Liszt Ferenc és a Pesti Vigadó

Százötven éves a Pesti Vigadó, az eredetihez méltó módon felújított épületet egy esztendővel ezelőtt adták át a vitathatatlan művészi értékeket tisztelő embereknek. E kettős évfordulóról köztévéink sem felejtkeztek meg, az m1 március 7-én, szombaton délelőtt 10.30-kor tűzi műsorára azt a harmincperces ismeretterjesztő filmet, amely Liszt Ferenc és a Pesti Vigadó kapcsolatát mutatja be.

Székely Bertalan rajza örökítette meg azt az 1865. augusztus 15-én a Pesti Vigadóban rendezett koncertet, amelyen Liszt Ferenc a Szent Erzsébet legendája című oratóriumát vezényelte

Nagy Anikó munkája, melyet 2014 októberében a Magyar filmhét közönsége már megismerhetett, főleg annak a 30 (?) hangversenynek az eseményeit – műsorát, közreműködőit, közönségét, hazai s nemzetközi visszhangját – sorolja, amely a XIX. századi Pest komolyzenei életét világszínvonalra emelte. A zenetörténet és a korabeli sajtó – határainkon innen és túl – fő helyen és jelentős terjedelemben azzal az 1865. augusztus 15-i koncerttel foglalkozott, amelyen Liszt Ferenc – a ferences-rendi szerzetesek habitusát magára öltve – a Szent Erzsébet legendája című oratóriumát vezényelte. Azóta is többen találgatják, vajon a zeneszerző személyisége, vagy a zenemű váltotta ki azt a szó szerint is határtalan figyelmet, amelyet a lipcsei Illustrierte Zeitung és a Pesti Napló is fő helyen részletezett. (Az utóbbi 4 folytatásban! Ezen cikkek szerzője, Hans von Bülow, Liszt Ferenc rendíthetetlen híve s tanítványa az idő tájt már Európa-szerte ismert és elismert zenei szaktekintélynek számított.) Százötven év múltán is úgy tűnik, hogy egyik is, másik is közrejátszott abban, hogy a Szent Erzsébet-oratórium „világpremierje” (Lisz Ferenc monográfusa, Alan Walker titulálja az 1857 és 62 között készült, Magyarországról kért és kapott dallamokkal ékesített zeneművet ekképpen) világra szóló szenzáció lett.

Rövid idővel az után indult Liszt Ferenc Magyarországra, hogy a nagyhírű férfiú Rómában, a Vatikánban a kisebb egyházi rendeket felvette. Életének ez a külvilág számára váratlannak tűnő fordulata fergeteges szóbeszéd forrása lett. Volt, aki döntését „szellemi öngyilkosságnak” tekintette, s volt, aki „vezeklésnek”, sötét bűnei miatt. Pesten a Dunára néző belvárosi templom plébániáján, régi kedves barátjánál, Schwendtner Mihály apát-plébánosnál, „gymnasiumi és főreáliskolai érseki biztosnál” (48-as tábori lelkésznél és hírlapírónál, majd – forradalmi szerepvállalásai miatt – hat éven át Josefstadtban fogva tartott rabnál) lakott. Onnan járt át a ferencesek rendházába, hogy Hatos Huberttel, a ferences-rendiek szabójával kámzsás reverendát – csuhát – készíttessen magának. Szent Erzsébet legendáját – a pódiumon 500 zenész és énekes, a nézőtéren 2000 ember, köztük a cseh zeneszerző, Smetana, akit hazájában erősen támadtak „Liszt Ferenccel azonosuló, haladó gondolatai miatt”, valamint a harminc esztendős Székely Bertalan, akiről akkortájt még kevesen sejtették, hogy a történelmi festészet legkiválóbb hazai mestere lesz – e szokatlan öltözékben vezényelte Liszt Ferenc. A háromórás zeneműre azonban, amely a wartburgi freskók láttán és a magyar történelem ihletésére született, mindez nem vetett sötét árnyakat. Sőt, a II. Lajos bajor királynak dedikált oratórium, a pesti bemutató után Liszt Ferenc legnagyobb sikereket megért műve lett.

A Pollack Mihály tervei alapján épített Redout, a klasszicista építészet pesti „csúcsteljesítménye” 1849 májusában Hentzi osztrák generális bosszújának áldozata lett

Százötven évvel ezelőtt is mondogatták, azóta is hajtogatják, az 1865-ös Vigadó-beli koncert sikeréhez egyedül a negyed századdal azelőtt, az árvízkárosultak megsegítésére rendezett Liszt-hangverseny fogadtatása volt mérhető. Hogy hányan tudták ezt személyes emlékeik alapján tanúsítani, nem tudom. Sem azt, hogy a korábbi nevezetes előadás valóban az 1839-es esztendőben és a Pollack Mihály tervei szerint emelt, és máig „a pesti klasszicista építészet csúcsteljesítményeként” emlegetett palotában hangzott-e fel. A fentebb már idézett Alan Walker, Liszt Ferenc életének és munkásságának legalaposabb ismerője, háromkötetes munkájában, amely Rácz Judit fordításában – legutóbb Liszt Ferenc bicentenáriumára, az Editio Musica Budapest kiadásában – jelent meg, azt írja s dokumentálja, hogy „a tékozló fiú… szülőhazájában tett látogatásának csúcspontja 1840. január 4-én következett el. Liszt történelmi jelentőségű zongoraestet adott a régi magyar Nemzeti Színházban…”

Hogy azért tekintették ezt a hangversenyt az 1839-40-es koncertsorozat legesleghíresebbjének, mert ennek a „záróakkordjaként” adták át tisztelői a nevezetes vendégnek azt a díszkardot, amely aztán oly’ sok Liszt Ferenccel kapcsolatos gúnyirat tárgya lett? Vagy zenei érdemeiért? Nehéz volna ma már megmondani. Tán találgatni sem érdemes. A magyar zene- s építészettörténet szerelmeseit ettől függetlenül is lelkesíti az a tudat, hogy mind a két Duna-parti „rendezvényközpont” falai közt diadalt aratott Liszt Ferenc, a zongoravirtuóz, a zeneszerző s a karmester egyaránt. A Redout-ban is, amelyet – mert falai közt ülésezett 1848. július 5-én az első népképviseleti országgyűlés – Hentzi, az osztrák generális, rettenetes bosszújától vezérelve, Budáról rommá lövetett; és a Feszl Frigyes tervei szerint megépült Vigadóban is, amelynek falait Lotz Károly és Than Mór a magyar mondavilág és história alakjaival népesítette be.

A Feszl Frigyes tervei alapján emelt Pesti Vigadó a ma ismert épület káprázatos elődje volt

Az 1865-ös Vigadó-beli koncertet – a nagy sikerre való tekintettel – augusztus 23-án meg kellett ismételni. Ettől fogva, Liszt Ferenc, ha csak tehette, készségesen állt a Pesti Vigadó káprázatos hangversenytermének karmesteri dobogójára; s az ő kedvéért, boldogan ültek be az általa irányított zenekarba a közép-európai komolyzenei élet jeles képviselői is. 1869. április 29-én, Liszt Ferenc szerző estjén Erkel Ferenc fia, Sándor az üstdobnál „teljesített szolgálatot”, a zeneszerző Mosonyi Mihály nagybőgőzött. A bécsi opera hangversenymestere, Huber Károly, „másodállásban” Hubay Jenő édesapja is néki hegedült, miként az az idő tájt már méltán világhírű Reményi Ede. Aligha túlzás azt állítani, hogy az élete utolsó évtizedeiben rettenetes csalódásokat megélt Liszt Ferenc otthonosabban érezte magát a Pesti Vigadó koncerttermében, mint a kontinens más zenecsarnokaiban; zenéjének szinte általános elutasításával szembesülve, új, vagy régen és ritkán játszott műveit a Pesti Vigadó közönségének az értékítéletére, a jóindulatára bízta. Az 1850-55-ös „évjáratú” Prometheuszt, A megszabadított Prometheusz című szimfonikus költeményét is itt mutatta be, A strassburgi harangok című, „egyszerű zenei anyagú, vallásos kompozícióját” szintén. Az egyiket 1870-ben, a másikat öt évvel később. És, a hely szellemének volt köszönhető, vagy másnak, a Pesti Vigadóban először felhangzó műveinek idehaza több volt az értő befogadója s pártfogója, mint a kritikusa, Liszt Ferenc életében és holtában is.

Bartók Béla, aki abban az évben született, amelyikben Liszt Ferenc a Csárdás macabre-t komponálta, érett fővel bátran és meggyőzően „rehabilitálta” a zeneszerző Liszt Ferencet. Forrai Miklós az életét tette rá, hogy az alig játszott Liszt-kompozíciókat előadják, hogy a Liszt-társaság új életre keljen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a maga műfajában, a televíziós ismeretterjesztés lehetőségeivel élve, hasonló misszióra vállalkozott Nagy Anikó is, aki az építészeti és a zenetörténeti értékek összekapcsolásával igyekezett bemutatni a XIX. század nagy magyarjait, példaértékű rendezvényeit. Cukormázas tévésorozatok helyett hiteles dokumentumfilmmel próbálta közel hozni a XXI. századi magyarsághoz első világhírű honfitársukat, méghozzá olyan környezetben, amely a maga nemében szintúgy világhírű lehetne, mint a világ „hírhedett zenésze”. Feltéve, hogy a pompás „kulisszákat” is ügyesen híreszteljük…

No, persze, elbizakodottságra semmi okunk nincsen, a harmincperces filmecske, melyet hétvégi délelőttön tűz műsorára az olykor megkérdőjelezhető minőségéről „hírhedett” televízió, sem Budapest építészeti értékei, sem Liszt Ferenc életműve iránt nem kelt különösebb figyelmet. Csak jelzi, de jelzi, legalább néhanapján merrefelé lehetne a közmédiának tartani.

2015. március 3

vissza >>