdés, milyen stílusban s mekkora hangerővel kellene beszélnünk róla idehaza is, hogy mindenegyes polgártársunkban tudatosulhasson, mekkora vész fenyegeti, méghozzá közvetlen közelről a holnapot. Az utódainkat! Volna mivel az előkészítő munkát megkezdeni, 2004-ben a Duna Televízió munkatársa, Kocsis Tibor Új Eldorádó címmel olyan összeállítást készített a verespataki vészről, amelyre szinte egész Európa felfigyelt. Pár évvel később, 2012-ben román felebarátaink is munkához láttak, a legnépszerűbb művészeikkel karöltve kezdtek el hatásosan tiltakozni a ciános technológiával tisztes (?) extraprofitra számító kanadai-román vállalkozás ellen. Kampányfilmjükben a méltán világhírű Maia Morgenstern a néző szeme láttára tépi ki a füleiből arany fülbevalóit és ajánlja fel, többi ékszerével együtt, az aranyra éhes cégnek. Dragos Bucur arany fogpótlásával teszi ugyanezt. Az ember többet ér, mint az arany, amit visel – mondják, majd zárszóként csendesen és határozottan hozzáfűzik: Egy ország is.

A női mivoltában megbántott Tőkés Eszter utólagos feltételezései révén értesül a néző arról, hogyan működhetett a titkosszolgálat a '80-as években

A szülőföldjüket féltő románok filmes tiltakozása az interneten bizonyosan elcsíphető. (Maia Morgenstern véres jelenetével e sorok írója a Magyar Nemzet online-ján szembesült.) Kocsis Tibor ismeretterjesztő filmje viszont – tudomásom szerint – napjainkban sehol nem látható. A Duna Televízióban, vagy a Duna World-ön sem, ahol pedig éjjel-nappal futtatni kellene. Az összmagyarság tájékoztatására rendelt két közszolgálati adón azonban egészen más típusú erdélyi témát sztárolnak napjainkban. A Stigma című filmet, Petényi Katalin és Kabay Barna munkáját, amelynek a középpontjában egy szomorú családi történet áll, az 1989. december 15. óta oly igen nagyhírű Tőkés-család három tagja által elbeszélve. A főszereplő dr. Tőkés Eszter fogorvos, az ő visszaemlékezéseit „cizellálja” a családfő, dr. Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor, valamint Eszter hét testvérének egyike, Erzsébet. Tőkés László, az 1989-es romániai forradalom kirobbantója, a királyhágó-melléki református egyházkerület volt püspöke, 2007-től az Európai Parlament képviselője, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke nem nyilatkozik. Távolságtartását tisztelettel kell fogadnunk. A filmben, amelynek a világra jötte nyilvánvalóan az ő hatalmas visszhangot kiváltó, 2008-as publikációjának a következménye, meg sem jelenik. (Ekkor tárta a nyilvánosság elé Erdélyben is, Magyarországon is azoknak az ügynököknek a nevét és tevékenységét, akik – 1985-től? – a Tőkés családról a romániai titkosszolgálatnak jelentéseket küldtek. A három stigmatizált személy közül kettő Tőkés István és Tőkés László kollégája, református lelkész, illetőleg teológiai professzor, a harmadik - mondhatni – családtag, Tőkés Eszter második férje. A Petényi-Kabay szerzőpáros által jegyzett riport-dokumentumfilm ez utóbbi szerepét igyekszik feltárni. Hivatásos (?) színészek segítségével láttatni is. Az Erdélyben is, Magyarországon is általános tisztelettel övezett orvos és orgonaművész maga, csak archív családi fotókon tűnik fel a Stigmában. „Ráadásként” a film záró képsorában is: mostani portréja egy összetört férfi arcát mutatja. Mintegy utószóként a szerkesztő-rendező Petényi Katalin és Kabay Barna azt is a néző tudtára adja, hogy a mindvégig teljes nevén emlegetett férfiúval vagy háromórányi beszélgetést rögzítettek, amelynek a közléséhez – pontosabban: a terjedelmes felvétel szerkesztett változatának a nyilvánosságra hozatalához - az érdekelt nem járult hozzá. (Budapesten a fáma azt suttogja, szeretteit féltette-védte e döntése által.) Így azonban igencsak „féloldalas” lett ez a Stigma-film. Talán még annál is problematikusabb: elfogult magánéleti helyzetelemzés a Petényi-Kabay szerzőpárostól megszokott, közérdeklődésre érdemes, kimunkált alkotás helyett.

Egy megrendült asszony múltidézésének lehetünk a tanúi, aki két sikertelen házasság romjain próbálja tisztázni maga előtt is, hallgatósága előtt is sorsának legbensőségesebb pillanatait. Önértékelését kockáztatva, nyilvánosan kételkedik abban is, ami ifjúságában szép lehetett, átértelmezi azokat a döntéseit, amelyekben – számos pillanatfelvétel tanúsága szerint - örömét lelte. Nem egyedi eset az övé, tapasztalatom szerint a párkapcsolataikban sorozatos kudarcra ítélt asszonyok jelentős része Tőkés Eszterhez hasonló módon vigasztalódik: kibeszélik magukból a csalódásaikat. Nem lehet, talán nem is szabad elítélni őket emiatt, Tőkés Esztert is úgy kell elfogadni, amiként a Stigmában megmutatkozik. Más kérdés, hogy egy közpénzeket is felhasználó film (az utolsó kockákon megjelenő támogatói listát böngészve, világossá válik, hogy a Stigma munkálataihoz a Duna Televízió és a Magyar Média Mecenatúra is hozzáadta a maga forintjait, euróit) megengedheti-e magának, hogy egy lehangoló családi történetnél lecövekelve, az általános érvényű, történelmi jelentőségű tények tisztázásáról lemondjon. A Stigmából – jelenlegi formájában – az hallatszik ki, hogy az 1980-as évek második felében – egy kiábrándult asszony utólagos következtetései szerint – hogyan működhetett a romániai titkosszolgálat. Továbbá az is megsejthető, de bizonyosan meg nem tudható, hogy a Ceausescu rendszer piszkának a felfedésére milyen lehetőségei vannak az érintett magánszemélyeknek. Megfigyelteknek és beszervezetteknek, tényleges vagy lehetséges titkos ügynököknek. Ez azonban – lássuk be – elég szerény muníció ahhoz, hogy a közelmúlt sorsfordító kelet-közép-európai történéseit igazolni lehessen. De a dokumentumfilmes hozadéka is elégtelen ennek a Stigmának, kiváltképpen, ha a káprázatos tehetségű filmrendező, Gyöngyössy Imre árnyékában cseperedő Petényi-Kabay szerzőpáros korábbi munkáival - Hitvallók és ügynökök, Szigorúan ellenőrzött életek - vetjük össze. A Stigmát megelőző filmjeikben nem tapadtak meg a „magánszféránál”, és nem hagytak nézőikben kétségeket. Nem úgy, mint a Stigmában, ahol például a titkosszolgálati archívum tanulmányozására rendelt nemzeti bizottság által 2009-es dátummal kiállított hivatalos igazolásnak az ellenőrzésére (amely szerint „nem léteznek olyan adatok vagy iratok, amelyekből a törvény értelmében arra lehetne következtetni, hogy B. T. – szülők neve, születési dátum és hely…- a titkosszolgálatnak dolgozott volna, vagy együttműködött volna vele”), miután a dokumentumfilm fő szóvivője, Tőkés Eszter ezt a hivatalos tanúsítványt hamisnak titulálja, kísérletet sem tesznek a megfelelő fórumon. De kétségeket kelt a nézőben a dokumentumfilm befejezéseként futtatott, ki tudja, ki által összeállított lista is, amely – az állítólag 1985-től titkosszolgálati tevékenységet folytató dr. B. T. által megfigyelt személyek nevét tartalmazza. Már a névsor elején elakadok: Bodor Pál és Cselényi László például 1983-tól Magyarországon élt, az egyik a Magyar Nemzetnél, a másik a Magyar Televízióban dolgozott. Hogyan jelenthetett volna róluk a román titkosszolgálatnak az az ember, aki – hajdani hitvesének az állítása szerint is – csak a rendszerváltás után járt külföldön, az anyaországban. Ha a film gazdái, mielőtt e hosszú lajstromot nyilvánosságra hozzák, megkérdik a benne szereplők egyikét, másikát, mit gondolnak e kellően alá nem dúcolt történetről, talán hitelesebbnek tűnne a Kabay Barnáék által közreadott összeállítás. Félkész munkájukkal azonban, amely állításuk szerint olyan „drámai helyzetet” hozott nyilvánosságra, amely „máig nincs lezárva”, csak indulatokat kavarhatnak. A szenvedélyesen fortyogó érzelmek azonban senkinek nem használnak, a Tőkés család ifjabb tagjainak, Tőkés Eszter gyermekeinek bizonyosan nem. Hogy miként lehet lehűteni őket, nem tudom. De azt igen, hogy a Stigmának mégis csak van egy biztos pontja: a bevezető képsorban látható, kolozsvári Szent György szobor képe.

Az igazi sárkányölő szimbóluma.

2015. február 19.

vissza >>