Amikor a szabadság kivész a világból

Csodás és fantasztikus történetekkel teli filmekkel idézi meg az emberiség múltját és lehetséges jövőjét a televízió november második hetében. A Duna Televízió az 1956-os Tízparancsolatot illeszti műsorába november tizenharmadikán, pénteken 21.55-től; az AXN a 2013-as Elysium – Zárt világot november 15-én. Vagy háromezer évvel korábbi és 134 esztendő múlva esedékes (?) históriákat ismerhetnek meg a nézők Cecil B. DeMille és Neill Blomkemp rendezése által. Mind a két produkció olyan korban „időzik”, amelyből kiveszett – vagy kiveszhet –  a szabadság.

A Tízparancsolat sikerét sokan ma is Charlton Hestonnak tulajdonítják. A fejedelmi külsővel és átlagon felüli tehetséggel megáldott színésznek, aki akkor kapta meg Mózes szerepét, miután meggyőződtek róla, hogy arcéle Michelangelo Mózesének profiljához hasonlatos

Az Új oxfordi filmenciklopédia a Tízparancsolatot a fantasztikus filmek közé sorolja. Emberfeletti képességekkel  rendelkező főszereplőjével, „speciális effektusaival” más kategóriába nem is illeszthető – olvasni a magyarul 2003-ban megjelent kiadványban.

Mi, magyarok, akik a két szót, a csodást és a fantasztikust mindennapi szóhasználatunkban gyakran rokonértelmű kifejezésként alkalmazzuk (fantasztikus, mondjuk arra, amit vagy akit csodálunk; csodálatos, kiáltjuk, ha ésszel föl sem igen érhető jelenségekkel találkozunk), de talán más népek fiainál, lányainál is ez a szokás. Az 1956-ban az ótestamentumi történet eredeti helyszínein forgatott Tízparancsolatot mégsem engedhetjük fantasztikus filmként, sci-fiként meghatározni.

Ha így tennénk, nemcsak e hatását tekintve is igen jelentős produkciót kérdőjeleznénk meg, de a Bibliát, tízparancsolatos törvényeinket, civilizációnk, európai kultúránk általánosan érvényes erkölcsi normáit is felednénk. (Talán fel is adnánk…)

Cecil B. DeMille, aki 56-ban másodjára rendezett filmet Mózes történetéből, erősen ügyelt rá, hogy hatalmas vállalkozásának  minden jelenete a történeti forrásokat mozgóképesítse. A négy forgatókönyvíró – Aeneas MacKenzie, Jesse Lasky Jr., Fedric M. Frank, Jack Garris – az Ószövetség első öt könyve mellett a Koránt is forrásként használta, a már meglévő szövegkritikai becslésekkel és a régészeti felismerésekkel egyetemben.

Még Mózes (azaz Charlton Heston) kézzel szőtt, rozsdavörös-fehér-fekete köntöse is annak a törzsnek a színeit mutatja, amelyikhez a próféta ténylegesen tartozhatott…

Nem történelmi filmet forgattak hatvannégy esztendővel ezelőtt az amerikai film védelmezői, hanem olyan filmeposzt, amely eszmevilágával is, festőiségével is, de téveteg emberségével is azt mutatja meg a televíziós csacskaságoktól visszahódítandó nézőknek, hogy az a közösség, az a nép is talpra állhat, amelyiknek „minden kicsi reményét  eltapossák”. Hogy ott is életre kelhet a szabadság, ahol  hosszú időn át azt kellett hinni, hogy végleg kiveszett.

A Duna Televízió műsorán két részben, két egymást követő pénteken megjelenő Tízparancsolat ma is nézhető. Mi több: televíziós műsorként is be- és elfogadható mozgóképes alkotás.

(Szerintem a gyártói által  kalandfilmként hirdetett, és a számítógépes technika segítségével csodásított, 2006-os Tízparancsolatnál is jobban érthető és könnyebben értelmezhető.)

Az 1956-os Tízparancsolatnak nem a valószerűtlenül káprázatos nagyjelenetei ragadják meg tévénézői figyelmünket. (Egyik-másik ezek közül – például az egyiptomi rabságból menekülő emberek előtt kéken-habosan kettéváló víztömeg látványa – mosolyra deríti a huszonegyedik századi polgárt akkor is, ha amúgy az eredeti történetet és az azt megidéző produkciót is tiszteli.) Hanem a lent és fent villódzó drámák, nézetek, a mieinkhez hasonlatos fellobbanások, rajongások, indulatok.

A két fáraó – I. és II. Ramszesz – egyeduralkodói közleményei, a korbácsos munkafelügyelőknek kiszolgáltatott szolganép félelmei, a megaláztatások földjéről menekülő sokaság lázas igyekezete, a közéjük furakodó képmutatók  szünet nélküli hamiskodása, az emberségesek vészhelyzetben is megnyilvánuló segítőkészsége… A jókat és gonoszakat, tévelygőket és egyeneseket megjelenítő mozgóképsorok gondoskodnak róla, hogy a vagy háromezer évvel ezelőtti történetet mindennapjaink történéseivel összevethessük.

És, hogy a menekülés útvonalát a Mózes által felmutatott kőtáblákra vésett parancsolatok környékén keressük.

A Matt Damon által megszemélyesített Los-Angeles-i  fickóval 2154-ben bármi megtörténhet: a nagyvárosi rendfenntartók eltörhetik a karját; a munkahelyén – ahol a jelszó: „örüljön, hogy van munkája”  – gyógyíthatatlan sugárfertőzöttet fabrikálhatnak belőle;  agyműködéséről helyszíni közvetítést sugárzó szerkezetet illeszthetnek a fejébe…”Csak” az emberséget nem tudják véglegesen kiirtani belőle

A dél-afrikai Neill Blomkemp állítólag a világ egyik legjobb sci-fi rendezője. Elysiumos filmjének a forgatókönyvét is ő írta.  Földön, égen szédületes sebességgel száguldozva mutatja meg, meséli el, hová jut a huszonegyedik század embere, ha továbbra is a századelőn – napjainkban – megkezdett úton halad.

A járványokkal sújtott,  túlnépesedett és túlszennyezett Földön csak a nincstelenek élnek, és csak az erőszakos és az antiszociális halandók boldogulnak. A gazdagok a tökéletes boldogság mesterséges bolygójára költöztek. Elysiumnak becézett zárt világukat a  Földről feléjük induló betolakodóktól minden módon védelmezik. A kislánytól is, akit anyja gyógyulni vinne fel a derűs Elysiumra. A Földön ugyanis a szegény kórházakból az érvényben lévő egészségügyi törvények parancsára hazaküldik a gyógyíthatatlanként diagnosztizált betegeket…

Az ókori szerzők – például Homérosz, vagy Pindarosz – szerint Elysiumba (Elüszionba) csak az erényes életűeket engedik be. A filmbélibe csak a gazdagokat. Akik nem feltétlenül erényes életűek. A Jodie Foster által megszemélyesített védelmi miniszter például mindenkinél gonoszabb, erőszakosabb, ármányosabb.

Nem vagyok a sci-fik rajongó híve, ám az ismeretterjesztő programként vállalható fantasztikus  filmeket mégis türelmesen elviselem. Az AXN műsorán két egymást követő héten, november 15-én és 20-án is feltűnő Elysiumot pedig, el is szívelem. Ha a rendező-forgatókönyvíró nem egy kellemes külsejű nőre bízta volna a Főgonosz szerepét, szeretni is tudnám. Hisz annyi fontos teendőre figyelmezteti ez a száztíz perc a huszonegyedik század gyanútlanul jóhiszemű pancsereit!

2020. november 10.

vissza >>