Könyörtelen örökség

Az MSZMP napilapjának örökös főszerkesztő-helyettese, a Filmművészeti Tanács elnöke már a Dózsa György ötszázadik születésnapjára szánt játékfilm irodalmi alapanyagát is támadta; a Csoóri Sándor és Kósa Ferenc által jegyzett filmnovellának a forradalmi ihletét hiányolta. Az Ítélet című film, a Dózsa-féle parasztlázadás mozgóképesített mítosza, de a voltaképpen minden népfelkelés erkölcsi s ideológiai gondjait kibeszélő mű mégis megszületett. Forgatásáról az akkor már nemzetközi elismertségnek örvendő operatőrt, Sára Sándort kérdeztem.

Negyvenöt esztendő távlatából is elmondható, kész csoda, hogy az Ítélet című film elkészülhetett. Azok után, hogy R. elvtárs azt írta róla, ez az alkotás „csak szörnyű iszonyatot szülhet, pesszimizmust, kétségbeesést…”

Mi hárman, akik az Ítéletet „jegyeztük”, R. elvtársnak egyébként is a „kedvencei” voltunk. A harcokat azonban nem én, hanem Kósa Ferenc és Csoóri Sándor vívta, vele is, másokkal is. A filmrendezőnek is, a költőnek is megvolt ehhez a kellő fegyverzete: érvrendszere, szókészlete.

R. elvtársnak írt válaszukat ma is elismeréssel olvassa az ember: „történelmünk legdrámaibb pillanataival félelmetes szembenéznünk, talán éppen Dózsával a legnehezebb. Vagy visszamenőleg megszépítjük az eseményt, vagy tudomásul vesszük, hogy a történelem könyörtelen örökséget hagyott ránk…”

Nem akarták odafönt ezt a filmet, és ez voltaképpen érthető. Ha elkezdi nézni valaki ezt a kilencven percet, rádöbben, nem egy parasztlázadásról szóló történet pereg előtte, az 1960-as éveknek a forradalomról általánosságban megfogalmazódó dilemmáit vetíti a múltba, az 1956 utáni gondolkodásunkat szétfeszítő kérdéseket mindenek előtt. Ráadásul az 1968-as „nagy bevonulás” friss élményével, amikor a Varsói Szerződés csapatai, élen a magyar alakulatokkal, megszállták Csehszlovákiát, sem a csehszlovákiai, sem a romániai filmesek nem akartak velünk dolgozni! Vita tárgya lett, hogy az eltervezett hármas koprodukcióból lehet-e valami. Pedig ez nekünk, akik kezdettől fogva azon munkálkodtunk, hogy legalább filmesként ne hagyjuk magunkat a – régi szóhasználat szerinti – csonka Magyarország területére beszorítani, a legszebb álmaink közé tartozott. A Felvidéken is szerettünk volna forgatni, ottani kollégáinkkal együtt dolgozni, Erdélyben is. Állandó párbeszédben voltunk, Csoóri Sándorral is, Kósa Ferenccel is. Ha filmet készítettünk, azért, ha nem készíthettünk, azért. Közel is laktunk egymáshoz, szinte minden nap találkoztunk…

Gondolom, amikor szabad utat kaptak, és az olyan leleményes támogatóknak köszönhetően, mint amilyen az erdélyi író, műfordító Domokos Géza volt, az eredetileg eltervezett hármas koprodukció is „összejött”, még több mindenről kellett beszélgetniük.

Az előkészületek során csakugyan. Máig emlékezetes számomra a terepszemlék időszaka. Keresztül, kasul jártuk Dózsa György szülőföldjét, Erdélyt; nem csak a tájait ismertük meg, de az embereit is: a Szervátiuszoktól, apától és fiútól Kós Károlyig, Sütő Andrástól Kallós Zoltánig…

Dózsáról is beszélgettek velük?

Hogy is ne beszéltünk volna! Szervátiusz Tibor Dózsa szobra ott állt a műteremben, ahol minden este beszélgetni összegyűltünk.

Most már akkor tudom, miért hasonlít oly’ nagyon Dózsa György filmbéli „megkoronázása” a jelenleg a budai Várban látható Dózsa-szoborhoz!

Számomra az volt a nagy kérdés, hogy azt a történetet, amelynek nagy része a főhős gondolatai közt játszódik, miként lehet megjeleníteni. Nagy megmozdulások is vannak a filmben, azokat nem volt gond „képileg” megfogalmazni. De a belső vívódásokat, az elvek és a választások csatáját a Dózsát megformáló színész arcán kellett megmutatni - más és más háttérrel, előtérrel. Bessenyei Ferencről kifejező közeliket kellett felvenni, és ez, bizony, komoly feladatot jelentett. Mindig is szerettem portrékkal „operálni”, arcképekkel kifejezni a lényeget, a Dózsa-filmben azonban szinte ez lett a fő feladatom. Bessenyei Ferenc művészi ereje nagy segítségemre volt ebben. Aztán az az egyhetes forgatási kényszerszünet, amit a romániai díszletépítőknek „köszönhettünk”, az én portrékészítő erőfeszítéseimbe ugyancsak belekavart. A Gyilkos-tó környékén forgattunk, Nagy-Hagymáson, ahol a koprodukciós szerződések értelmében (ezek ugyanis nem a pénzről szóltak, a feladatokat osztották meg a csehszlovákiai, a román és a magyar filmkészítők között), a romániai díszletépítőknek egy székely favágó-tanyát kellett építeniük, fönn, a havasokban. Meg is csinálták, időre, amikor azonban át kellett volna venni a munkájukat, azt kellett látnunk, hogy a mi koprodukciós partnereink a havasi románok hegyi tanyáin szokásos, móc építményt emeltek, nem székely hajlékot, olyat, amilyet díszlettervezőnk elgondolt, megrajzolt, és, amilyen Dózsa György idejében e helyen állhatott. Hosszas vita után, a produkció művészeti vezetőjének a tervrajzaival a kezünkben, sikerült meggyőzni a „tetteseket”: új díszletet kell építeniük. Nekünk pedig, míg ők a hibájukat helyrehozták, le kellett állnunk a forgatással. Nem tétlenkedtünk, jártuk a vidéket, a helyi szokásokkal ismerkedtünk, az ottani étkeket kóstolgattuk, pisztrángoztunk… Amikor ismét munkához láttunk, döbbenten láttam, hogy az újabban felvett Dózsa-portrék használhatatlanok. Szegény Bessenyei képe a kényszerpihenő alatt úgy kikerekedett, hogy azokat az előző felvételekhez illeszteni nem lehetett…

Hatalmas tömegeket megmozgató jeleneteik, de a film végén, a hitelesnek tűnő rituális kivégzés is a filmkészítésnek azt a klasszikus korszakát idézi, amikor trükkök helyett valódi, hús-vér emberek püfölték egymást a körültekintően megrendezett csatákban, és valósághűen kínlódtak, akiknek a film története szerint szenvedniük kellett.

Mi még akkor sem a csatajeleneteket, sem a drámai betéteket, kivégzéseket nem a mostanában szokásos filmes módszerekkel oldottuk meg. Ha sarkítottan akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, majdhogynem kivégeztük azt, akit a forgatókönyvíró „utasítása” szerint halálra ítéltek.

A tüzes trón tehát a valóságban is vörösen izzott Dózsa-Bessenyei alatt?

A végzetes trónt, amelynek nem csak izzani, de füstölnie is kellett, a XIV.-XV. században épült, eredeti Vajdahunyad vára előtt készültünk fölállítani. A technikust mi adtuk hozzá, a fiú nagy élvezettel utazgatott többször is Bukarest és Budapest között, és valahányszor rákérdeztünk, mindig megnyugtatott bennünket. Ne aggódjunk, mondta, a trón körül minden rendben lesz. Az átvételnél, ránézésre, csakugyan rendben levőnek találtuk, ám, amikor konstruktőrét arra kértük, izzítsa fel, mint a karácsonyfán, kis lámpák kezdtek el fényleni a királyi vasemelvényen, körbe-körbe. Elképedésünket látva, azzal próbált nyugtatgatni bennünket az instrumentum tervezője s kivitelezője, hogy távolról jól fog a trón mutatni, s egyébként is, ebben a kivitelben bátran rá lehet ülni…

Több évtized után újranézve, hol helyezné el az Ítélet című Dózsa-filmet alkotótársai és a saját életművében?

Korábbi, Nyugat-Európában is visszhangot keltő munkáinkkal együtt kell számon tartani s megítélni az Ítéletet is, azt hiszem: Sodrásban (1963), Tízezer nap (1967), Feldobott kő (1968)… Gaál István 63-as filmjét, amelynek én voltam az operatőre, Edinburg-tól Pesaróig díjazták. Karlovy Varyból 1964-ben a Sodrásban a társadalmi és szakmai zsűri fődíját hozta haza. Kósa Ferenc rendezésének, amelyet szintén én fotografáltam, a Tízezer napnak a cannes-i fesztiválon a legjobb rendező díját ítélték oda. A Feldobott kő című filmnek, amelynek nem „csak” az operatőre voltam, de a rendezője is, Párizsban is sikere volt. Hetven dollárral a zsebemben, a kádári Magyarországról kegyesen kiengedett, harmincöt esztendős szegénylegény, ültem a nézőtéren, de a vetítővásznon az én történetem futott! Kár, hogy a Dózsa-filmnek nem jutott ekkora figyelem. Azért-e, mert itthonról nem ajánlották a művelt Nyugat figyelmébe? Vagy, mert a művelt Nyugatot nem érdekelte a parasztlázadás és fővezére? Máig nem tudom.

Az általam szerkesztett utolsó Műsorújság számára készített interjú teljes szövege, amely helyhiány miatt nyomtatásban nem jelenhetett meg.

2014. november 2.

vissza >>