„S Azúr-országgá tették életem”

A koronavírus első támadásakor a főváros madárvilágát csodáltam. Második rohama előtt a Dunakanyarét. Cinkét, pintyet, fülemülét, jégmadarat is… Méghozzá közvetlen közelről! Most aztán, hogy – Áprily Lajossal szólván – „Halkulni kezd a völgyi táj”, madárdalos nyári emlékeimmel vigasztalódom. „Leszállnak lelkem vén fájára ringva”, belesuhognak az álmaimba, s „Azúr-országgá” teszik az életem.

Ablakunkból kapták „lencsevégre” a családtagjaim június 9. és szeptember 13 között a jégmadarat, a kék cinkét, az örvös légykapót, az erdei pintyet, a fülemülét, a nagy fakopáncsot, az énekes rigót, a nagy bukót, az örvös galambot és a dolmányos varjút

Jégmadárral, fülemülével világ életemben csak szépirodalmi kutakodásaim közepette találkoztam.

Jégmadárral például, Sütő András Advent a Hargitán című „három játéka” olvastán: „jégmadár, jégmadár,/ piros fejű kék madár,/ gyalogoshoz miért álltál?”

Fülemülével Arany János, Petőfi Sándor, Weöres Sándor versében…

Arany János fülemiléjét akkor szoktam idézni magamban, magamnak, amikor az igénytelen külsejű kis énekest, „aki” áprilistól szeptember közepéig időzik körünkben, megpróbálom utánozni. Persze, sikertelenül: „Megköszönve a napot,/ Melyre, ím, felvirradott./ A sugárt és a harmatot,/ A szellőt és az illatot,/ A fát, melynek lombja zöld”…

Petőfi Sándor „elsohajtott lelkét” borús őszi napokon citálom: „Ereszkedik le a felhő/ Hull a fáról őszi eső,/ Hull a fának a levele,/ Mégis szól a fülemile”…

Weöres Sándor madarára, „kire” a Kaláka Muzsikáló Madárházában is rátalálhatunk, vidám nyári hajnalokon szoktam hivatkozni. Amikor „Pittyen a fészek, zörren az ág,/ moccan a hegyeken a hajnali láng.”

Aztán egy júniusi reggelen – azt hittem, álmodom – a folyó sekélyesében, egy csúf betonkockán ott láttam a fénylő kék tollaival  tündöklő jégmadarat!

Pecázott. És nem is eredménytelenül! Majd pedig, (szerintem tiszteletre méltó) fogását a csőrében tartva, szélsebesen a kertünkbe repült, és az ablakunk közelében levő gyümölcsfa legfelső ágára telepedett. Ott költötte el az ebédjét. (Vagy a reggelijét? Nem tudom.)

Látványos mutatványát a következő napokban többször is megismételte, mi pedig, zárt ablakok mögött, fotózásra készen várhattuk őkelmét. Akár egy ritka vendéget, aki a szilvafánkat hívatlanul is kegyeskedett megtisztelni.

A fülemüle énekére legkisebbik unokám hívta fel a figyelmemet. A jobboldali szomszéd sűrű bokrai közt fészkelhet, mondogatták a szülők is, a kisfiúval együtt. És erősen biztattak, egyszer majd „személyesen” is bemutatkozik az állítólag „zeneileg tökéletes akkordokat produkáló” dalnok.

És csakugyan, egy csendes, szép napon az ablakunk előtt ez az ógörög mitológia egyik talányos alakjáról – Philoméláról – elnevezett, világosbarna tollazatú kis madár is megjelent. Feszülten figyelt, majd csakhamar surranva elrepült. Meg sem tudtam neki köszönni, hogy végre őt magát is megismerhettem.

Az égszínkék sapkájú s szárnyú kék cinkék vagy két évtizede árendásai a kertünknek. A folyópart-menti nagy fánál is költenek, a roskatag almafánál is, mi meg boldogan figyeljük, hogy a madárszülők milyen fáradhatatlanul táplálják a fiókáikat. A koronavírus miatt lefékező világban talán könnyebben is boldogultak, mint azelőtt.

A nagy fakopáncs, azaz a cifra harkály  is gyakori látogatója kertünknek. Ki tudja, miért, jó kedvem kerekedik, ha a kopácsolásukat hallom, fekete sapkájukat, fehér vállfoltjaikat, élénkpiros farokfedőiket megpillantom. 

Brehm szerint összeférhetetlen madarak. Az egyik szláv népmese pedig azt regéli róluk, hogy az Úr a számító embert változtatta harkállyá.

Mi tagadás, ferde szemmel szoktam nézni azokra, akik a szorgos-hasznos harkályoknak rossz hírét keltik. (Brehmre is…)

Hogy a kertünkben mostanában ugyancsak meg-megjelenő örvös galambot, a béke és a Szentlélek jelképét is „hírbe hozzák” (méghozzá egy Schmidt Egon és Bécsy László által jegyzett, és az Új Ember Kiadó által megjelentetett könyvben), kezdem helybenhagyni. Pláne, ha azokra a robajló szárnycsapásokra emlékezem, amelyekkel a frászt hozta rám, valahányszor ez a legnagyobb termetű európai vadgalamb a levegőbe emelkedett…

A pettyezett mellényű énekes rigót csak folytonos csettegése miatt hibáztatom! (Mióta egy-két önjelölt madarász értelmezte is, hogy mit jelenthet e bősz csettegés-csattogás, a világból is kifutnék, hogy ne kelljen hallanom…)

A dolmányos varjút viszont – mert, persze, őkelme is gyakran szokott vizitálni mifelénk – honfitársaimmal ellentétben képtelen vagyok a teremtett világ engesztelhetetlen ellenségének tekinteni. Mert igaz, hogy – mindenevő létére – elrabolja a fészekből a tojásokat, elfogja a kis nyulat, felnyitja a kagylót, rájár a gyümölcsösre… De ősszel egerészik is! Új-Kaledóniában pedig, tudományos kísérletek zárótételeként bizonygatják, hogy a dolmányos varjak eszközhasználat során megnyilvánuló intelligenciája az öt-hétéves gyermekekével vetekszik…

És ablakunkból láthattuk az erdei pintyet, az örvös légykapót, a nagy bukót – jó volt közvetlen közelről fürkészni őket.

Most éppen két zöld küllő szemelget, csiperész a fűben az ablakunk előtt. Piros sapkájuk, fekete barkójuk láttán harkálynak véltem őket. Riasztottam is a világot: betegek a harkályok – jajveszékeltem –  nem a fák törzsén kopácsolnak, hanem a magas fűben bogarásznak! Miként lehetne segíteni rajtuk?

Vegyem le a könyvespolcról a Gondolat Európa madarai című, 1986-os kiadványát, és az 55. táblaképen, valamint a 178. oldalon nyomban látni fogom, hogy a nagy fakopáncsnak és a zöld küllőnek csak a piros sapkás feje hasonló. Minden másra meg már magamtól is rájövök, mint a pinty!

– Az erdei? – fontoskodom, ahogyan az a gyorstalpalókon képzett szakértőknek szokása.

– Az, az, a hím, amelyik a nyáron az ablakunk előtt ismételgette: zitt-zitt-zitt-zitt-szett-szett-szett-csatt-csiteri-dia!

2020. szeptember 26.

vissza >>