Inkább művészet, mint tudomány!

Megszületett a harmadik unokám, míg karomba nem vehetem, a nemrég megjelent szakirodalmat tanulmányozom. Igaz, Bruno Bettelheim könyve, miként címe is sejteti, nem a nagyszülőknek íródott, hanem azoknak az édesanyáknak, édesapáknak, akik olyan gyermeket szeretnének nevelni, aki bízik önmagában, lelki élete tartalmas, gazdag, és örömét leli a hétköznapjaiban, e szép programban azonban – nagymamaként – én is felkészülten szeretnék részt venni.

Bettelheim a Chicagói Egyetem professzoraként és egy bentlakásos gyermekotthon igazgatójaként érzelmi zavarokkal küzdő gyermekekkel foglalkozott, a róluk írt munkái révén szerzett nemzetközi hírnevet magának

Az Osztrák-Magyar Monarchiában született, ám évei nagyobb részét az Egyesült Államokban megélő Bruno Bettelheim művei az 1980-as évektől jelentek meg magyarul. Elsőként a legeslegnépszerűbb, A mese bűvöletében, amely azt sugallja-tanúsítja, hogy a gyermekeknek milyen nagy szükségük van az eredeti (!) népmesékre. Az ezekben megjelenő „tudattalan konfliktusok és azok katartikus hatása” ugyanis hozzásegítheti őket, hogy a felnövekvésük során elkerülhetetlen pszichés nehézségekkel megbirkózzanak. Az elég jó szülő, amely legutóbb 2014 végén, a Park Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, Rakovszky Zsuzsa fordításában tíz éve olvasható magyarul. Ha jól számolom, a Gondolat Kiadó 1994-ben, 2000-ben, 2003-ban és 2007-ben, azaz négyszer is kiadta. Hogy mégsem lett közbeszéd tárgya, az elsősorban a túlontúl bőbeszédű, önismétlésekbe bocsátkozó szerző hibája. Másodsorban a fordítóé, aki bizony, nem könnyíti meg a magyar olvasó vállalkozását. Harmadsorban az egymást váltó kiadóké, amelyek ügyes szerkesztői, tipográfiai fogásokkal, őszinte elő-, vagy utószókkal, terjedelmes, de legalábbis elégséges kommentárokkal, lapalji jegyzetekkel izgalmas olvasmányként, bestsellerként is tálalhatták volna a szinte kiismerhetetlenül sokarcú Bettelheim műveit. A 87 éves korában az életből saját elhatározása szerint távozó férfiú ugyanis, aki életében filmszínészeket, popénekeseket is leköröző médiasztárnak számított (aligha véletlen, hogy Woody Allen a Zelig című ál-dokumentumfilmben „fölléptette”, hogy a BBC kétórás riport-dokumentumfilmet forgatott róla), ezeregy, munkásságával kapcsolatos kételyt és kérdést hagyott maga után. Ezeknek a kibogozására és megválaszolására – hatalmas visszhangot keltve – nagyjából az idő tájt vállalkoztak Bettelheim tisztelői és ellenségei, amikor az írásai idehaza szinte sorozatban jelentek meg.

Honfitársaink mindig is hevesebben érdeklődtek azon szerzők művei iránt, akiknek a személye körül viták kavarogtak. Bruno Bettelheimmel kapcsolatban pedig – az ezt igazoló dokumentumok hiányában – azt is kétségbe vonták, hogy – az érintett személy állításával ellentétben – bécsi éveiben pszichológiát tanult volna; autista, vagy más pszichiátriai betegségben szenvedő gyermekekkel tudományos szempontok szerint foglalkozott volna. A mese bűvöletéről írt, legsikeresebb könyvéről kimutatták, hogy feltűnő hasonlóságot mutat Julius Heuscher A mesék pszichiátriai tanulmányozása címmel korábban megjelent tanulmányával. Az általa igazgatott, agresszív, epilepsziás, skizofrén és autista gyermekeket gondozó, híres gyermekotthonnak, az „ortogenetikus iskolának” a személyzetéből pedig többen is azt állították utólag, hogy „házon belül” Bettelheim nem úgy bánt a gyermekekkel, ahogyan tanította. Aztán ugyanők, és mások is elismerték, és ma is azt hajtogatják, hogy amit tanított, mindentől függetlenül igaz és helytálló, s erről a nemegyszer szélhámosnak titulált Bettelheim olvasóit meg is tudja győzni.

Woody Allen Zelig című ál-dokumentumfilmjében Bruno Bettelheim is közreműködött; önmagát „hozta”, a pszichológust, aki megpróbálta a kaméleonember személyiségét megtalálni

Sokak számára már az is rokonszenves, hogy Az elég jó szülő szerzője megközelítési módokat javasol, nem pedig határozott gyermeknevelési recepteket. Lehetőségeket, amelyek elősegíthetik, hogy szülők és gyermekek egymáshoz való viszonyukban – „mindenben és mindinkább” – önmaguk lehessenek. Bettelheim főleg abban akar a szülőknek segíteni, hogy önállóan is megértsék, mi mehet végbe gyermekük lelkében. Ebben az önvizsgálat a legjobb támaszuk, azaz, ha a felnőtt visszaemlékezik rá, adott helyzetekben hogyan érezte magát gyermekkorában. (Nem ő az első, akitől ezt olvasni, hallani, a magyarországi bencés szerzetestanárok leghatásosabb nevelői Kováts Arisztidtől Csizmadia Gerőig szintén ezt a metódust szorgalmazták.) Ne bízzunk vakon mások véleményében – hangoztatja Bettelheim –, egy-két lépésnél többet előre ne tervezzünk. És ne feledjük, minden lépés az előzőre kapott választól függ. Sem azt, hogy a felnőttnek kell alkalmazkodnia – folyamatosan és rugalmasan – gyermeke lépéseihez. Mindig tartsuk tiszteletben a gyermek személyiségének egyediségét és a nevelés – Freud szerint is – leginkább kívánatos eredményét: „képessé tenni az embert arra, hogy jól szeressen, és jól dolgozzék”.

Ehhez az első állomás, vallja Az elég jó szülő szerzője, hogy segítsünk a gyermeknek felismerni, ki szeretne lenni. A második, hogy támogatásunkkal olyan személyiséggé váljon, aki elégedett önmagával. Hatalmas vállalkozás ez, ha első olvasatra tán egyszerűnek is látszik. Amikor Az elég jó szülő című könyv olvasása közben e ponthoz érkezik, akkor érti meg az ember Bruno Bettelheim alapelvét: „a gyermeknevelés inkább művészet, mint tudomány”! Tökéletes szülő tán senkiből nem lehet, elég jó szülő – és nagyszülő – is csak abból, aki minden helyzetben tekintettel van gyermeke érzékenységére, „akinek az akcióit és reakcióit, helyeslését és bírálatát megfontolt tapintat hatja át”. A tapintat azonban időigényes próbálkozás, sietős világunkban – és sok évszázados hagyományaink szerint – a legtöbben szívesen helyettesítik a tapintatot a gyermek fegyelmezésével, megregulázásával. Bettelheim a szabályokat is, a fegyelmezést is erősen „fúrja”, az utóbbinak a verbális és fizikai változatát egyaránt. A szabályok elgépesítik gyermek és szülő viszonyát, írja, a „fenyítés többnyire maradandó lélektani károsodást okoz: a gyermek biztonságérzetét fenyegeti”. Helyette, tanácsolja Bettelheim, amikor a puszta szó már nem elég, hogy a gyermek jobb belátásra térjen, rövid időre (!) érdemes kizárni a társaságunkból. (Ezzel a felnőtt azt is elkerülheti, hogy a haragja elragadja.) Ezalatt gyermek és felnőtt képes megbirkózni negatív érzelmeivel, és talán azt is elérheti, hogy pozitív emóciók törjenek fel benne.

A szülőnek esetek végtelen sorában kell tanúbizonyságot tennie türelméről, ha azt akarja, hogy gyermeke megtanulja, mi az az önfegyelem. Napjainkban azonban nem „csak” az időigényes türelemnek vagyunk híján, társadalmi szinten is, de a fegyelmezett, példaértékű felnőtteknek is. Márpedig – állítja Bettelheim – a legmegbízhatóbb módszer, hogy utódainkba számunkra kívánatos értékeket és önfegyelmet oltsunk: a kölcsönös szeretet és a példaadás.

És mi, kis és országosan nagy családok tagjai éppen e kettőről feledkezünk meg.

Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő, Park Könyvkiadó, Budapest, 2014. Ára: 4500 Ft.

2015. március 1.

vissza >>