In memoriam Chrudinák Alajos

A Színes rtv című műsorújság lapalji Hírbörzéjéből tudtam meg, hogy márciusban meghalt Chrudinák Alajos, a Magyar Televízió határainkon túl is jól ismert és elismert szerkesztő-riportere. (Az 1990-es években: főmunkatársa, közel-keleti tudósítója, elnökségi tagja, regionális elnökhelyettese…) A minden időben függetlenségre törekvő külpolitikus, aki szerint „a tájékoztatásnak egyetlen kritériuma lehet: az igazság”. A Magyar Nemzet színes mellékletében 2010-ben Feledékenységünk ellenszere címen megjelent írásommal emlékeztettem rá a feledékenyeket, ki volt ő valójában. Ebben a voltaképpen a magyar mozgókép sanyarú helyzetét sirató példatáramban ismertettem olvasóimmal Dézsy Zoltánnak azt a mátracserpusztai magányában szóra bírt Chrudinák Alajosról összeállított dokumentumfilmjét, amit csak a 2010-es filmszemle információs programjaként, méltatlanul megválasztott időpontban lehetett megtekinteni. S amit – tudtommal – az óta sem illesztett műsorába a köztelevízió.

Legutolsó televíziós megszólalásában a több mint három évtizeden át szó szerint is határtalanul népszerű televíziós műsorokat szerkesztő Chrudinák Alajos olyan embernek vallotta magát, aki Istenéhez, nemzetéhez, családjához rendületlen hűséggel kötődik, és szereti embertársait

Régi jó (vagy rossz?) szokásom szerint az ez évi magyar filmszemlével való ismerkedésemet is az előző esztendő filmforgalmazási adatainak az áttekintésével kezdtem. Nem azért, hogy a magyar műveket is vállaló mozik siralmas helyzetén adomázgassak, hanem, hogy – hivatásomnak megfelelően – a hazai televíziók jelentőségére hívjam fel a figyelmet. Így aztán – és emiatt a kedves olvasó megértését kérem – az idén is csak a régi nótát fújhatom: katasztrofálisan csekély érdklődés mellett futottak a filmszínházainkban 2009-ben is a hazai produkciók. Még az olyan sikerre s népszerűségre rendelt filmek is, mint a Puskás Hungary, vagy a Szíven szúrt ország. (Almási Tamás rendezésére huszonnégyezren váltottak mozijegyet, a Kálomista Gábor, Babos Tamás, Csillag Manó és Kévés György által jegyzett filmre feleannyian.)

A katolikus egyház besúgóit – részben – leleplező dokumentumfilmre (Hitvallók és ügynökök) ezerháromszáz ember fizetett be.

Ahol a Csiribiri, Halász Judit új zenés gyermekműsora került a vetítővászonra, huszonegyezer mozi-belépő kelt el.

Persze, mindenki tisztában van vele, hogy ezek az elkeserítő adatok nem a tényleges nézőszámot jelzik. Azok a hazai filmek ugyanis, amelyeket sikerül bepasszírozni valamelyik televízió adásába, sokkal, de sokkal több nézővel büszkélkedhetnek, ha éjféltájban vetítik őket, akkor is. Csak időben fel kel hívni rájuk a tévénézők figyelmét.

Ahogy lehet. Mihelyt lehet. A Magyar Nemzet keddenként megjelenő Műsorújságja első számú feladatának tekinti, hogy azokról a produkciókról, amelyek az olvasók érdeklődésére számíthatnak, és valamelyik tévétársaság vállalja is a vetítésüket, kellő időben hírt adjon.

De, ha igyekezetünket siker koronázza – nem az utolsó pillanatban döntenek a film vetítéséről, hajlandó munkájáról nyilatkozni a rendező… – akkor is megesik, hogy az egyik ígéretes munkát feledteti a másik. Vagy a napi hírek a közérdekű információk…

A jelenség világos és érthető: annak a polgárnak, akinek nincs hol gyógykezeltetnie magát, még akkor sem a Kabay Barna – Petényi Katalin páros által rendezett Hitvallók és ügynökök című sorozat bilincseli le a figyelmét,ha megtört testének minden fájdalma a magukat mélykatolikusoknak valló besúgók munkálkodásának a következménye, hanem az, hogy hol orvosolják a kínjait.

Az a kisgyermekes család pedig aligha „csiribirizik” Halász Judittal, boldogan, akinek az otthona közelében bezárt az iskola. Hanem abban mesterkedik, hogy valamiképpen pótolja azt a közszolgáltatást, amitől a gyermek- és családbarátnak nem nevezhető állam megfosztotta.

Könyörtelenül megváltoztatják a mai magyar társadalom tévénézési szokásait az emberek mindennapi gondjai. Miközben közhelyszinten „ragozzuk” a kisgyermekek és a nyugdíjas nénikék tévénézési szokásait, hogy a keresőképes korosztályokat miként mozgósítja mindaz, amit a televízióban látnak, hallanak, mozgósítja-e őket egyáltalán, eszünkbe sem jut. A rendszerváltásnak nevezett fölfordulás közepette felnőtté vált nemzedékekről jó, ha annyit tudunk, hogy futólépésben zajlik az életük. De, hogy milyen emlékeket, eszményeket őrízek magukban, milyen történelmi, társadalmi folyamatokat ismernek és ismernek el, kik azok az arcok, nevek, akiket megjegyeznek maguknak, valójában homályban marad.

A hideg is kiráz, ha felfedezem, hogy okos és rokonszenves húsz-harminc évesek mi mindent felejtettek el még a közelmúltból is, hány életművet és helyzetet, ámbár hasznos volna ismerniük. Az 1980-as, 90-es évek például – úgy tűnik – sokuk tudatában csaknem olyan távoli, mint a mohácsi vész, ha szóba hozza előttük az ember, elnéző mosollyal replikáznak: mindent talán mégsem lehet a kádári ével számlájára írni!

Az elnéző mosolyra, persze, gúnyos mosoly kíséretében újabb kérdéssel lehetne válaszolni: Hát nem ezt példázza a Magyar Televízió Visszaszámlálás című sorozata? A mérlegegyensúly szigorú szabályai szerint összeállított, kedélyes múltidézés?

Ám a végtelenbe ívelő kérdezősködéssel sem jutnánk messzire, hiszen aki a Magyar Televízió produkcióját látja, pontosan tudja, hogy ettől az objektivitás fehér foltjaival tarkított műsortól sem lettünk okosabbak. Tájékozottabbak sem, jól jelzi ezt a 41. Magyar filmszemle információs programjában bemutatott, ötvenperces film, amelyik a Magyar Televízió híres külpolitikai szerkesztőjét, Chrudinák Alajost szólaltatta meg. A 73 éves televízióst, aki nélkül az 1980-as, 90-es években nem volt Panoráma, de Parabola sem, akinek Jichak Rabin ugyanolyan készségesen nyilatkozott, mint Jasszer Arafat, vagy Kadhafi, szinte telesen feledte a világ. Pedig az 1989-es temesvári eseményeket elsőként ő hozta házhoz nekünk, magyarországi magyaroknak is, a világ magyarjainak is. A csehek drámaíró fenegyerekét, Vaclav Havelt szintén. Chrudinák tette lehetővé számunkra azt is, hogy magától Peresztől hallhassuk: a palesztin nép önrendelkezési jogáról akkor lesz érdemes beszélni, amikor azt találgatjuk, Románia megadja-e az Erdélyben élő magyarok önrendelkezési jogát.

És akkor még nem szóltunk az 1970-es években hozott, Chrudinák-féle erdélyi helyzetjelentésekről, amelyek nyomán az anyaországbéli lelkes emberek százszámra fedezték fel maguknak Transsylvaniát.

Chrudinák Alajos riportjait nem csak mi, MTV-néző magyarok fogadtuk megkülönböztetett figyelemmel, hanem a nagyvilág is. Arabok, angolok, kanadaiak egyaránt. A munkái iránt megnyilvánuló nemzetközi érdeklődés mentette meg attól, hogy irgalmatlan sebességgel beindított tevékenységét idehaza akadályozzák. A Szaharából, a magányos cédrus országából, Afrika szarvából hozott anyagait olykor-olykor megkurtították, de végül mindig bemutatták.

Díjazták is. És nem is „csak” Monte-Carlóban, de még Miskolcon is. Méghozzá négy alkalommal.   

Az első tévéelnök, akinek sikerült Chrudinákot és csapatát ellehetetleníteni, Hankiss Elemér volt. (Más kérdés, hogy az MTV mélyrepülése is vele kezdődött el…)

A fantasztikus nyelv- és helyismerettel, páratlan kapcsolatrendszerrel rendelkező Chrudinák Alajos a partvonalon kívül már nem sokat tehetett. Ekkortájt a véle egy csapatban dolgozó, ifjabb pályatársakért szurkolt, hogy legalább ők dolgozhassanak tovább, a tőle átvett munkamódszerekkel. Egyikük, Dézsy Zoltán tető alá hozta az egykori főnökéről szóló filmet. Másikuk a Hír TV-nél tevékenykedik.

Nem is egy híres honfitársunk állítja: nagy szükség volna Chrudinák Alajosra ma is. Mi meg, mezei magyarok csak abban reménykedhetünk, hogy valamelyik tévétársaság bemutatja a tegnapelőtt még nagy hírű, mára már szinte teljesen elfelejtett televíziósról készült ötven percet. Ami ­- készüljünk fel rá ­- korántsem hibátlan alkotás. De úgy, ahogy van, a kóros feledékenység ellenszere lehetne.   

2020. május 26.

vissza >>