Kutyafuttában

Kutyás családi filmmel örvendezteti meg nézőit a TV2 a nagy nyári szünidő utolsó hétvégi délutánján. A 2017-ben W. Bruce Cameron vagy hatvan nyelvre lefordított könyve alapján forgatott Egy kutya négy élete című film augusztus 30-án, vasárnap 15.50-től mesél a kutyák küldetéséről. Akár hiszik, akár nem, a házőrzők környékén általában ritkán hallható szó: küldetés, a százperces történet során többször is elhangzik. A négylábú főhős ugyanis, születése pillanatától, négyszeri „nekifutásra” arról elmélkedik, amiről napjainkban az emberek is elég ritkán: Mi az élet célja? Miért vagyunk a világon? Van bármi értelme ennek az egészek?

A svéd Lasse Hallström által rendezett amerikai film két „nagyágyúja”: a Bailey névre hallgató eb, valamint az ő legelső és legkedvesebb gazdáját alakító Dennis Quaid, akit vagy harminc évvel ezelőtt A rock n roll ördöge című filmnek köszönhetően jegyzett meg magának a mozinézők serege

Bailey kutya nagy futásai láttán – akarjuk, vagy sem – muszáj az Eric Knight könyve alapján forgatott skótjuhászos filmeket emlékezetünkbe idézni. (Jó néhány van belőlük, a legelsőt 1943-ban, Lassie hazatér címmel forgatták, a legutóbbit 2020-ban.)

A két kutya irodalmi és filmtörténeti rokonságát – szerintem –  történetük megörökítői (vagy kitalálói) sem tagadnák. Mindössze a világ változott körülöttük, és nem a mozgóképes sztárokká modulált ebek jellemképlete. Lassie a történelmi hagyományain építkező, régimódi Európában lohol, Bailey – valamint új meg új alakban megjelenő reinkarnációi – a huszonegyedik század egyre durvuló világában.

Napjainkban.

Lassie gazdáit „csak” a megváltoztathatatlannak vélt társadalmi különbségek, meg az elszegényedés állítja szomorú választások elé.

A Hallström által rendezett film kétlábúit – a családfő elöljáróinak kiszolgáltatott famíliát, az embert próbáló, tragikus helyzetekbe belerokkanó rendőrt, a szinte minden élethelyzetben kiközösítésére számító, színes bőrű diáklányt, a kültelki, ócska bódéjukat is elhagyni kénytelen párt – magukra-hagyottságuk is nyomasztja. (Dühíti is.)

A biztos tudat, hogy segítséget, jó szót, részvétet vagy szeretetet senkitől sem kaphatnak. Talán nem is remélhetnek.

Ha csak nem a melléjük szegődő kutyától, „aki” –  hogy, hogy nem – szinte mindig a megfelelő irányba tereli az embereket. A színes bőrű lányt a hozzá illő színes bőrű fiú közelébe, az erősen vénülő, eredeti gazdit kőhajításnyira a háztól, ahová ifjúkori nagy szerelme visszaköltözött…

A világhódító Lassie ismerősei, ha válaszúthoz értek, a hagyományos erkölcsi tételeket citálták. Az adott szóról elmélkedtek, keresztény tanításokat idéztek.

Bailey kétlábú hozzátartozói a borosüveget ölelik. (Füves cigit sodornak…)

Ha a kutya megengedi.

Aztán, mert mindennél jobban szeretné, ha a kérdést – Mi végre vagyunk a világon? – egyértelműen, pontosan megválaszolhatná, képen nyalja a mellette tébláboló embereket. Így csitítja, vigasztalja, bátorítja az elárvult-elgyávult gazdikat.

Merthogy egyre könyörtelenebbé váló világunkban ide-oda szaladgálva, a Bailey-félék arra is rátalálnak, valójában mi a kutya küldetése: észre téríteni a kutyafuttában – azaz: kapkodva, lihegősen, oktalanul –   közlekedő s élő emberiséget!

2020. augusztus 25.

vissza >>