Messziről jött intelem

Nem csak az amerikai elnökválasztás idézheti föl bennünk a Szupermenre várva című amerikai dokumentumfilmet. Messziről jött intelemként fogadható mifelénk ma is az a keserűen őszinte összeállítás, amely az Egyesült Államok közoktatási rendszerének a hibáit sorolja. Pár évvel ezelőtt a magyarországi HBO gondoskodott róla, hogy a magyar nézők is megismerhessék Davis Guggenheim lelkiismeretes munkáját. Oktatási szakemberek, szülők, nevelők, jogászok, közgazdászok, politikusok… 2013-as bemutatójáról a Magyar Nemzet keddenként megjelenő, színes melléklete is hírt adott. Tüzetesen.

A tíz esztendővel ezelőtt forgatott dokumentumfilm – bármelyik pontján vetítik is a világnak – azt tudatosítja nézőiben, hogy szegénynegyedekből kikerülő gyermekek is lehetnek jó tanulók, ha megfelelő alapképzésben részesülnek

Amerikában egyetlen gyermek sem veszhet el – zengte 2000-ben szónoki emelvényéről az ifjabbik Bush, és mindenki hitt neki. Ahogyan elnökelődeinek is. Johnsontól Clintonig, Nixonon, Fordon, Carteren, Reagenen és az idősebbik Bushon át, erősen ígérték valamennyien, hogy megreparálják az Egyesült Államok oktatási rendszerét. Ezzel biztatta választóit előző elnöki ciklusa kezdetén Obama is. Mostanában azonban – ismereteim szerint – szóba sem hozza a megújításra váró, alap- és középszintű közoktatást. Pedig, ha valaki, a második elnöki mandátumába beiktatott Obama ezt megtehetné. Neki már nem kell a „politikacsináló” tanári szakszervezetek haragjától tartani. Bátor hangadók szerint ugyanis az USA XXI. századi oktatáspolitikai kudarcai miatt elsősorban a tanárok szakmai társulásai hibáztathatók. Az a Davis Guggenheim által rendezett dokumentumfilm (címe: Szupermenre várva), amely a magyarországi HBO műsorán látható, kellőképpen el is magyarázza, hogy miért és miként.

Az Egyesült Államok oktatási rendszere – amely úgyszólván minden központi irányítást nélkülöz, a szövetségi kormány legfeljebb a pénzügyi aránytalanságokat igyekszik eltüntetni – az 1970-es évek elején „kapcsolt” zuhanórepülésre. A folyamat állítólag ma is tart, annak ellenére, hogy az USA-ban egyre nagyobb összegeket fordítanak a közoktatásra. 1950 és 86 között megháromszorozódott az egy tanulóra eső kiadás, alapfokon 4920, középfokon 6291 dollár a hat-tizennyolc éves korú tanulóifjúság képzésére szánt állami támogatás.

Nem pénzkérdés tehát, hogy mit tudnak a képzésből így vagy úgy kikerülő fiúk, lányok.

Az oktatási célok sem túlméretezettek: minden diák tanuljon meg írni, olvasni, számolni. Ezt ismételgette az ifjabb Bush is, amikor ezen ígéretes program teljesítése érdekében politikai ellenfeleivel – egy kézfogás erejéig Edward Kennedyvel is – szövetkezett.

Ehhez képest a nyolc-tíz esztendővel későbbi felmérések azt tanúsítják, hogy az  egyesült államokbeli tizenévesek számolási tudománya, szövegértése általában csapnivaló.

A tanulóknak jó, ha a huszonöt százaléka érti, amit olvas. (Washingtonban a legsiralmasabb a statisztika, az USA fővárosában az állami általános és középiskolákban okított fiatalok tizenkét százaléka tudja, mi az értelme annak a szövegnek, amit elolvastatnak vele.)

A szorzótáblát még kevesebben ismerik. Kivételt csak annak az iskolának a növendékei jelentenek, ahol egy ügyes pedagógus ritmikus szövegmondással – ők úgy mondják: rappeléssel, mi úgy mondanánk: kántálással – tanítják az egyszeregyet. Ahogyan a hajdanvolt  magyar népiskolákban a nagyszüleinket, dédszüleinket tanították…

Mint ez a példa is mutatja, s az HBO-n futó dokumentumfilm is állítja, jó tanárral siker az oktatás, rossz tanárral kudarc. És az Egyesült Államokban a jó tanárok többségét magániskolákban alkalmazzák.

Az állami iskolákban tevékenykedő, rossz tanárokat viszont élethosszig tartó szerződések védik. Felmondani nekik lehetetlen. Még a bizonyítottan alkalmatlan pedagógusokat sem tüntetik el a pályáról. (Azok, akik szexuálisan zaklatták növendékeiket, vagy brutálisan bántalmazták tanítványaikat, dollármilliókért fenntartott  elkülönítőkben, úgynevezett „gumiszobákban” várnak személyiségük „pallérozódására”.)

A tanár, jó vagy rossz, nemzeti hősnek tekintendő az Egyesült Államokban. A tanári szakszervezetek – a választási kampányok leghatásosabb támogatói – gondoskodnak róla, hogy a citromok (a rossz tanároknak ez a csúfnevük) a helyükön maradhassanak.

Aki megengedheti magának, magániskolába íratja a csemetéit. Így tett a dokumentumfilm rendezője is. De, miközben reggelente a garantáltan jó iskolába fuvarozza szülötteit,  három állami iskola előtt is elhalad,  és lelkiismeret-furdalása támad a szakadék láttán, amely a szegények és a gazdagok alapvető életlehetőségei között tátong. És egyre mélyül…

Egy-két bizonyítottan kiváló oktatási szakember segítségével azt próbálja tehát bizonyítani Guggenheim, hogy a szegénynegyedekből kikerülő, problematikus családi hátterű gyermekek is lehetnek jó tanulók, főiskolai, egyetemi tanulmányokra érdemes fiatalok, ha megfelelő alapképzésben részesülnek. Megmutatja, mire képesek a hátrányos helyzetű kisdiákok számára létesített, úgynevezett szerződéses iskolák (tizenhat volt belőlük a film forgatása idején, tizenhat csepp a tengerben). És azt is, hogy mire képesek az áldozatkész szülők, nagyszülők, ha nem akarják, hogy utódjuk eleve a vesztesek közé kerüljön. Az Államokban ugyanis az az általános vélemény – és ez bizonyos mértékig az érvényes alap- és középfokú iskolai oktatást is minősíti –, hogy aki nem mehet igazi (azaz az úgynevezett „ kiegészítő végzettségnél” valamivel többet adó) főiskolára, óhatatlanul a sikertelenek, a kisemmizettek regimentjét növeli.

Tényleges példákkal is szolgál e dokumentumfilm, hogy melyik állami középiskolából hány diák képes teljesíteni azokat a követelményeket, amelyek elegendőek az egyetemi felvételhez.

A Los Angeles-i Roosevelt száz diákjából például három.

De másutt sem sokkal jobbak az arányok… Sőt, az összeállítás arról az egyre növekvő társadalmi rétegről sem feledkezik meg, amelyiket a legveszélyesebb életkorban vet ki magából a hattól tizenhat éves korig ingyenes és kötelező oktatási rendszer. A szisztéma, amely a szerencsére bízza a gyermekek jövőjét, és, amelyben, hogy, hogy nem, a kilencedik osztályból a tizedikbe lépő tizenhat évesekről derül ki, hogy legfeljebb annyira tudnak olvasni, számolni, mint egy második-harmadik osztályos tanuló…

Magyarán szólva, az elemi ismeretanyag – hozzávetőleges –  elsajátítása után úgy futnak át ezek a gyerekek a felsőbb osztályokon, hogy tudásuk voltaképpen semmilyen tárgykörben nem gyarapodik. Ennek következtében a kötelező iskolalátogatási korhatár felső határát elérve, úgy kerülnek az utcára, hogy voltaképpen semmilyen hasznos ismerettel nem rendelkeznek, semmilyen végzettség nincs a kezükben.

A munkaerőpiac az ilyen fiatalokra, persze, nem igazán tart igényt. Ha mégis, legfeljebb a pillanat diktálta, méltatlan feladatokra, így aztán a kilátástalanság rabszolgái lesznek belőlük is.

A leleményesen szerkesztő Guggenheim e ponton egy börtönigazgatót is képbe hoz, aki számokkal is tanúsítja, hogy az amerikai fegyházak olyan „drága hotelek”, amelyek jóval többe kerülnek, mintha jó magániskolákba tanulhattak volna a lakóik. (Sőt, még egyetemi tandíjra is futotta volna a rájuk fordított költségekből.)

Nagy kérdés, persze, hogy ezeket a sokat mondó statisztikákat ki jegyzi meg, és ki okul belőlük. A Szupermenre várva – Az amerikai közoktatás hibái című dokumentumfilm mindenesetre megtette a magáét. Nézői –  odaát és az európai kontinensen is – mázlisták volnának, ha a folytatását is megérhetnék. Például azt, amelyik megmutatja, hogy miként működik az Egyesült Államokban a tanárképzés, vagy a szakmunkásoktatás. Alighanem e területeken is volna mit javítania a világnak mindenben irányt mutató szuperhatalomnak.

És csakugyan, mindenütt tanulni lehetne tőlük. Nem is keveset. Leginkább azt, hogy miként juthat el egy világbirodalom odáig, hogy oktatási eredményeit tekintve a fejlett országok közt sereghajtó legyen.

2020. november 20.

vissza >>