Felejteni nem szabad!

Nem árt emlékezetünkbe idézni: a nemzeti ünnep olyan kitüntetett nap, amelyen az ország népe összetartozásának örvendezhet. A legtöbb országnak egyetlen egy nemzeti ünnepe van, mi, magyarok hárommal is büszkélkedhetünk: március 15-én az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetére, augusztus 20-án az államalapítás ünnepére, október 23-án az 1956-os forradalom kirobbanására emlékezhetünk. Azaz: csak emlékezhetnénk, ha hosszú idő óta nem a nemzeti széthúzás kinyilvánításának nevezetes napjai volnának nemzeti ünnepeink. Az utóbbi években, a magyar nyelvű televíziók műsorán, fő helyen. Éppen emiatt – és, mert a 2015-ös esztendő márciusi ajándékaként meghirdetett sorozatot, a Kossuthkiflit egyelőre csak villanóképek formájában ismerhetem, a nagy reményekre feljogosító mozgóképes produkció irodalmi alapanyaga pedig, Fehér Béla regénye, a hitványsággal kikövezett történelmi utakon folytatott hosszú utazás elbeszélése révén a nemzeti széthúzásról szól – ezúttal olyan tévéprogramokra hívom fel olvasóim figyelmét, amelyekből, ha feltűnnek valahol, nemzeti ünnepünk lényegét lehet kihallani: a haza szeretetét, a személyes sérelmeken, csalódásokon és bánatokon is felülemelkedő, együttes kötelességvállalás élményét.

Nádasdy Borbála

Pallavicini Zita

Ugron Zsolna

Utazások ezek a filmek is, S(s)zerelmes utazások, kis és nagy kezdőbetűvel. Három különböző korú asszony kamerákkal kísért barangolása ősei földjén, honnan családjukkal együtt őket is elűzték. Otthonukat lerombolták, vagy kisajátították, szeretteiket megbélyegezték, emléküket besározták. A felismerhetetlenségig átalakított épületek, parkok között jár, kel Nádasdy Borbála, a nagyhírű Nádasdy család sarja. Halványuló emlékei közt örömmel fedezi fel azt, ami gyermekéveiből megmaradt: a lepsényi tölgyfát, a Balaton partját, egykori iskoláját… Nem kesereg, a megbocsátásról beszél, bizakodásáról is, miközben azt ismételgeti, felejteni nem szabad. Azokat a legkevésbé, akik a kiátkozottakat, többek között az ő családját is segítették, be- és elfogadták.

Pallavicini Zita – akinek a nagyapja, Pallavicini Antal 1956 egyik első mártírja lett – a szlovákiai Terebesre kalauzolja Dala István és Hollós László immár legendás televíziós sorozatának, a Szerelmes földrajznak a nézőit. Megmutatja a templomot, ahol dédszülei is imádkoztak, a miniszterelnök Andrássy Gyula és a gyermekei, a mauzóleumot, ahol az ősei örök álmukat álmodják. Aztán a budai Vár következik, az Úri utcai ház, hol a „hajléktalan arisztokratacsemeték” az 1990-es években először szállásra, majd otthonra találtak.

Ugron Zsolna, kit immár a könyvesboltok kirakataiból, sőt óriásplakátokról is ismerhetünk, nem „csak” a televízióból, a kevéssé ismert Kolozsvárt járja be a nézők kedvéért. A házat mutatja meg, hol legboldogabb gyermekéveit töltötte, az ottani magyar színház és magyar opera kulisszák mögötti világát… A nénit is, aki műszaki rajzolóként mesterien tudta hamisítani az életet jelentő élelmiszer-jegyeket… De a Házsongárdi temetőt is megjárja a „dunásokkal” Ugrom Zsolna, „Erdély Széchenyijének”, Mikó Imrének a sírjánál hosszasan időzik. Miként Budapesten a Deák téri evangélikus gimnáziumban, amelyet középiskolás diákként látogatott, valamint a Szentkirályi utcai épületnél, ahol az ő tanulóéveiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi kara működött. Közép-Európán kívül nemigen tudnék élni, mondja, miközben azt is bevallja, azért kereste-kutatta ősei nyomait, hogy a saját helyét a világban megtalálja.

Más szavakkal, de voltaképpen ugyanezt fogalmazza meg a Szerelmes földrajz kamerái előtt Pallavicini Zita is: azért tért vissza családja gyökereihez, hogy önvizsgálatot tudjon tartani. Hazatérésüket – milyen szép szó ez is, édes Istenem! – legyen bár részleges, vagy végleges, valóságos, vagy eszmei, nem a külföldön töltött évek „hiábavalósága” motiválta. Mind a három, fentebb megidézett hölgy magára talált idegenben is. Nádasdy Borbála, aki az ’56-os forradalom brutális leverése után emigrált szülőföldjéről, 1958-ban már az osztrák filmgyártás fényes csillaga lett. Később pedig, Párizsban, jó nevű táncpedagógusként, a magyar néptánc lelkes és hatásos népszerűsítőjeként hivatkoztak rá. Pallavicini Zita meghatározó éveit szintén a tánc – a klasszikus balett – töltötte ki. Ám, amikor lovasbalesete után a táncművészetnek búcsút kellett mondania, akkor is tartalmas életre lelt.

Ugron Zsolnára televíziós szerkesztő-riporterként is jól emlékezünk, a népszerű regény- és szakácskönyvírót, pedig, ha akarnánk, sem tudnánk feledni. Nem, ez a három asszony azért tért vissza a gyökereihez, és ez által a közösséghez, amelyből vétetett, mert érett fővel belátták, mindennek lehetetlen hátat fordítani. Az elődeik által, és közvetve általuk is elszenvedett bántások, kisemmizések, gyászok ellenére sem. A haza – s általa a hazai közösség – elvesztésénél semmi sem fájdalmasabb, mondják és sugallják, asszony módra, kedvesen. Csendes hétköznapokon is érdemes figyelni rájuk, hát még az olyan indulatoktól fortyogó időkben, mint amilyen idei nemzeti ünnepünket megelőzi!

2015. március 10.

vissza >>