Járunk, kelünk, kóricálunk, tekergünk… Videó-csevegünk…

Mióta a koronavírus átrendezte az életünket, legkisebbik unokámmal – képzeletben – gyakran utazgatunk. Az első COVID-roham idején szinte az egész Földet bejártuk, Alaszkától Antarktiszig. (Épp Madagaszkáron időztünk, amikor önként választott karanténjainkból kiszabadulhattunk.) Mostanában hazai tájakon kószálunk: a Felső-Tisza-vidékén, a Keszthelyi-fennsíkon… A Balaton partján, a Bakonyban… Célállomásainkat rendszerint a kisfiú szúrja ki. Korábbi szép emlékeit sorjázva tudatja velem, hol mire számíthatunk. Internetes-telekommunikációs utastársának, nagymamájának nincs is más tennivalója, csak mesés kalandokkal színezni, árnyalni, pontosítani a voltaképpen gyermekszemmel is hibátlanul fölmérhető valóságot. Hegyeket, völgyeket, erdőket, vizeket, házakat, romokat, szántóföldeket… A teremtett világot. (És gondoskodni arról a húsz apró ebet számláló, képzeletbeli kölyökkutyacsapatról, amelyik  minden egyes utazásunk alkalmával a nyomunkban lohol…)

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagyszekeresen is megfordultunk, a dunántúli Válluson is. Balatonszentgyörgyön vízi bicikliztünk, Keszthelyen óriáskerekeztünk. Tátika és Rezi romjait is fölkerestük, majd Bersekbánya  következett.  A Fenyőgyöngye melletti Francia-bányát és a csobánci várromot azonban a következő karanténos kalandtúránkra tartogatjuk

A Felső-Tisza-vidékén, Nagyszekeresen még soha nem jártam. Útimarsallom ellenben több napot is töltött arrafelé a szüleivel. Hogy helyismereti hiányosságaimat takargassam, a szekeresekről szóló, csúfolódót kezdem el dúdolni: „Kis szekeres, nagy szekeres, mind megissza, amit keres”…

És a szekérmúzeumot szeretném legalább virtuálisan megtekinteni…

– Később majd a szekeres kiállítást is megnézzük – mondja a nagyanyjánál ezerszer bölcsebb kisunokám. –  Most a templomba menjünk be! Nyitva ám a kapuja!

– Mit láthatunk odabent? – kérdem az én felkészült idegenvezetőmtől.

– Fehér falakat! Meg pirosra festettet, legfölül! Ez nem olyan templom, mint amilyenbe mi szoktunk menni, nincsenek benne nagy, színes képek!

– Angyalok sincsenek? Csillogó kegytárgyak?

– Nincs, nincs, csak egy régi könyv, kinyitva…

– Akkor ez egy református templom, a régi könyv meg a Biblia! – mondom a vagy ötszáz éve épült nagyszekeresi templom képzeletbeli kapuja előtt álldogálva az én öt és fél éves unokámnak, akivel e helyütt röviden arról is tudunk diskurálni, hogy az emberek  más-más szavakkal is beszélhetnek Jézusról, vagy Jézushoz… Mi katolikusok vagyunk, akik a nagyszekeresi templomba hétről hétre betérnek, reformátusok…

Aztán – skype-os paripáink közé csapva – elindulunk a Keszthelyi-fennsík felé…

 A Zala megyében lévő dunántúli kis községről, Vállusról sem hallottam idáig. Unokám e terepen is otthonosan közlekedik. És békésen elviseli, hogy a kis falu középkori pálos kolostoráról meg a Csillagváráról meséljek neki… Majd a balatonszentgyörgyi partszakasz irányába tereli a figyelmemet.

– Olyan vízi bicikli van ott, amilyet eddig még senki sem látott! – mondja. – Csúszka is van rajta, épp a közepén!

Ablakunkon hamiskásan vigyorog be pár percig az őszi napsugár. Ezt látván, ugyan ki akadályozhatná meg, hogy az internetes-számítógépes vízi biciklizés októberi előnyeit (és hátrányait) is kipróbáljuk?

Ez után a keszthelyi óriáskerék a következő állomás, sky peer-to-peer.

Unokám a látványt dicséri, állítólag a Balaton-felvidék hegyes-völgyes tája, a tó nyugati medencéje is elénk tárulna, ha az ötven méteres átmérőjű kerék egyik gondolájában igazából is helyet foglalnánk…

Másnap, képzeletünk szárnyán repülve, a Keszthelyi-fennsík egyik bazaltcsúcsán álló Tátika várát, valamint a Meleg-hegy dolomit szikláin árválkodó Rezi várat látogatjuk meg. Vagy hatvan évvel ezelőtt, annak a pápai diáklánynak, aki valaha voltam, szívderítő vakációs programnak tűnt rossz utakon, rossz bakancsban Magyarország legkorábban épült magánvárainak a düledékeiig felbotorkálni. Unokám igazából – alkalmas túracipőben, ameddig lehet, földutakon autóval közlekedve – járta be e terepet. Virtuális vártúránk alkalmával a hősökről is beszélgethetünk, azokról a férfiakról, akikre e szomorú romok között is  emlékezni kell, emlékezni érdemes.

Kinizsi Pálról kezdek hát mesélni a fiúcskának, aki Mátyás király történeteit mostanában szinte minden más mesénél szívesebben hallgatja. A molnárlegényről, aki hatalmas malomkövön kínálta az italt uralkodójának. Aki egyetlen csatát sem veszített el.

Aki 1491-ben, a fekete sereg utolsó hadjáratát vezetve, szeretett magyarjainak foglalta vissza Rezit és Tátikát…

A családi szóbeszéd szerint legkisebbik unokám „népszerűségi lajstromán” Corvin Mátyásnak csak egy versenytársa van: Sir David Attenborough.

Virtuális utazásaink során véle is „találkozunk”: méghozzá Bersekbányán, az ősmaradványgyűjtők paradicsomában. Unokámmal éppen olyan ammonitesz fosszília után kutatunk, persze, békés, családi környezetben, mint amilyet az ünnepelt természettudós, dokumentumfilmes, Anglia nemzeti kincse tart a kezében a kilencvenvalahányadik születésnapján készült fotográfián.

Bersekbánya tizenötmillió éves rétegsora végül is sok érdekességet tartogat: kihalt tengeri állatok maradványait, sünöket, korallokat, apró rákokat, csigákat, kagylókat, szivacsokat…

Aki keres, talál, mondogatjuk az unokámmal, és nagyokat kacagunk az internetes telekommunikációs videócsevegés hozadékán.

Jól mulattunk!

Mindketten okosodtunk…

Talán még a  koronavírusról is  megfeledkeztünk…

2020. október 3.

vissza >>