Tatárbeszéd

Liszt Ferenc és a Pesti Vigadó című televíziós jegyzetem olvastán azt tanácsolja a kedves olvasó, arról a ridegségről se felejtkezzem meg, amellyel időnként a „hű rokont” szeretett magyarjai fogadták. Se a vádakról, amelyekkel az 1848-49-ben és az azt követő tragikus időkben tanúsított hallgatása s a magyar zenéről írt könyve miatt Liszt Ferencet illették. Belátom, indokolt e felvetés, még ha mindenki számára nyilvánvaló, akkor is: a régi panaszok és gyanúsítások a kort s annak hangadóit minősítik, és nem a világhírű művészt, akit célba vettek.

Gustav Doré Dante és Vergilius a Pokol kapujában című, fedőfestékkel ellátott ceruzarajzát 1866-ban Liszt Ferencnek ajándékozta, aki viszont, több más becses emléktárgyával együtt a képet a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta

Hetvennyolc évvel ezelőtt a Budapesti Szemle hasábjain a méltán népszerű publicista (korábban Tisza István „jobb keze”), Horánszky Lajos megnyugvással adta tudtára olvasóinak, Liszt Ferenc halálának félszázados évfordulójára emlékezvén: „Nincs többé kételkedés, mely homályt vonhatna alakjára”. 2011-ben, miközben Liszt Ferenc kétszázadik születésnapjára emlékezett a világ – a Liszt-kutatás legfrissebb eredményeire támaszkodva –, népszerűsítő írások és rádióadások sora foglalkozott az életrajz úgynevezett kritikus szakaszaival. A Magyar Nemzetben – többek között – megjelent azoknak a szökésben levő forradalmároknak a névsora, akiket Liszt Ferenc, a weimari nagyherceg „rendkívüli karnagya” befogadott, oltalmazott, támogatott. (E kockázatmentesnek a legkevésbé sem nevezhető vállalását szülőhazájában nemigen méltányolták. A még Metternich által mesterien megszervezett, egész Európát behálózó kémszervezetek azonban gyanút fogtak: a legszebb és legügyesebb kémnőt küldték Weimarba, hogy megtudhassák, miben mesterkedik a bujdosóktól körülvett Liszt Ferenc. Hogy Agnes Street-Klindworth kinek és mit jelentett Weimarból, nem igazán tudható. De – Alan Walker kutatásainak köszönhetően – az igen, hogy a szépasszony Liszt Ferenc rajongó híve lett…)

2011-re a magyarul Cigányokról címmel, hasonmás kiadásban megjelent, balsorsú Liszt Ferenc-könyvet többen is értékei szerint elemezték. Az egyetlen tényleges adósság, amellyel a „hírhedett zenésznek” máig tartozunk, hogy a politikáról, általánosságban: a társadalmi érvényű tevékenységekről vallott nézeteiről nem beszéltünk eleget. Pedig, érdemes lett volna, kiváltképpen azon szavainak az idézése, amelyeket 1848-ban hangoztatott: „Ma olyan gondolatok kellenek, amelyek a helyes társadalmi változásokat meghozzák… az egyetemes irgalom keresztény eszméje az egyetlen, amely zavaros időkben érvényes lehet”. Azok, akik újsághasábokon, díszvacsorákon, vagy a Tisztelt Ház előtt még életében, majd holtában is a nemzettől való elzárkózásáról, erkölcsi elszakadásáról szónokoltak, csillagévnyi távolságra voltak Liszt Ferenc erkölcsi felfogásától. Tisza Kálmán például, aki 1882-ben, amikor Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye rövid időre hazatért, a világhírű festőművészt úgy dicsérte, hogy közben a világhírű zeneszerzőt, zongoraművészt, karmestert és zenetanárt szapulta, pár évvel később az országgyűlés előtt Liszt Ferenc hamvainak a hazahozatalát megvétózta, ellentmondásos politikai pályafutása során az 1848-as szabadságharc emlékét végestelen végig úgy forgatta, ahogyan a saját érvényesülése szempontjából jónak látta. Egyik nap – egy 1879-es törvényre hivatkozva – még Kossuth Lajos magyar állampolgárságát is elvette volna; másnap – a közhangulatot felmérve – maga kérvényezte a királynál, hogy Kossuth magyar állampolgár maradhasson… Hogyan hihetné bárki is, hogy az ilyen ember tudja, mi fán terem az egyetemes irgalom…

Ábrányi Kornél, zenei szakíró és zeneszerző, Liszt Ferenc tisztelője tatárbeszédnek nevezte Tisza Kálmán Lisztről mondott szavait. A Nemzeti Múzeumban, a múzeum-igazgató, Pulszky Ferenc által szervezett összejöveteleken a szellemi élet legjobbjai keresték Liszt Ferenc társaságát: Rómer Flóris, Fraknói Vilmos, Hermann Ottó, Székely Bertalan, Than Mór… Olykor Jókai is… Nem kételkedtek benne, nem kérdőjelezték meg az áldozatkészségét, lelkének nemzeti érzéseit, tehetségét, alkotásait. A nagy játszmában azonban, amelyet a szellem jelesei s az országló hatalom birtokosai Liszt Ferenc végső nyughelyének kérdésében egymással folytattak, mégis a szellem emberei lettek a vesztesek. A vesztesek vesztese pedig ,– ahogyan ez általában történni szokott – maga a nemzet.

Liszt Ferenc 1848. áprilisában Carolyne hercegnővel szülőfalujába, Doborjánba látogatott, meg szerette volna vásárolni a házat, amelyben született

2015. március 15.

vissza >>