Sztálin halála – Avagy a diktátornál csak a munkatársai félelmetesebbek?

A Sztálin halála című játékfilm, amely július 12-én, vasárnap 21.20-tól tekinthető meg a Duna Televízióban, voltaképpen nem is a rettenetes Joszif Visszarionovics végóráit idézi meg. Hanem azt az őrült hatalmi harcot, amelyet a „nagy tetem” mellett közvetlen környezete folytatott. Berija, a szovjet titkosszolgálat vezetője, a sztálini koncepciós perek egyik fő felelőse, Malenkov, aki jó ideig Sztálin személyi titkára volt, Hruscsov, akit utóbb a desztalinizáció kezdeményezőjeként könyvelt el a nagyvilág, miközben nem megszüntetni, hanem megőrizni akarta a sztálinizmust, állítólag a túlkapások mellőzésével… Egyik aljasabb, és korlátoltabb, mint a másik, ártatlant, bölcset, vagy jó szándékút véletlenül sem találni közöttük. A diktatúra csinálmánya mindahány. Kortól és földrajzi helytől függetlenül.

Az olaszos hangzású név mögött rejtező skót forgatókönyvíró–rendező, Armando Iannucci nem híve a látszatok szintjén működtetett valósághűségnek. A történelem máig emlékezetes torzalakjait sem az eredeti arcvonásaikra emlékeztető színészekkel jeleníttette meg. Hanem olyan művészekkel, akik a személyiségüket tudták hitelesen képbe hozni. Zsukovot Jason Isaacs, Hruscsovot Steve Buscemi, Malenkovot Jeffrey Tambor, Sztálint és gyermekét, Vaszilijt Rupert Friend

Aligha kétséges, hogy a nyugat-európai filmeseket az a történtek után hatvan évvel, 2013-ban ismertté váló boncolási jegyzőkönyv is ösztönözhette, hogy Sztálin végóráiról és az elmúlását követő, rettenetes nyüzsgésről játékfilmet – egyesek szerint: vígjátékot – forgassanak, amely azt tanúsította, hogy a „generalisszimusz” halálát agyának bal féltekéjét károsító, beszédzavarral és bénulással járó bevérzés, az általános szóhasználat szerint: agyvérzés okozta.

Azaz nem Berija fojtotta meg, amint azt többen is feltételezték. És nem is a szervezetébe juttatott, erős patkányméreg ölhette meg, miként azt egy orosz–amerikai történészcsoport által 2003-ban közreadott közlemény állította.

(Az viszont korábban is – mondhatni: általánosan – ismert konkrétum, hogy a február 28.-i éjszakai mulatozás után csak másnap este merték Sztálinra az ajtót rányitni, s hogy csak március 2-án reggel látták orvosok. Akik aztán hideg borogatással, beöntéssel és piócás kezeléssel próbálták, merték gyógyítani…)

Sztálin mindenkor tettre kész elv-, szak- és üzlettársai egy-kettőre felismerték, hogy számukra sokkal többet ér egy halott főtitkár és miniszterelnök, mint egy úgy-ahogy talpra állított, zsarnok módjára gyengélkedő öregember (Sztálin harmincegy éven át – 1922-től 1953-ig – volt a szovjet kommunista munkáspárt főtitkára, és tizenkét esztendeig – 1941-től 1953-ig – a Szovjetunió miniszterelnöke.)

Iannucci 2017-ben forgatott filmje azt a förtelmes játszmát hozza képbe, amelynek e felismerés lett a hajtómotorja. Az a politikai gyakorlat, az az erkölcsi alapállás, amelynek a következményeitől talán a mai napig lehetetlen szabadulni, teljesen megtisztulni.

Százhét zegernyés perc, amelyen nagyokat lehet nevetni és szörnyülködni…

Amelynek láttán nem lehet nem emlékezni, történelmi zsákutcáinkban megint és megint körülnézni…

Nekünk, magyaroknak kiváltképpen!

Például a Simon Russel Beale által megjelenített Berija futamai láttán érdemes felidézni azt a sajnálatosan ritkán kifejtett történetet, amely 1953 június 13-án esett meg. A Moszkvába rendelt Rákosi Mátyást nagy keményen e napon oktatta ki a kelet-európai országok ellenőrzésének enyhítésén munkálkodó Berija, és ekkor neveztette ki Nagy Imrét Magyarország miniszterelnökéül.

A Steve Buscemi által megszemélyesített Hruscsov szorgoskodását figyelve, a Jason Isaacs színészi képességeivel ügyesen gazdálkodó Zsukov harsogását hallván, nem lehet – nem is szabad – megfelejtkeznünk róla, hogy az 1956-os magyar forradalom leverése – ha nem is olyan gyorsan, mint ahogyan azt a politikai és katonai világhatalomként elkönyvelt Szovjetunió főemberei elképzelték – az ő célkitűzéseiknek megfelelően ment végbe…

Nemzedéktársaim bizonyára gyermekkori emlékeiket is felidézik, amikor az embermilliók által siratott Sztálin ravatalát mutató filmjelenettel szembesülnek.

A locsei.net szerzője sem feledi, hogy az általános iskola második osztályos tanulójaként miként értesült a korábban a magyar úttörők apjaként aposztrofált Sztálin haláláról. Iskolába menet, az elegánsnak mondott kisvárosi bérházban, a fontos emberek folyosóján Mari, a faluról a kommunista családok szolgálatára berendelt cselédlány fülig érő, boldog mosollyal ismételgette, megállíthatatlanul: Meghalt a nagy Sztálin, meghalt Sztálin, meghalt, meghalt…

Amikor az iskolában pár perces néma felállással kellett gyászolnunk a nevezetes halottat, nem tudtam másra gondolni, csak Mari boldog mosolyára, örömteli kántálására.

És én is mosolyogni kezdtem. Kuncogni is. Aztán a padtársam, a mögöttem álló diáktársaim, a tanító nénim…

Jó napunk volt, azt hiszem. Úgy emlékezem…

2020. július 7.

vissza >>