Budapesti éjszakák, havannai hajnalok

Nem tudom, hányan tudják, tudják-e elegen: Frankofón filmnapok címmel nyolc magyar nagyvárosban – Budapesten, Miskolcon, Pécsen, Szegeden, Szombathelyen, Szolnokon és Tatabányán – olyan Franciaországban, Algériában, Belgiumban, Görögországban, Kanadában, Romániában, Svájcban forgatott játékfilmeket vetítenek, amelyek korunk gondjairól korunk emberének mesélnek. Hiperaktív fiát egyedül nevelő anyáról, deszkás bandákról, bevándorló családok utódainak boldogtalanságáról, ember és természet viszonyáról…

Az Arany pálma díjas Laurent Cantet 2014-es rendezése, a Havannai éjszaka az első olyan koprodukciós film, amelyet elejétől a végéig Kubában forgattak

A francia-kubai közös produkcióként nyilvántartott Havannai éjszaka, Az osztály című munkájáért 2008-ban Arany pálmával jutalmazott Laurent Cantet rendezése áprilistól lesz látható a magyar mozikban. A premier előtti bemutatók közönségét felmérve, azt kell mondanom, ez az a film, amely több korosztályt is megragadott. Az idősebbeket tán azért, mert önmagukat láthatták viszont a vetítővásznon. A világmegváltó (de legalábbis rendszerváltó) nemzedéket, meghiúsult álmaik ködfelhőiben. Az ifjúságot, meglehet, a film mindenegyes jelenetéből, mind valahány párbeszédéből kitetsző kilátástalanság-érzet taglózta le. Idegenbe vándorolni, vagy a szülőföldön maradni, számukra mind a két lehetőség botorság; a szép eszmék, merész ambíciók nélkül növekvő tízen- és huszonéveseket ráadásul az „egyszer mi is hősök voltunk” tudata sem vigasztalhatja.

Nem látványos, nem is pörgős film ez a Havannai éjszaka, ténylegesen is napnyugtától pirkadatig követi figyelemmel hőseit. A másfél évtizeddel korábban Spanyolországba emigráló írót, valamint helyben maradó barátait: a betegei könyöradományaiból élő, végzetesen magányos orvosnőt, a reménytelenség zsákutcájából alkoholizmusba menekülő festőművészt, az illegális szerelőműhelyekben megtűrt mérnököt, a tényekkel folyton folyvást hadilábon álló „szerencselovagot”, amint Havanna egyik lepukkant negyedében, egy tengerre néző tetőteraszon diskurálnak. Sírnak és nevetnek, vitatkoznak és magyarázkodnak, vádolják és vigasztalják egymást. A rendező, talentumának és helyismeretének köszönhetően olyan mozgóképsort tár elénk, amelyet nem játékfilmként, hanem remekül megvágott dokumentumfilmként nézhetünk, és eközben egyetlen pillanatra sem lankad a figyelmünk. (Laurent Cantet nem először forgatott Kubában, amikor a Havannai éjszakát tető alá hozta. Életművének figyelemreméltó darabja a 2012-ben készült Havanna, szeretlek! című produkció is.) Sőt, mint az ugyancsak egy helyszínen és nem is napokkal, csak órákkal mérhető játékidőben játszódó Tizenkét dühös ember 117 perce alatt, a Havannai éjszaka nézőjeként is egyre fokozódó izgalommal várjuk a hol csöndes, hol mocskosan hangos beszélgetés újabb fordulatait: hová fut ki az a kemény történelmi-társadalmi szembesítés, amelyet a Havannai éjszaka szereplői az egyre ismerősebbnek tűnő keretek közt helyettünk (is) vállalnak. Mit ér az ember, ha szüntelen félelem uralja? Mivé lesz a tehetség, ha heves gyanakvással vagy hideg közönnyel fogadják? És a családi kötelék, a barátság, a szerelem, ha megélhetési gondok, érvényesülési szempontok jelölik ki a határait, mérik a hőfokát és az élettartamát? Se vérpatak, se lövöldözés; autós üldözés, űrkaland, klónozott őslénysereg sem látható e 95 percben, és mégis feszülten követjük, értően fogadjuk. A Vége felirat után sem szabadulhatunk tőle, magunkkal visszük nyugtalan budapesti éjszakáinkba, hajnalainkba is…

A Nestor Jiménez és Isabel Santos főszereplésével készült Havannai éjszaka egy elveszett generáció csalódásainak „nyilvántartása”

Aki az idei Oscar-díjas filmek láttán nem döbbent rá, a 2015-ös Frankofón filmnapok programját követve, bizonyára fölismeri, micsoda változások idejét éli napjainkban a mozgókép világa. Vannak, akik „csak” a formai átalakulásra ügyelnek, a klasszikus stílus jelenkori térhódítására. Az Oscar-díjas Szabó István például, Pawel Pawlikowski Oscarral jutalmazott filmje, az Ida fölött fanyalogva, a világ filmgyártását napjainkban elöntő nosztalgiahullámról nyilatkozott a televízióban… Mások szerint azonban a filmgyártással és –forgalmazással karöltve haladó filmművészetet nem csupán a „külsőségek” csábítják vissza a mozgóképgyártás hőskorába, hanem a film régi, fontos szerepe s hatása is. Segíteni is szeretnék a világ dolgaiban végképp elbizonytalanodó nézőt, nem csak szórakoztatva sokkolni, vagy sokkolva szórakoztatni. Szembesíteni önmagával és a világ országos méretű közösségekben eldöntendő dilemmáival, méghozzá mesterfokon. Az utóbbi hetek és hónapok filmsikereit látva, szerintem örömmel prognosztizálhatjuk, hogy a „köldöknéző” filmművészetnek bealkonyult, talán-talán a csak és kizárólag üzleti érdekek szerint működtetett mozgóképgyártásnak is.

Tőlünk nyugatra s északra bizonyosan. Hogy itt, középen, minálunk mi a helyzet, nem tudom. A Frankofón filmnapokkal egyidejűleg, a Magyar Nemzeti Filmalap dodonai stílusban megfogalmazott közleménye, az Európai Audiovizuális Obszervatórium felmérése alapján azt hozta az adófizető polgárok tudomására, hogy hazánkban 2010 és 14 között a GDP 0.15 százalékát fordították filmgyártásra. Ily módon az „élre törtünk”, ez a GDP-arány ugyanis az európai átlag két és félszerese.

A filmipar hazánkban járul hozzá legnagyobb mértékben a gazdaság növekedéséhez, állítja a Nemzeti Filmalap, „Magyarország filmgyártási költésének 80 százaléka nagyobbrészt az amerikai filmeseknek köszönhető”. Hogy e meghökkentő adatok a könyörtelenül hétköznapi valóságban mit jelentenek, arról nem tudósítja az érdekelteket az idézett közlemény. Azt csak akkor tudhatnánk meg, ha tételesen közreadnák, hogy azt a bizonyos 0.15 százalékot mikor mire fordították, és, hogy a nagyobbrészt amerikai filmeknek köszönhető, 80 százalékos magyar filmgyártási költés – összegszerűen és műfajonként – miként állt össze. Akció-thrillerekből? Próba jelleggel elkészített, talányos jövőjű pilot-okból? Magántulajdonban levő filmstúdiók (filmgyárak) kalkulációi szerint? Nem a véletlen műve, hogy éppen ezekkel a kérdésekkel hozakodom elő, a fentebb idézett híradás olvastán kellett megfogalmaznom őket. A büszke kommüniké ugyanis, szűkszavú információként sorolja fel, mivel és miért jönnek szívesen Magyarországra „költeni” a külföldi filmesek. Elsősorban az őket hazánkban megillető, 25 százalékos közvetett támogatás miatt! (Amit egyébként eztán vezetnek be…) Másodsorban a magyar filmesek szakértelme miatt (amelyről egyébként az etyeki Korda Stúdió környékén sokat tudnának mesélni). Harmadsorban a fejlett magyarországi filmes struktúra miatt. (Hogy ez alatt az állami tulajdonban megmaradt „struktúrát” kell-e érteni, vagy a privatizáltat, nem különíti el a közlemény.) Végül, de nem utolsó sorban a külső forgatási helyszínek miatt is szeretnek bennünket a tengerentúli filmesek; ezt a „vonzerőnket” a Nemzeti Filmalap öt példával illusztrálja.

Az első nyomban felkeltette az érdeklődésemet, a Hjalmar Söderberg A vérre menő játék című regénye alapján Pernilla August által forgatott, pillanatnyilag Serious Game címen jegyzett produkció, függetlenül attól, hogy mit hozott a magyar gazdaságnak, vagy mit vitt el belőle, érdemes lesz a figyelmünkre. A többi – a Red Notice című akcióthriller (Nick Love rendezése), az HBO által jegyzett sorozat, a SAS pilot-filmje, Brady Corbet elsőfilmesként való bemutatkozása, az Egy vezér gyermekkora – nyugtalanít. A Jonathan Mostow által Kevin Wignall regénye alapján forgatott akció-thriller, a Hunter’s Prayer valósággal fejbe kólint: amikor angol, svájci, német, spanyol forgatási helyszínek után a stáb hazánkba érkezett, rövid időre Kismaroson, a vasútállomásnál kötöttek ki, valamint az Öreg Morgó étteremben, amelyet a filmesek kedvéért benzinkúttá kellett átalakítani. Hogy a kismarosi intermezzóval mily mértékben járultak hozzá gazdaságunk növekedéséhez a messziről jött filmesek, nem tudom. Legnagyobb mértékben, ahogyan a Nemzeti Filmalap közleménye állítja, vagy csak nagymértékben? Öreg morgósként, napestig találgatom.

2015. március 6.

vissza >>