Lehet, hogy Drakulics polgártárs itt járkál közöttünk?

A szeptember 10-én este 20.00 órától az HBO műsorán megtekinthető véres magyar filmvígjáték (címe: Drakulics elvtárs) nem csak az 1970-es éveket teszi förtelmesen nevetségessé, de napjaink – egyesek által –  szabadsághősökként ünnepelt lidérceit is. Talán ezért is tartják hátborzongató mulatságnak az emberek a Bodzsár Márk által kitalált és megrendezett történetet. A kádári időket is könnyen, gyorsan és alaposan megismerhetni általa. S talán a lehetséges holnapot is.

Bodzsár Márk, aki már a szakdolgozatát is a vámpírfilmek ikonográfiájáról írta, igazán ért hozzá, hogy miként lehet hitelesen érzékeltetni s megjeleníteni választott történetének a hangulatát és a kellékeit. Rendezői tüsténkedésében leleményesen kiválasztott színészek segítik. Második nagyjátékfilmjében, a Drakulics elvtársban: Walters Lili, Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Rába Roland…

Akik felnövekvőként Magyarországon élték meg az 1970-es, 80-as éveket, régi ismerősként köszönthetik a 2018-ban idehaza forgatott fekete komédia meghatározó figuráit. A könnyen, gyorsan igazodó elvtársakat, a parancsszóra, lelkesen ünneplő embereket, a képzett állambiztonsági hivatalnokokat… És, persze, azokat is, akiknek a betanítását „az államrend védelmét szolgáló szervek nemrég helyezték hatályba”.

Azok, pedig, akik felnőttként tapsoltak, vonítottak vagy nyögtek Kádár János birodalmában, hajdanvolt elvtársaikat, szomszédaikat, főnökeiket, munkatársaikat, rokonaikat fedezhetik fel Bodzsár Márk mozijában.

Meg, persze, a rájuk telepített besúgókat is. Basáskodásra szakosodott polgártársaikat…

Hogy melyik korosztály hahotázik huzamosabban és erősebben a múltból elővezetett, képmutató, talpnyaló elv- és polgártársakon, a hetvenkedők, vagy az ötvenkedők, az életből kifelé botorkálók, vagy a nemzet tartóoszlopának tekinthető középnemzedék, nem tudom. A magam nevében (de talán  kortársaim nevében is?), túl a hetvenen csak annyit mondhatok, rég nevettem annyit, mint a Bodzsár Márk által elém terített kilencvenöt percen. 

Amikor például a Rába Roland által megidézett főtitkár elvtárs „hasonmását”  hozza a  mozgókép…(Arcvonásait hangsúlyozott hiteltelenséggel, elmeállapotát, főtitkári tüsténkedését viszont meghökkentő valósághűséggel szemléltetve…)

Avagy a Nagy Ervin által alakított állambiztonsági nagyfőnök rendíthetetlen szolgálatkészségét figyelve… (Elvtársainak a szükségleteit kellett szolgálnia, vagy a saját férfiúi igényeit, ez a fickó mindig azonos fordulatszámmal teljesített.)

De szívből jövő, s mégis keserves kacagásra késztetik a nézőt e film mellékszereplői, a forgatókönyvíró-rendező által igen-igen megfontoltan dramatizált  kisemberek is.

Például az az öregecske házaspár, amelyiknek – készségesen hűséges alattvalóként – nem adatik más munka s szórakozás, csak a fölöttük lakó állambiztonságis nagyfiú szerelmes rugózásait számolhatták, kommentálhatták… Lépteit figyelhetik…

Parancsszóra vállalták ezt a házi mulatságot? Vagy, mert más szórakozást – az általános szellemi leépítésen munkálkodó hatalom alattvalóiként – nem találtak?

A Bodzsár Márk által elénk állított világ egyetlen független személyisége az a messziről jött, öregedni képtelen elvtárs, aki a hős vietnámi nép megsegítése érdekében – mint Közép-Európa-szerte, a szocialista szektorban mindenütt – a szülőföldjén is jótékonysági véradási akciókat szervez.  Ennek a különös fickónak „csak” vér kell, nem hatalom, kitüntetés, dicsőség, jólét, biztonság.

Régi, hűséges (?) elvbarátai azonban ezt a lidérces figurát is a saját hatalmi céljaiknak a szolgálatába akarják állítani.

Mint mindenkit maguk körül…

A 2018-as fekete komédia ezen felvetésén, meg a reá adandó, nemleges válaszon volna jó igazán nagyot nevetni. Felszabadultan, kísértésektől mentesen.

2020. szeptember 8.

vissza >>