Szilánkok

Ha jól számolom, Kinyó F. Tamásnak a Hír Televízióban március 22-én 22.05 óra kezdettel megtekinthető, Égjen inkább az olajmezőcímű című dokumentumfilmje a hetedik – vagy a tizenegyedik? – munkája, amely az 1956-os forradalom „fehér foltjait” számolja fel. Ifjú éveinek nagyobbik részét annak a kornak a bemutatására szánta, amikor még az édesanyja is apró leányka lehetett.

Ki vagy mi ösztökélte, hogy pályakezdőként tizenöt esztendőt szánjon e félelmetesen nagy, ám többek számára még ma is riasztó történelmi témára?

Középiskolás voltam, amikor – a rendszerváltozás legelején – édesanyám, Ferenczy Erika, újságíró-történész az Oral History Archívumnak, az OHA-nak kezdett el életút-interjúkat készíteni a volt politikai foglyokkal. Már nem voltam gyerek, de még felnőtt sem: a legfogékonyabb korban jártam. Az interjúk a lakásunkon zajlottak, én is gyakran jelen voltam: a magnót kezeltem. Döbbenetes volt, amit akkor hallottam! Többen is nálunk találkoztak ’56 óta először. Az interjúalanyok akkor, a rendszerváltozás hajnalán, a győztesek derűjével beszéltek a forradalomról. Mindaz, amit akkor tapasztaltam, egy életre belém ivódott. Később, amikor a ’90-es évek második felétől filmezni kezdtem, nem volt kérdés számomra, hogy beleássam magam az ’56-os témába – emellett persze egészen más jellegű filmeket is készítettem. Rájöttem, sajátos ismeretanyag birtokába jutottam: felelős vagyok azért, hogy vizuálisan is átadjam azt az élményt, amit ’89 környékén szereztem. Ez ösztönöz az óta is. És, persze, X-esnek minősített családunk sorsa is, felmenőim is a diktatúra áldozatai voltak. Dolgozom is egy „családi film” előkészítésén, de ez hatalmas munka. Néhányan csodálkozva kérdezik, hogy nem unom-e még az „ilyen” témákat. Mások pedig egyenesen riasztónak találják, amit „művelek”. Valóban, készíthetnék filmeket drogosokról, a szubkultúráról, de nincs túl sok kedvem hozzá, még akkor sem, ha fesztiváldíjakkal jutalmaznának érte. Az viszont, hogy Magyarországon egyesek még ma is nyűgnek tartják ’56-ot, óriási szégyen! Minden más nemzet mítosszá emeli a diktatúrával szembeni ellenállását, megbecsüli veteránjait, nálunk ezt egészen a legutóbbi időkig akadályozták. Az utóbbi években, igaz, óriási előrelépés történt. A rendszerváltáskor a főszerepet egyértelműen ránk, magyarokra, az ’56-os hősök utódaira osztotta a Nyugat. Bárki, bármit is mond utólag, óriási volt az igény arra, hogy ’56 mementóját nemzetközivé tegyük, így teljesítve be a forradalom küldetését. Jóindulatú várakozással tekintettek ránk, de mi képtelenek voltunk kihasználni helyzeti előnyünket. Ez sokakkal egyetemben nekem is nagyon fáj! Úgy érzem, erről leginkább az a generáció tehet, amelyik tudott viszonyítani: megélte a kommunizmust, de már a demokráciában kezdhette építeni a karrierjét: az én nemzedékem, a mai negyvenesek. A felderítetlen fehér foltok pedig a lelkiismeretünket fogják majd „égetni”, mert az ’56-osok elmennek közülünk, a másodkézből származó értelmezések pedig a kutyát sem érdeklik.

56-os filmjei szinte kivétel nélkül mind a többség számára ismeretlen hősöket és eseményeket „hoznak képbe”. És most itt van a zalai olajmezőkön végigsöprő forradalmat megidéző filmje: hogyan talált rá éppen erre a témákra?

A fő forrást a sok ezer oldalt kitevő OHA-interjúk jelentették számomra. A vidék elhallgatott forradalmának feldolgozása pedig mindig is szívügyem-szívügyünk volt. A forradalom szellemisége a legkisebb faluban is ugyanúgy jelen volt, mint a fővárosban, csak erről nem volt ildomos beszélni. Amúgy a mai napig sokan keresnek meg minket történeteikkel. Komoly kapcsolatot építettünk ki a vidéki ’56-osokkal. De rengeteg dokumentumunk is van: levelek, könyörgések, halálos ítéletek másolatai, fotók, százával, egy élet is kevés volna a feldolgozásukhoz. Aztán tucatjával kapjuk azokat a kis történeteket, szilánkokat, amelyek dokumentumfilm készítésére ugyan nem alkalmasak, de az adott kor hitelesítésére igen; fikciós jelenetek, később esetleg játékfilmek alapjául szolgálhatnak. Amíg azonban „első kézből” kaphatunk információkat 1956-ról, a dokumentumfilmeké a főszerep!

A legújabb munkájából megismerhető emberek szavai közt meghökkentően gyakran bukkan fel a félelem fogalma. Vajon mitől félnek az 56-os lángolásukért keservesen megfizető, idős emberek? És miért kell még ma is „óvatosan bánni” a vidéki Magyarország 56-os emlékeivel?

Korábbi filmjeink forgatásakor is találkoztunk a félelemmel. „Még mindig sokan félnek”– mondtuk, és mondták filmjeink szereplői is. Tévedtünk. Kiderült ugyanis – és ez a 2006-os események után vált számunkra nyilvánvalóvá -, hogy nem csak az idős emberek, hanem az egészen fiatalok is gyakran a „jobb hallgatni, abból baj nem lehet” elvét vallják. Oka ma már nem lehetne, a lelkek mélyén mégis ott vacog a félelem.

Olykor kétségek támadnak az emberben, vajon mikor mondhatjuk azt, hogy az 1956-os forradalom történetét pontosan ismerjük, felkavaró meglepetésekre nem kell számítanunk?

Talán cinizmusnak tűnik, de semmi meglepő nincs abban, ha utólag kiderül valakiről, hogy ’56 után „színt váltott”. Meglepetések akkor nem fognak – sűrűn – érni bennünket, ha őszintén bevalljuk, hogy ’56-ot követően a magyarok nagy része elárulta a forradalmat. Tartozunk ezzel a vallomással a mai fiataloknak, de a sok évtized múlva itt élő embereknek is, akik nem értik majd, hogy azt a világra szóló erkölcsi helytállást, amit 1956-ban a magyar nemzet tanúsított, miként válthatta fel az árulás. Decrescendo című filmünk, a Triptichon trilógia utolsó darabja is ezt a jelenséget taglalja: ahogy az ember észrevétlenül vesztessé válik. Ez a lélek igazi drámája: lassan, lecsendesedve, alig észrevehetően változnak meg a dolgok. Szerintem ez az alattomos társadalom-lélektani, morális szétesés volt a Kádár-korszak lényege, máig nem tudunk szabadulni tőle.

2015. március 16.

vissza >>