Fényirdák, fotográfiák, régi pápai történetek

A 800 éves várost, Pápát ki-ki úgy köszöntötte 2014-ben, ahogyan jónak látta. Ürmös Lóránt, a város szülötte, a Pápáról készült képeslapok szakértője, az Üdvözlet Pápáról! Képeslapok Pápáról 1824-1897 című kiadvány szerzője, ezúttal – a Jókai Mór Városi Könyvtár támogatásával, a Jókai füzetek című helytörténeti sorozat 75. kiadványában – olyan vállalkozókról tudósítja az olvasót, akik 1864 és 1935 között abból éltek, hogy a város népét, nagyhírű tanárokat, szorgalmas hivatalnokokat, köztiszteletben álló mesterembereket, fess huszárokat, kedves ifjú s idős hölgyeket és riadt kisgyermekeket örökítettek meg.

Tarczy Lajos (1807-1881) 1833-tól tanított Pápán, Széchenyi István híve s követője, Petőfi Sándor pártfogója volt

Kutatásai, valamint fotótörténész kollégáinak (például Szakács Margitnak, Farkas Zsuzsának) korábban megjelent munkái alapján Ürmös Lóránt azt állítja, az első ismert fényképészt, aki a városban fényirdát nyitott, Hanély Antalnak hívták. Stájerországban született, Pozsonyban nevelkedett, és két tanéven át a pápai bencés gimnáziumban – világi tanárként – rajzot oktatott. Mint kortársai közül többen is, fényképészként festészeti akadémiákon, magániskolákban szerzett tudását kamatoztatta. A magát akadémiai festésznek tituláló fényképész műtermében, papírmaséból készült kőkorlátra támaszkodva, az „ispány” is szívesen fotografáltatta magát.

Hanély mester, amikor fényképészeti műtermei Pápán, majd Kőszegen is jól jövedelmeztek, visszatért a festészethez. Tájképeken örökítette meg szép környezetét. Öreg Skoff Primus, aki „fénykorában” egy bécsi fényképészeti intézetnek dolgozott, az 1870-es évek derekán, fiaival érkezett a városba, s a pápai újságban mint ”academicus arczkép és műfestő” hirdette magát. A fotografálást – amint az a Régi pápai fényképészek című kiadványban olvasható –, két fiára, Tivadarra és Károlyra bízta. Fő téri műtermében a két fivér több mint 40 éven keresztül fényképezte a pápaiakat, fennmaradt munkáik szerint: nagyhírű és névtelenségben megmaradt polgárokat egyaránt. Az utókor számára kiváltképpen fontos felvételüket 1881-ben Tarczy Lajosról készítették és – meglehet, akkor már kizárólag oltárképek festésével foglalatoskodó édesapjuk közreműködésével – kézzel színezték. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő portré azt a nagyszerű férfiút ábrázolja, aki élete nagyobb részét Pápán töltötte. E városban, a már akkor is nagy múltú református kollégiumban tanult, majd felsőfokú bécsi s berlini stúdiumai után, matematikát, fizikát és (hegeli!) filozófiát tanítani, Pápára tért vissza. Tanítványait önálló gondolkodásra sarkallta, saját maga által írt tankönyveivel – amelyek az ugyancsak általa alapított iskolai nyomdában láttak napvilágot – a magyar természettudományos szaknyelv kialakításában segédkezett. Egyházkerületi feljebbvalói oktatói eltévelyedéseit rótták fel neki, a Tudós Társaság tagjai az érdemeit tartották számon. A Magyar Tudományos Akadémia 1838-ban a levelező, 1840-ben a rendes tagjai közé választotta. (A Tudós Társaság 1842-es Évkönyvében olvasható székfoglalóját a „természettani észtanról” tartotta.)

Volt idő, amikor Tarczy Lajos – Széchenyi István meghívására – Cenken vendégeskedett, és az ottani korszerű gazdálkodást tanulmányozta. Majd Pápára visszatérvén, mintagazdaságot alapított, hogy cenki tapasztalatait a város lakóival megismertesse. 1841-ben Tarczy Lajos alapította meg a híres Képzőtársaságot, amely nem is egy tehetséges fiatalember első szárnypróbálgatásainak a színtere lett. Az egyiket Petrovics Sándornak hívták, a másikat Jókai Mórnak… Petrovics-Petőfi később gyakran mondogatta: „a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek”. És csakugyan, Tarczy Lajos volt az, aki a Pápára érkező, szegény obsitost a párfogásába vette, kosztot, kvártélyt, magántanítványt szerzett neki, s általa havi fizetést, költeményeinek megjelentetésére bíztatta…

A Skoff testvérek, mint az a Régi pápai fényképészek című kiadványban olvasható, a város eseményeit is megörökítették, a kőszínház építését, a „vincés apácák zárdáját” (amelynek falai közt, hat és fél évtizeddel később e sorok írója írni, olvasni, számolni tanult). Minden módon részt vettek a város életében, és ezen akcióik során aligha csupán az üzleti szempontok vezérelték őket. A két agglegény, azt hiszem, szeretett Pápán élni. (Ürmös Lóránt azt is kiderítette, hogy az ifjabbik Skoff hozta divatba Pápán a biciklizést. Mint a legelső velocipéd tulajdonosa, kerékpáregylet alapítását, versenypálya építését, kerékpárversenyek szervezését szorgalmazta. 1898-ban – olvasom a Jókai füzetek 75. kötetében – a „Pápa – Kis-Czell közötti távon induló 16 versenyző közül a 11. helyet érte el”.)

Édesapám családja 1903-tól 1930-ig Meinhardt Ágoston műtermében, a Rákóczy utca 18. szám alatt készíttette fotográfiáit

Meinhardt Ágoston Erdélyben kezdte el fényképészeti tevékenységét, Segesváron, Gyulafehéráron, Nagybecskereken, Kolozsváron is volt műterme, de, mivel sehol nem találta meg számításait, a Nyugat-Dunántúlra költözött. Győrben a Fehérvári utczában, Pápán az 1903-ban Rákóczi utcára átkeresztelt – és az óta is Rákóczinak nevezett – Uj utczában nyitott „fényképészeti műtermet”. Miután megbizonyosodott róla, hogy Pápán nagyobb az érdeklődés papírmasé farönkökkel és sziklákkal, bolyhos műfű-szőnyegekkel berendezett fényirdája iránt, mint Győrben, végleg Pápára helyezte át lakhelyét. Nyolc évvel később, miután „a magyar állam kötelékébe fölvétetett”, a város közgyűlése „pápai illetőségűnek ismerte” el.

Ürmös Lóránt szerint az Erfurt környékén született Meinhardt kitartásának köszönhette, hogy közel fél évszázadon át Pápán prosperálhatott; hogy lovasversenyek győztesei, tanítók s tanítóképezdei tanárok, a folytonosságot minden másnál többre becsülő pápai családok évtizedeken át az ő műtermét látogatták, és nem a városban rövidebb-hosszabb ideig megtelepedő versenytársakét. Nem Ürmös Lóránt könyvéből, hanem családi hagytékunkból való az a három fotográfia, mellyel én is a Régi pápai fényképészek című kötet szerzőjének az állítását igazolhatom. Az első 1903. novemberében, az Uj utcza 121 szám alatt készült, a nagyszüleim házassági fotója. A második valamikor 1914 és 18 között keletkezhetett, a Rákóczy utcza 18. (ezelőtt Uj utcza 121.) számmal jelölt házban, a házaspár három legkisebb gyermeke még nem látható rajta. A harmadik az árván maradt családot mutatja, szétszórattatásuk előtt. Az édesanya élethossziglan viselt gyászruhában, a hátlapon kézírással jelezték a dátumot: 1930.

1947-48-as Karczagi-fotót postázva mutatta be közös gyermeküket édesanyám grúziai hadifogolytáborban raboskodó párjának, az édesapámnak

Az utolsó neves pápai fényképész dinasztia tagjaitól, kikkel Ürmös Lóránt foglalkozik, az 1922 és 1947 között tevékenykedő, s az óta is közszeretetnek örvendő Karczagi-Karcagi-Karcaghyaktól a szüleim esküvői fotóját őrzöm. Meg a II. világháborúban, a Don-kanyarban eltűnt nagybátyám portréját, valamint a saját, két-három éves kori arcképeimet is. Egyik-másik ez utóbbiak közül nagy utat tett meg, míg hozzám került: édesanyám Karczagi-felvételeket postázva mutatta be közös gyermeküket grúziai hadifogolytáborban raboskodó párjának, akit három hónappal megszületésem előtt „vagoníroztak” a Dunántúlt különös kegyetlenséggel felszabadító szovjet katonák. A postai levelezőlapokra varrógéppel rögzített fényképeket, csodák, csodája, megkapta, s meg is őrizhette az édesapám. Haza is hozhatta, amikor 1948-ban, valamelyik álságos nemzetközi hadifogolycsere-egyezmény keretében övéihez – félholtan – visszatérhetett. Nagy családi események alkalmával, például 1951-ben, első szentáldozásom napján vele már a Fény. Szöv. pápai műtermét tudtuk csak felkeresni, nem a Karczagi fotószaküzletet. A Fény. Szöv.-ben azonban – családi legendáriumunk szerint – az államosított Karczagiék garantálták a színvonalat. Ma a Karczagi család tán utolsó tagja, Erika az a pápai polgár, akivel karácsonykor, húsvétkor őszinte jókívánságainkkal megkeressük egymást.

Szüleim esküvői képe 1944.július 26-án, Anna napján Karczagiék műtermében készült

Szomorú-szép múltidézésre készteti olvasóját a nyolcszáz éves város utolsó százötven évét megidéző könyv – személyes kiegészítők nélkül is. A maga roppant szak- és tárgyszerű módján azt mondja el erről a hajdan sokféle dicső jelzővel illetett közösségről, amit róla feltétlenül tudni érdemes: olyan, egymást tisztelő, segítő, de a messziről jött idegent is készséggel befogadó emberek lakták, akiknek érdemes az arcvonásait megismerni, megjegyezni. Fotográfiáik láttán, meglehet, mi, XXI. századi tévelygők is átöröklünk tőlük valamit?

2014. február 22.

vissza >>