Oscar meg a kis novícia

Soha jobbkor nem jöhetett volna az az Oscar díj, amelyet február 22-én a Los Angeles-i Dolby Színházban Nicole Kidman kihirdetett. A legjobb idegen nyelvű film kategóriájának győztese, az Ida című játékfilm a fél évszázaddal ezelőtti Lengyelországban játszódik, és azzal a térséggel, Közép-Európával példázódik, ahová mi, magyarok is tartozunk.

Pawel Pawlikowsi Oscar díjas filmjének hőse, az első filmes Agata Trzebuchowska által alakított apácanövendék, mielőtt örök fogadalmat tenne, útra kel, hogy megismerje a gyökereit

A 2013-ban forgatott, Ida című, fekete-fehér játékfilm már számos elismerést besöpört. Az Európai filmdíj és a BAFTA odaítélése alkalmával is ezerszám elemezték, magasztalták. Remélhetőleg, most, az Oscar díj átvétele után is sok szó esik róla, még idehaza is. Több mint ez idáig, és műsorukra tűzik a magyarországi filmszínházak és a magyar nyelvű televíziós adók is. A film is, de közönsége is megérdemelné, hogy a nyolcvan perces mozgóképes alkotás értékei szerint jelenjen meg előttünk. Rendezője, az 58 éves Pawel Pawlikowski Varsóban született, minden másnál meghatározóbb gyermekéveit is e városban töltötte. Erős vonzalmát azonban, amely legújabb játékfilmjének tanúsága szerint az 1960-as évek Lengyelországához láncolja, nem csupán korai reminiszcenciái éltetik. Érett fővel is azt tartja, hogy a „diktatúra kellős közepén, a kommunista rendszerben sokkal eredetibben tudtak alkotni s élni az emberek, mint ma, a nagy szabadság és demokrácia idején”. Meglátása, valljuk be, több honfitársunkban is megfogalmazódott már, ám mifelénk nemigen volt mersze senkinek sem ezt az alapigazságot a legnagyobb nyilvánosság előtt kimondani. Pawlikowski elég bátor ahhoz, hogy világgá kürtölje, amit mi, közép-európaiak nap mint nap a bőrünkön érzünk, tapasztalunk: új szabadságunk új béklyóival küszködünk…

A fekete-fehér film rendezője olyan történettel állt elő, amely – szerinte – bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet

Tizennégy esztendős volt, amikor családjával Pawlikowski elhagyta a szülőföldjét. Tanult, élt, dolgozott Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban és Itáliában is. Jó ideig dokumentumfilmeket forgatott, játékfilmes megbízatást csak a negyedik X-en túl kapott. Első próbálkozásaival is jókora figyelmet keltett, ő pedig, nyugat-európai sikere gyorsvonatán sietve hazatért. Döntésébe az is belejátszhatott, hogy olyan filmeket akart rendezni, amilyenek Nyugaton már nem igazán kelendők. Nyilatkozatai szerint mostanság is olyan történeteket igyekszik megjeleníteni, amelyek „bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek”; amelyek „mind a nemzeti, mind a vallásos identitással kapcsolatban általános kérdéseket vetnek fel”; amelyek „az európai értelmiségben évtizedek, sőt évszázadok óta” újra meg újra megfogalmazódnak.

Ida című filmjének az egyik főszereplője Krisztus jegyese, örök fogadalomtétel előtt álló apácanövendék. A másik negyvenes éveit taposó, meghasonlott nőszemély, aki ügyészként „a nép ellenségét”, ártatlan emberek sorát vádolta meg, küldte a halálba. Utólag magát is, a világot is utálja, önértékelési mélyrepülését alkoholizálással és alantas érzéki kalandokkal próbálja leplezni s feledni. A harmadik főszereplő a lengyel táj, amelyben e két, egymástól végletesen különböző ember útra kel, hogy közös családjuk történetét föltárják. Fél szavakkal is értik és formálják egymást, közös erővel a legszörnyűbb rejtélyeket is megoldják. Halottaikat elhantolják, azon, aki 1945-ben megölte őket – mást, mit is tehetnének – „keresztüllépnek”. Ettől kezdve az a nagy kérdés számukra, hogy ki merre haladjon tovább. A krisztusi szeretet ösvényén? Vagy a zenés-táncos-alkoholmámoros semmi irányába?

Az Oscar díjjal jutalmazott Ida című filmet szeptember óta játsszák a magyar mozikban, csendben, szinte észrevétlenül. Lengyelországról sem sok szó esett azóta, hogy a két kitűnő színésznő, az első filmes Agata Trzebuchowska és a számos díjjal jutalmazott, negyvennégy esztendős Agata Kulesza által szinte szótlan drámaisággal megjelenített mozgóképes történet hozzánk érkezett. Február 18. óta viszont a média a több évszázados múltra visszatekintő lengyel-magyar barátságot siratja, vagy szapulja. Az ép eszét és emlékezőképességét teljesen még el nem veszítő polgár, persze, pontosan tudja, aktuálpolitikai félreértések vagy félrelépések olyan sokat próbált nemzeteket, mint amilyen a lengyel és a magyar, nem ingathatnak meg; sok évszázados sorsközösségen alapuló barátságukat még megkérdőjelezni sem lehet! Bármi történik is odafönt (miközben persze, elvárnánk, hogy közép-európai közösségünk biztonságát, békéjét és boldogulását szolgáló akciókat szervezzenek megbízottaink), idelent még nem felejtettük el a régi mondást: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki./ Oba zuchy, oba zwawi/ Niech im Pan Bóg blogoslawi. – Lengyel-magyar két jó barát,/ Együtt harcol, s issza borát./ Vitéz s bátor mindkettője,/ Áldás szálljon mindkettőre!”

Pawel Pawlikowski rendezése, persze e régi rigmusnál jóval többre képes: a maga gyönyörűen szófukar, és éppen ez által elgondolkodtató módszerével, helyettünk is kibeszéli azokat az identifikációs gubancainkat, amelyekkel, úgy tűnik, a mai napig nem tudtunk mit kezdeni. Pedig milyen egyszerű volna a hol Annának, hol Idának nevezett kis novíciától e leckét elsajátítani!

2015. február 24.

vissza >>