Budapest ostroma

Tíz évvel ezelőtt a Színház és Filmművészeti Egyetem  ötödéves film- és televízió-rendező, és operatőr szakos, hallgatói, Fekete Ibolya növendékei Ungváry Krisztián szakértői közreműködésével  Budapest ostroma címmel négyrészes dokumentumfilm-sorozattal mutatkoztak be a Duna Televízióban. Munkájuk – amelyhez mérhetőt azóta sem láttam – hatalmas visszhangot keltett. Hang- és indulathullámait a Magyar Nemzet televíziós jegyzetírójaként, színes mellékletének szerkesztőjeként közvetlen közelről fogadtam. Január derekán (közszeretetnek örvendő kiadványunk 2010/4-es számában) méltattam is. A Gyenes Juditnak, Maléter Pál özvegyének, Baranyi Lászlónak, a Magyar Televízió legnépszerűbb nagypapájaként számontartott színművésznek, és Pjotr Kiszeljovnak, egykorvolt szovjet parancsnoknak az arcképével (is) „színesített” írásra –  talán –  ma sem ártana figyelmezni. És nem is „csak” a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül fellobbanó indulatok tisztázása érdekében. (Hogy itt is, ott is bátran mondogathassák az emberek: Lám, csak lám, mi mindenre képesek a Vas utcai gyerekek, ha nagyszerű tanárok tanítják őket!) Hanem, hogy rádöbbenjen valamelyik magyar nyelvű tévéadó, Budapest ostromának hetvenötödik évfordulóján az ifjúság, a mai középnemzedék történelmi számadását országnyi nézősereggel kéne megismertetni!

A második világháború leghosszabb városostroma során – a hozzávetőleges kimutatások szerint is – az épületek 27 százaléka semmisült meg

Hatvanöt évvel ezelőtt kis-szakaszt sem kellett váltani, a főváros lakói jegy nélkül is kijutottak a frontra. Az 1944 decemberében ostrom alá vett Budapest lett a front, az ország nyugati részével egyetemben.  Az 1945. február közepéig tartó, pokolbéli történelmi időszakról nem szokás sokat filozofálni, részletekbe menően beszélni sem. Igaz, a részletekről még ma is viszonylag keveset tudni, s e keveset is folyton-folyvást megkérdőjelezik. Hol idegen hadtörténészek állítják fel e kor körül a maguk kérdőjeleit, a volt szovjet birodalom tudományos kutatói, hol idegenbe szakadt magyarok. Olyan férfiak, akik akkor is szabadon tanulmányozhatták a Budapest ostromára  vonatkozó dokumentumokat, amikor idehaza csak egyetlen értelmezési lehetőség létezett: a magyar fővárost a Vörös Hadsereg hős katonái szabadították fel. Ezenközben Sztálin alattvalói pedig váltig azt hajtogatták, hogy a 2. ukrán front csapatai súlyos áldozatok árán bevették az ellenséges magyar fővárost. A felszabadítóknak ugyanis nem jussuk a szabad rablás, de más erőszakos cselekedet sem. Ám a várost elfoglaló katonaság bármit megtehet az ott talált javakkal, és a civil lakossággal is.

Azok, akik testközelből ismerték e feledhetetlenül borzalmas ötven napot, a legszemélyesebb emlékeik alapján ítélkeztek róla. Akinek a sárga csillagot tüntette el egyszer s mindenkorra a kabátjáról a pinceajtóban megjelenő, kockacukrot osztogató szovjet katona, ma is azt mondja,  szerinte a felszabadulást hozták el Pestre és Budára a Vörös Hadsereg csapatai.

Akinek az édesanyját erőszakolták meg, vagy huszonheten, a keleti hordák által megszállt város okkupációjára emlékezik. Ma már fennhangon is. (Negyven-ötven év után, végre, így is lehet…)

Az óvatosak és az igazodók, persze,  ma is hallgatnak, nem akarják, nem is merik kimondani, mit tartanak a hosszú harcról, amely során több mint kétszázezer ember vesztette életét. (Százezer német és magyar, nyolcvanezer szovjet katona, huszonötezer polgári személy.)

Így azután  a hazai közgondolkodás csak módjával foglalkozik Budapest ostromának a hiteles történetével, féligazságokra hagyatkozva, titkokról suttogva, személyes fájdalmaiba s veszteségeibe temetkezve. Pedig, ha végre tárgyilagosan tudnánk szólni arról, ami Magyarország szívében, a Duna két partján 1944. december 24 (?) és 1945. február 13. között megesett, az, bizony, nemzeti önértékelésünkön is sokat segítene, s talán az európai országok Magyarországról alkotott képét is árnyalná.

A hatvanadik évfordulón az „unokák” nemzedékéhez sorolható, 1969-es születésű történész, Ungváry Krisztián adta közre mindazt, amit Budapest ostromáról a XXI. századi magyar polgárnak tudni érdemes. 2010-ben, a hatvanötödik évfordulón a „dédunokák” jelentkeztek. A filmművészeti egyetem ötödéves hallgatói, Fekete Ibolya rendező-operatőr szakos növendékei, akik Ungváry Krisztián szakértői közreműködésével a Budapest ostroma című, négyrészes dokumentumfilmet összehozták, nem arra voltak kíváncsiak, hogy mi az, amit e korszakról a magyar lakosságnak, korra, nemre, iskolai végzettségre, világnézetre való tekintet nélkül feltétlenül tudnia kell. Csak az foglalkoztatta őket, hogy ki tudja hitelt érdemlően megválaszolni az utódok harmadik (vagy inkább negyedik?) nemzedékének a kérdéseit arról, miért éppen a magyarságnak kellett elszenvednie a II. világháború leghosszabb városostromát, amely során a hozzávetőleges kimutatások szerint is az épületek huszonhét százaléka semmisült meg? Hogy tizenéves fiatalok miért tették kockára ártatlan életüket olyasvalamiért, amihez semmilyen személyes érdek nem fűzte őket? Hogy valójában milyenek voltak e városban 1944-45 fordulóján a város védői és megszállói, és milyenek az „őslakosok”, akiket nemegyszer mámorító táncmulatságokról, vidám mozielőadásokról söpört ki a front, kit bunkerek mélyére, kit a tűzvonalba, aknavetők közvetlen közelébe?

Kis Anna, Lakos Száva, Szilágyi Zsófia, Horváth Lili, a négy epizód négy rendezője, valamint a munkatársaik, vágók operatőrök csapata azzal nyerte meg a Budapest ostroma című produkcióért folytatott csatát, hogy megtalálták azokat az alkalmas személyeket, akiknek kérdéseiket feltehették. Magyarokat, németeket, oroszokat, ukránokat hoztak képbe, ismert, és korábban soha nem látott személyeket, a maguk szemléletesen, oldottan, vagy görcsösen, akadozva előhozott emlékdarabjaikkal.

Fontos tanúságtevő valamennyi. Gyenes Juditnak, Maléter Pál özvegyének a szavai 1944 felhőtlen nyaráról adnak hiteles képet, meg arról a drámai „váltásról”, ami itt október 15. után, a németek által megszállt országban bekövetkezett.

A Família Kft. nagypapájaként közismertté vált Baranyi László visszaemlékezései meg arról a kényszerhelyzetről, amelyben a frissen érettségizett fiúknak nem volt más választásuk, csak a harc, vagy a felkoncolás.

Pjotr Kiszeljovnak, a volt szovjet parancsnoknak a szavai alapján az is egyértelművé válik, hogy két világ, két kultúra csapott itt össze hatvanöt évvel ezelőtt. A Budapest bevételére fölvonultatott hat szovjet hadtest katonáinak legtöbbje dühös csodálkozással fedezte fel a „budapesti luxuséletet”, ahol például szekrényben (!) tartották a dolgaikat az emberek. Ilyesmit odahaza, meséli Kiszeljov, soha nem láttak.

A fiatal filmesek kérdéseire kapott válaszok hol egymással feleselnek, hol egymást egészítik ki. Förtelmes és elragadó történetek kerekednek ki belőlük, több játékfilmre elegendő szinopszis, akár. De ebben az összeállításban még az is rokonszenves, aki a borzalmakat magyarázza – például részletesen ismerteti a felkoncolás „mesterfogásait” –, és az is, aki kedélyesen emlékezik arra a világra, amelyben gyermeknek, felnőttnek állandó kísérője volt a halál. Az egyik német férfiú például ekként fejezi be 1945-ös élménybeszámolóját: Számomra Budapest és Magyarország a legszebb háborús övezetnek számított…

Lehet, hogy a Duna Televízióban futó, négyrészes sorozatnak több állítását is támadni fogják egyesek. Mások talán hiánylistákat szerkesztenek a Budapest ostroma című filmfolyam láttán, hallatán. Számomra úgy jó ez a körülbelül háromórányi, hatásos mozgóképsorokkal kiegészített kérdezz-felelek, ahogyan Fekete Ibolya tizenkét tanítványa (a már név szerint említett négy rendezőlányon kívül: Roszik Gergely, Hájos Zsolt, Sónyi Marianna, Jancsó Dávid, Makk Lili, Maly Róbert, Somogyvári Gergő, Vízkelety Márton) összeállította. Megérdemelné a Budapest ostroma, hogy a nemzetközi filmforgalmazás is felfigyeljen rá, de megérdemelné ezt Budapest maga is. Talán e fiatal csapat munkájának köszönhetően felfogná végre a nagyvilág, hogy miközben Bécset védte, milyen rettenetes tragédiát élt át a magyarság.

(Hogy az eleve reménytelen, mégis hosszan elhúzódó budapesti városostrommal Bécset védték, nem magyar kitaláció, maga Goebbels írta meg a Das Reich vezércikkében, az 1945. március 1-i számban. De erre már nem tért ki, nem is térhetett ki a fiatal filmesek sorozata.)

2020. november 15.

vissza >>