„Jézusnál nincs nagyszerűbb barát”

Talán még a keresztényi türelmünkkel is packázó koronavírus-pánikot is enyhítheti a szeptember 14 és 20. között a budai Tabán ArtMoziban (Krisztina körút 87-89.) megrendezett V. Ars Sacra Filmfesztivál! Vagy három tucatnyi magyar film tudatosíthatja e napokban a nézőkben: „Jézusnál nincs nagyszerűbb barát!” Egész estés és rövid dokumentumfilmek, fikciós kisfilmek… Nagyobb részük a magyar filmes középnemzedék munkája. Nem is egyet közülük világszerte számontartanak, alkotóikat jelentős díjakkal jutalmazták, jutalmazzák. Idehaza is érdemes hát megismerni mindahányat.  Persze, nem csak mint „világhírességeket”. Hanem, hogy a segítségükkel „a tágas gondolkodás tudományát” is elsajátíthassuk.

Jelenits István piarista szerzetestanár, Tcha Limberger, a belga hegedűvirtuóz, a Szomáliából menekültként hozzánk érkező Kafia, valamint Mihály testvér, Szent Ferenc szerzetesrendjének növendéke, de a többiek is, jó néhányan, akiket az Ars Sacra Filmfesztiválnak köszönhetően megismerhetünk, jó ügyekben akarnak helytállni, felebarátaik mellé felzárkózni

A fesztivál nyitánya, a Jelenits Istvánról forgatott, pár perc híján egyórányi portréfilm (címe: Lélek és betű, rendezője: Novák Tamás) a halk szavú tanárt mutatja be.

Az igazságot – ha „cefetül álmos”, akkor is –  fáradhatatlanul kereső szerzetest…

A magyartanárt, aki szerint a költészet arra való, hogy „az élet adta lehetőségekre rövid szavakkal rámutasson”…

Diákjai – idős és középkorú férfiak – a kamerák „kereszttűzében” főként azt idézik fel, miként tette lehetővé számukra Jelenits tanár úr az ötvenes, hatvanas, hetvenes, de a nyolcvanas években is, hogy a hivatalos elvárásoktól függetlenedve gondolkodhassanak. Önállóan. Szabadon.

Ez a nyitány azután – hogy kinek jár érte köszönet, meg nem mondhatom –  a Lélek és betűt követő filmeket is sajátos megvilágításba helyezi.

A nézőket  is arra bátorítja, hogy ők is a hivatalos elvárásoktól függetlenedve fogadják az Ars Sacra Filmfesztivál programját… Keresztényi értékrenddel ítélkezhessenek róla…

Más kérdés, hogy az olyan, jelenünk gondjait meghökkentő hitelességgel leképező tizenkilenc percekről, mint amilyen az immár számos díjjal jutalmazott Baranyi Benő által – megtörtént eset alapján –  rendezett, Anja című fikciós kisfilm, vagy a Nagy Csilla által egyes egyedül összehozott, Kitörés című dokumentumfilm, hányan tudnak keresztényi szeretettel gondolkodni?

Mind a két történetnek a mai magyar roma-helyzet a „forgatókönyvírója”. Az egyik csúf tragédiák irányába sodorja a cselekmény (anti)hőseit, a másik mesés magasságokba emeli.

Anját, a sokgyermekes roma asszonyt tudatlanságát kijátszva tették meddővé.

A vasakaratú Tóth Andrea – miután ráébredt, hogy más kitörési lehetőség nincs számára, csak a tanulás – éjt nappallá téve dolgozott, hogy esti gimnáziumban, majd egyetemen tanulhasson. (Jelenleg szociális munkásként igyekszik sorstársaival elfogadtatni, számukra is a tanulás az egyetlen kitörési lehetőség, ha a származásuk által „elrendelt” kelepcéből ki akarnak szabadulni.)

Hogy olvasta-e a Kitörés című film rendezője s főszereplője a Policy Solutions 2012-es, a magyarországi romákról írt politikai elemzését, nem tudom. Ám azt igen, hogy Európa-szerte a tanulást tekintik a jobb sorsra vágyó romák menekülési útvonalának.

Megrendítőnek, egyszersmind megnyugtatónak is találtam, hogy az Ars Sacra Filmfesztiválra beküldött ötvenvalahány film közül több is foglalkozott a magukra maradó öregekkel, a társuk elvesztését feldolgozni képtelen férfiakkal, a különböző betegségek kalodájában – kerekesszékében – árválkodó gyerekekkel, felnőttekkel.

A nyár leghosszabb éjszakája című film (rendezője, Jurdi Leila nem is olyan rég India nemzetközi gyermekfilm fesztiválján fődíjat nyert egy kínai kislány és egy magyar kisfiú barátságát „elbeszélő” munkájával) a képzelet és a valóság határán tébláboló öregúr tanakodását „közvetíti”: Ha élnél, eljönnél velem az állatkertbe? –   az otthona végleges felszámolása elől a hűvösvölgyi Nagyhíd korlátjára menekülő bácsi kitartóan ezt kérdezgeti, míg az igenlő választ meg nem kapja. (Tán mondanom sem kell, nem illő firtatni, hogy kitől és honnan érkezik e felelet…)

Lippai Levente három percnél is rövidebb filmecskéje, a Gyász a bánat meghatározható szakaszait – fázisait – sorolja, sorakoztatja föl: I. Tagadás, II. Harag, III. Alkudozás, IV. Depresszió, V. Elfogadás… (Pszichológus legyen a talpán, aki ezt a sorozatot szakszerűbben állítaná össze!)

A szolidaritás szerszámai című dokumentumfilm – Mayer Béla munkája – azt mutatja meg, miként tud a fogyatékkal élő európai afrikai baj- és sorstársainak segíteni.

A földrészeken átívelő, talán hosszú távon is sikerre vihető akció alapgondolata: „Minden ember képes valamire, igyekezzünk megtalálni, ki mire jó!”

Eleinte szerszámokat, munka- és varrógépeket küldtek Afrikába a Tools for Solidarity Alapítvány tagjai. Újabban a tanulási nehézségekkel küzdő embereken próbálnak segíteni…

Az idei Ars Sacra Filmfesztiválra beküldött filmek közt a magukra maradó, idős, beteg és fogyatékos emberek sorsával foglalkozó mozgóképes alkotásoknál is több produkció tárja elénk a mai közép- és kelet-európai társadalmakat minden rosszindulatú daganatnál, világjárványnál erősebben fenyegető betegségét, a válogatott szenvedélybetegségekkel felturbózott önzést, amelynek szinte „természetes” és gyors következménye a családi élet szétesése, az otthontalanná váló felnövekvők hányódása, életük gyakran visszafordíthatatlan és végzetes kisiklása. 

E drámai folyamatnak – úgy tűnik – szinte mindegyik stációjával foglalkoznak a mai magyar dokumentumfilmesek. Kezdők és haladók, tizennyolc és huszonévesek, jeles mestereikkel és példaképeikkel egyetemben.

Nagy Csilla tizennégy és félpercnyi Kinek mi című dokumentumfilmje szívszorító szellemességgel azt a szomorúan mulatságos tényt is tanúsítja, hogy az egymást követő nemzedékek olykor egymás szavát sem értik. Pedig ez a figyelemreméltó dokumentumfilmecske „csak” a sodrás szavunkról kérdezősködik, elmélkedik. A kérdésre, kinek mi jut a sodrás szóról eszébe, meghökkentő válaszok érkeznek: senki nem figyel senkire, sodorjuk egymást, mint a háziasszonyok a csigatésztát, a férfiak a cigarettát…

És, mert a Tisza partján azt is megtanulhatjuk, hogy sodrással szemben úszni nem lehet, azt is tudni véljük, hogy a vízzel játszani nem lehet…

Azt, hogy családon belül senki nem figyel a másikra, apa a fiára, fiú az apjára, két fikciós rövidfilm is „dokumentálja” az V. Ars Sacra Filmfesztiválon.

A nagykanizsai gimnazista, Lendvai Kristóf Félúton című mozija (melyet Amerikától Itáliáig több nemzetközi fesztiválon bemutattak és díjaztak), a maga esendő harmincnyolc percével nem csak a szünet nélküli viszállyal felturbózott érdektelenség otthonából messzire menekülő fiút jeleníti meg („évek óta jó szót sem hallottam apámtól” – meséli alkalmi útitársának a bánatos kis szökevény), de a világot is, amelyik az első blikkre kifogástalannak tűnő, valójában korhűen zavaros családot körülveszi. Elegáns tolvaj, jólelkű alkoholista, lelkiismeretes és lelkiismeretlen közalkalmazottak, grimbuszkeltésre mindig kész média…

Ismerős mikrokozmosszal szembesül, aki a Félúton című kisfilmet megtekinti. (Sajnos ez a fél óránál alig hosszabb, mesterműnek nem igazán nevezhető, de mégis figyelemreméltó produkció – gyaníthatóan a percnyi pontossággal meghatározott vetítési idő miatt – nem fért bele az Ars Sacra Filmfesztivál programjába.)

Szerencsére a köztelevízió munkatársának, Erhardt Ágostonnak köszönhetően szép családi életet élő famíliával is találkozhat, aki szeptember 19-én délután a Tabán ArtMoziban – a koronavírus-járványtól sem félve – helyet foglal. A Tűzvarázs című dokumentumfilm ugyanis annak a kézműves házaspárnak, Bíró Csabának és Láposi Gabriellának a Bakony és a Vértes határán levő otthonát mutatja be, akik gyermekeiknek olyan környezetet hoztak létre, ahol belső késztetésük alapján, feszültségmentesen és viszonylag szabadon tanulhatnak.

E család életének a fundamentuma a Gondviselés.

Azt tartják, ma is lehet csendesen élni. És Weöres Sándort idézik: „add vissza mértékét az embernek”.

A lélek szükségleteiről gondoskodnak.

Moldoványi Tibor és Moldoványi Barnabás – apa és fia – Mihály testvérről, a ferences rendi szerzetesnövendékről közösen forgatott filmet. A holnapi, hittan – kémia szakos szerzetestanárról, akitől – nem is csak e rövid dokumentumfilm készítői, de a nézők is megtanulhatják: „életünk minden egyes pillanata értékes számunkra”.

A ma még mifelénk voltaképpen kiismerhetetlennek tűnő bajokkal veszkődő gyermekeknek a családi helyzetéről két rövid dokumentumfilm is tudósítja a gyanútlanokat. A késedelmes ismeretterjesztés tipikus példájaként mutatják be ezek a filmek azokat az idegrendszeri problémákkal kezelt három – hat – tizenkét éveseket, akiknek a „másságát” ma még néven nevezni sem lehetséges. (Hat – nyolc évvel ezelőtt a Corvin Moziban megrendezett nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon amerikai és svéd dokumentumfilmek hírelték őket, ha jól emlékszem, ugyancsak névtelenül)

Egyikőjükről Peresztegi Hannának a XIX. Lakitelki Filmszemlén különdíjjal jutalmazott filmje is „címkék nélkül” mesél. (Az alig hatpercnyi munka címe is ez: Címkék nélkül.)

Van, aki autisztikusnak nevezi őket, van, aki hiperaktívnak. Más zseninek. A durva többség lehülyézi őket. Peresztegi Hanna ekként summázza a felismeréseit az általa testvéri közelségből ismert fiúcskáról: „Nem zseni. Néha a hétköznapi feladatok is nehezek neki. Olyan, mint mi. Ember. Kisfiú. Az öcsém.”

A televíziós műsorkészítőnek tanult Szvetnyik Zsuzsa szintén díjnyertes filmje, a Roller Coaster a nehéz beszédű kamasz, Roland története által azt tudatosítja a nézőkben, mi mindent tehet a család e különös kisgyermekek „felzárkóztatása” érdekében.

Ez a közel félórányi ismeretterjesztő film ugyanis azt sugalmazza, a legfontosabb, amit e sérült gyermekek érdekében hozzátartozói megtehetnek, hogy nem mondanak le róluk, hanem családi összefogással biztosítják számukra a „kaput”, amelyen át a világra rányithatnak.

A „filmstúdiót alapító”, LEGO-építményekkel büszkélkedő Roland legfőbb segítője (kapuja) Dávid, a testvére. A családfő e roppant költségek árán kúrálható betegség anyagi fedezetéről igyekszik gondoskodni. Az édesanya Roland megfelelő étkeztetését – glutén-, cukor- és tejmentes táplálkozását – biztosítja.

Árulás volna, ha minderről lemondanánk – mondogatják egymás között a családtagok, gyakorta.

A családjuktól megválni kénytelen gyermekek lehetőségeivel két egész estés dokumentumfilm foglalkozik. Kis Anna rendezése (címe: Csak családról ne) a nehéz sorsú diákok továbblépését segítő iskolai gyakorlatokat mutatja be.

Nagy Viktor Oszkár Tündérországa a nehéz sorsú csángó gyerekeket befogadó katolikus iskolákat, gyermekotthonokat veszi sorra.

A dél-alföldi iskola, hol szakoktatók vigyázzák az elesettebbnél elesettebb fiatalok ”tréningjét”, ingoványos talajon tevékenykedik. A tanárok szerint „az érzelmi nevelés hiánya miatt”. Vagy, mert „a gyerekek rettentően motiválatlanok”.

A jól-rosszul összeállított gyakorlatok trénerei egymással is elégedetlenek. Egyesek állítása szerint „aki deviáns gyerekekkel foglalkozik, maga is deviáns”!

A Bákóban, majd Gyulafehérváron, a Majláth Gusztávról elnevezett, bentlakásos katolikus középiskolában nevelkedő Ferenc meg a társai – talán – szerencsésebbek dél-alföldi kor- és sorstársaiknál. Abban a szeretetteli közegben, amely itt is, ott is körülveszi őket, könnyebben feledik sorstalanságukat. A családi körben elszenvedett erőszakot is.

Huszár Domonkos, aki a csornai premontrei prépostságban forgatott két filmjével van jelen az V. Ars Sacra Filmfesztiválon, mindegyik produkciójával azt a premontreiek rendjét alapító Szent Norberttől átvett tételt „illusztrálja”, amely szerint „az egyházi szertartásrend is pedagógia”.  Az iskola pedig „nagyon jó missziós terület”. Annak a két, „szerzetesnek álló” újpesti fiatalnak, akik rövid időre a csornai kolostorba beköltöztek, csakugyan sikerült lelki békéjüket megtalálni. S abban is hihetünk, hogy az a hatszáz gyerek, aki reggelenként betér a premontreiek iskolájába – ha az ott tanító szerzetestanárok valóban határtalan hivatástudattal munkálkodtak – a tanítás végén jobb emberként távoztak.

A  Jelenits Istvánt bemutató portréfilmmel nyitó, V. Ars Sacra Filmfesztivál méltó zárótétele –  epilógusa – az a két egész estés dokumentumfilm, amely olyan két, Magyarországon magára találó embert állít elénk, akik hazánk általunk kellően nem méltányolt értékeit juttatják eszünkbe. Az Indiától Skóciáig elismert filmrendező, Miklós Ádám munkája (címe: A magyar nóta belga mestere), Tcha Limbergert hozza képbe. Zurbó Dorottya filmje pedig (címe: Könnyű lecke) a szép és okos szomáliai menekültet, Kafiát.

Mind a két filmbéli, új ismerősünk  tiszteletre méltó, erős egyéniség. Tcha, ha semmi mást nem tenne, csak imádott hangszerével muzsikálni kezdene, akkor is lelkes fogadtatásra találna. Kafiát pedig, akkor is kedves ismerősünknek tekintenénk, ha magyarul kezdene el beszélgetni velünk. Teszem azt a költőinkről, templomainkról…

Ám ez a két, messziről jött ember ennél sokkal többre is képes. A róluk forgatott dokumentumfilmek segítségével, mind a ketten tükröt tartanak elénk, és – láss csodát! –  mind a két tükörkép a jobbik másunkat mutatja. A barátságos, kedves magyart, a segítőkész keresztényt, aki a vak belga fiút is, a színes bőrű szomáliai lányt is felebarátjának tekinti. Akként is szereti.

Krisztus meghagyása szerint: mint önmagát.

2020. szeptember 13.

vissza >>