ff Isten éltesse a nyolcvanéves Mikulás Ferencet!

Isten éltesse a nyolcvanéves Mikulás Ferencet!

Négy évtizede, az 1970-es és 80-as évtized fordulóján ismertem meg személyesen a híres budapesti Pannónia Filmstúdió kecskeméti telephelyének vezetőjét. „Természetesen” egy nemzetközi ifjúsági- és gyermekfilmfesztiválon találkoztam az az idő tájt negyvenedik életévén épphogy túljutott Mikulás Ferenccel. Amit akkor szokatlanul halk szavakkal elmesélt, intézményi programként is értelmezhető ábrándvilágáról  megtudtam, azóta mind világszerte ismert és elismert valósággá vált. A nagy hatalmú fővárosi stúdió leányvállalata – mint a Hírös Város másik, Kodály Zoltánról elnevezett intézménye a népzeneoktatás univerzális mappájára – a kecskeméti animációs  filmstúdió is fölkerült a nevezetes animációs műhelyek világtérképére. Hogy, hogy nem, az 1980-as évtized kezdetétől Franciaországtól Japánig figyelték a rajzfilm szerelmesei, mi történik Kecskeméten, az időközben önálló arculattal, önrendelkezésre berendezkedő stúdióban. A Mikulás Ferenc elképzelése szerint font kapcsolatháló – Nyugattól Keletig, Északtól Délig – egyre jobban működött. A derűs ismeretterjesztés szolgálatába állított animációs sorozat, a Vízipók is hatalmas sikert aratott, az új életre keltett folklór pedig – Magyar népmesék címen – még a Vízipóknál is nagyobbat.

Az 1980-as évtized első felében Mikulás Ferenc szorgalmazására,  Tóth Pál rendezésében megjelenő sorozat, a Leo és Fred nyolcéves fiúunokámnak is a legeslegkedvesebb kecskeméti produkciója, erősen hetvenkedő nagymamájának – azaz: tulajdon magamnak – is. Az utolsó, Koncert című  epizódot – mi tagadás – olykor meg is könnyezzük. Amikor azt látjuk, hogy egyre többen tűnnek föl a csillagos ég alatt magányosan muzsikáló Leo és Fred körül, egykori kollégák, a hivatalos nagycirkusz közönsége, de még az új cirkuszigazgató is – boldogan

Mikulás Ferenc 1979-ben (?) megismert, halkan érvelő elképzelései, persze, a nagyhangúak önkényuralma idején nem csak  szokatlan hangerejükkel vonzották az egyszerű halandó figyelmét. (Ámbár azt sem lehetett egykönnyen feledni. Még a polgári hírlapírás utolsó végvárában, a Magyar Nemzet szerkesztőségében csetlő-botló újdondász is hitetlenkedve fülelt, hiszen  szeretett munkatársai  közül  is csupán hárman  tudtak minden élethelyzetben halkan és következetesen érvelni: Mátrai-Betegh Béla, Ruffy Péter és Pethő Tibor.)

Mikulás Ferencnek a mondandója is feltétlen figyelmet érdemelt. Ahogyan az animációs film ismeretterjesztő lehetőségeit sorolta…

A nemzeti kulturális örökség ápolásának és továbbadásának kötelező programját körvonalazta…

A környezettudatos nevelés teendőit fejtegette…

A mindennapi élet természetes tartozékaként, nevelő szándékkal meghonosítandó játékos és derűs ismeretterjesztésért küzdött…

Minden egyes szavával, minden felvetésével, tervével egyet lehetett és kellett érteni. Megvalósíthatóságukban – felnövekvő gyermekek édesanyjaként is – csak azért is reménykedni.

Akár az esélytelenek magabiztosságával.

Mikulás Ferenc azonban az 1980-as évek gazdasági és politikai kilátástalanságai közepette is  meg tudta valósítani az évtizedfordulón csöndes lényeglátással megfogalmazott terveit.

Kecskemét városa is segítette ebben…

Leleményesen kiválasztott munkatársai is.

1982-ben már komoly nemzetközi sikerről számolhatott be az újságíróknak: az ottawai fesztiválon díjat nyert a kecskeméti rajzfilmstúdió munkatársának, Horváth Máriának az a nyolcpercese, amelyet Weöres Sándor Az éjszaka csodái című verse alapján készített.

Mielőtt „a söprőgép tompa morajjal” megjelent volna…

És a Mikulás Ferenc által összetoborzott, összetartott , mozgatott és kalauzolt kecskeméti animációs műhely ez után és az óta is sikert sikerre halmoz, halmozott.

Külföldön Lisszabontól Chiavariig, és még tovább… Idehaza a nézők szívében, négytől kilencvennégy évesig, ezerszám.

Vagy helyesebb volna azt írni: milliószám?

Az évtizedekkel ezelőtt egy nemzetközi gyermekfilm-fesztivál szabad óráiban  felsorolt számos terve közül ma, a nyolcvanéves Mikulás Ferenctől csupán egyetlen valóra nem váltott ígéretét lehetne számon kérni (ha az olyan fáradhatatlanul tevékeny embertől mint amilyen a kecskeméti Mikulás, illő és jogos bármit is számonkérni): miért késlekedik régóta dédelgetett elgondolásával, a Magyar Animáció Házának létrehozásával?

Mikor lesz olyan múzeumunk ahol a magyar animáció hazai és nemzetközi tárgyi emlékeit, eszközeit, dokumentumait lehet majd megtekinteni?

S, mert Mikulás Ferenc régi ismerőseként jól tudom, hogy ez a máig teljesítetlen ígéret nem a nyolcvanéves Mikulás Ferenc mulasztása, születésnapi köszöntésként  – a jó egészség és a boldog órák járulékaként – azt kívánom neki, sok-sok szeretettel, hogy tíz év múltán, a kilencvenedik születésnapján a magyar animáció kecskeméti házában fogadhassa azt a lelkes tömeget, amelyik köszöntésére érkezik.

Ha meghív, talán-talán én is ott lehetek!

2020. augusztus 8.

vissza >>